–

Sosem írtam #metoo cikket – nem azért, mert tizenöt éves korom óta, amikor először léptem be egy színészválogatás helyszínére, egészen a tévés karrierem „aranykorán” és magas rangú riportalanyokkal, puccos eseményeken megesett interjúkon át a gasztronómia és bizniszszféra csilivili sarokirodáiban megesett beszélgetésekig sosem voltam kitéve zaklatásnak, hanem mert mindig úgy éreztem, képes vagyok kezelni, megoldani mindent. Még arról is meggyőztem magam, hogy szerencsés vagyok, amiért én „csak ennyivel” megúsztam – hiszen kevesebb fizikai atrocitás ért, mint lelki terror. 

Ahogy arról is, hogy „beleegyeztem”, sőt „akartam” ezeket a helyzeteket – hiszen nem menekültem, nem kiáltottam segítségért. Ottmaradtam. Úgy voltam vele, ahogy anno Bree a Született feleségekben: „Elképzelek egy szekrényt, a fájdalmat berakom egy dobozba, majd kulcsra zárom az ajtaját – és majd előveszem, hogy megbirkózzam vele, ha itt az ideje.”

A gond csak az, hogy előbb jön el az idő, hogy a sérelmekkel teli szekrény összeroskad, mint hogy visszatérhetnénk a selyempapírba csomagolt atrocitásokhoz.

Talán ezért is folyik patakokban a könnyem, és vagyok minden erőmmel azon, hogy egymásnak feszítsem az ajkamat, nehogy hangos hüppögésben, vagy ami még rosszabb, torkom szakadtából sírásban törjek ki a moziteremben. 

Így néztem végig a Judy című filmet – amelyért Renée Zellweger azóta bezsebelt egy jól megérdemelt Oscart, és amely rengeteg indulatot váltott ki, nemcsak Miss Garland rajongói körében, de a közvetlen családjában is. Lorna Luft, Judy kisebbik lánya így nyilatkozott: „Sosem nézem meg a filmet – azt akarom, hogy anyám történetét a szerepein keresztül ismerje a világ.” Bár természetesen értem és érzem a fájdalmát, az igazsághoz hozzátartozik: ha kizárólag a sárga úton daloló, rubincipellők fényében tündöklő Judyra figyelünk, akkor megállíthatatlanul száguldunk tovább a hamisság Smaragdvárosa felé, ahol a minden kívánságot teljesítő nagy varázsló egy egész birodalmat tart rettegésben – hazugságokkal, elvárásokkal, követelésekkel, önzéssel és agresszióval. 

„Ha egy élő legenda vagyok, miért érzem magam folyton magányosnak?”

– tette fel a kérdést Judy Garland egy interjúban, a riporter pedig megszeppenve bámult. A legtöbbek fejében vagy inkább szívében az Óz, a csodák csodája Dorothyjaként élő színésznő csak élete utolsó éveiben kezdett őszintén beszélni a show-biznisz „mellékhatásairól”. Frances Ethel Gumm még kislány volt, amikor az MGM stúdió felfedezte, lecsapott rá, és szupersztárrá fabrikálta, ám a hangzatos művésznév – Judy Garland – mellé ellentmondást nem tűrő követelések is jártak: gyakorlatilag le kellett mondania a gyerekkoráról, mi több, az életről, ahogyan addig ismerte. 

A stúdió megteremtette a „cuki szomszéd kislány” imázst, és míg egy tizenéves serdülőt életképtelen, nyugtatóktól és pörgetőktől függő, étkezési és testképzavarokkal küszködő éneklő robottá változtatott, addig a sajtót hazugságokkal halmozta el: „Judy imádja a pizzát”, „egyedül betol három hamburgert”, és „legjobb barátnője az édesanyja” – aki mellesleg nemcsak partner, de egyenesen felbujtó volt a lánya kizsigerelésében. Judy a forgatások idején gyakran a stúdióban aludt… volna, ha tud, így altatókkal tömték, ezektől másnap reggel kábán állt kamera elé, ilyenkor kapott egy marék stimulánst. Ha éhes volt, kizárólag levest ehetett, emellett – hogy megfeledkezzen az éhségérzetéről – napi nyolcvan szál cigaretta elszívására kötelezték.

A színésznő harmincéves korára úgy leépült, hogy Hollywood megbízhatatlannak bélyegezte – ám ami ennél is fájdalmasabb, nemcsak színészként, de feleségként és anyaként sem volt képes teljesíteni,

és mire legidősebb lánya, Liza Minnelli elindult a saját útján a sztárság felé, édesanyjának sem vagyona, sem otthona, sem szerződése nem volt. Filléres haknik elvállalására kényszerült, és külföldi turnékra utazott, míg a gyerekeire rokonok, barátok, ismerősök vigyáztak Hollywoodban. „El kell hagynom a gyerekeimet, hogy elég pénzt keressek ahhoz, hogy gondoskodni tudjak róluk” – hangzik el az életrajzi filmben.

Liza 22 éves volt, amikor édesanyja örök álomra szenderült, szó szerint, ugyanis fenobarbitál-túladagolásban halt meg. Hogy szándékosan szedett-e be annyi altatót, ami elég volt ahhoz, hogy megállítsa a szívét, vagy a szervezete gyengült le annyira, hogy nem bírta a szokásos, extrém mennyiséget, sosem derült ki. Az viszont bizonyos, hogy Judy szomorú példája korántsem egyedülálló, és tévedés volna azt hinni, hogy a stúdiók, menedzserek és ügynökök terrorja csak Hollywood aranykorának (a negyvenes–ötvenes éveknek) a sajátossága volna. Marilyn Monroe-tól Drew Barrymore-on át Elijah Woodig számtalan híresség számolt be róla, hogyan kezelték őket csillogó használati tárgyként és pénzmágnesként a hírnév felé vezető úton. 

Volt, akit bedarált a rendszer, mások minden erejüket összeszedve otthagyták a bántalmazó közeget, megint mások – és belőlük van a legkevesebb – megmaradtak a szórakoztatóiparban, és a terrorral járó fájdalmakat élettapasztalattá kovácsolva a saját lábukra álltak, a történeteiket megosztva pedig mindannyiunk előtt emberséggel kövezték ki az álmok felé vezető utat. Persze nem kell ahhoz Oscar-díjra sóvárogni, hogy valakit brutális módon használjon a rendszer. A bántalmazás, megfélemlítés, kizsigerelés nem csupán a show-biznisz sajátossága – ám minél hatalmasabbak az álmok, és minél ambiciózusabb valaki, annál könnyebben találja magát olyan helyzetben, ahol alá kell rendelnie önmagát a nagy cél érdekében. 

Míg egy titkárnői állás esetében sokkal könnyebb azt mondani: „a főnököm terrorban tart – ezt nem viselem el”, a média világában, főként egészen fiatalon, minden lehetőség egyszerinek és megismételhetetlennek fest, így azt mondani: „nem”, egyszerűen nem tűnik opciónak. 

Az sem segít, hogy rengeteg producer, szerkesztő, menedzser, ügynökség, és – sajnos – szülő erőlteti a leendő csillagra: „nehogy azt hidd, hogy az eseted egyedi”, „ilyen a show-biz”, „ha nem bírod a gyűrődést, nem vagy alkalmas a sztárságra”, így minden meghasonulással együtt elhitetjük magunkkal: „Ezt most, ha összeszorított foggal is, de ki kell bírnom – így tettek a nagyok is előttem.” Aztán az alkalmi fogösszeszorítás állandó fogcsikorgatássá válik, az „ezt az egyet még csukott szemmel végigcsinálom” önkéntes vaksággá változik, az „inkább elengedem a fülem mellett” pedig oda vezet, hogy meg sem halljuk az igazságtalanságot, akkor sem, ha mással esik meg. 

Nem hunyhatunk többé szemet – mert ami megtörtént Judy Garlanddal, megtörténhet bármelyikünkkel, és mert egyikünk sem akarhat olyan világban élni, ahol a hírességek, akikre emberek millió tekintenek példaképként, zombiként mosolyogjanak a kamerába,

míg, ha nem forog a film, nem villan a vaku, akkor üres tekintettel bámuljanak maguk elé, mert az egykor fényesnek tetsző jövő egy sötét veremmé változott. A megoldás persze nem az, hogy fejvesztve menekülünk az álmaink elől, nehogy a mi lelkünket is felfalja egy pénzéhes, hatalomsóvár, gerinctelen, pöffeszkedő, önmagát istennek képzelő producer. 

A kulcs az, hogy őszinték vagyunk – elsősorban önmagunkhoz, majd azokhoz, akik úgy ígérnek felemelkedést, hogy közben elnyomnak minket, és nem utolsósorban mindazokhoz körülöttünk, akik aggódnak értünk, ahogyan azokhoz is, akik mit sem sejtő lelkesedéssel, tiszta szívvel és romlatlan lélekkel ugranak fejest a csillogó víztükörrel csábító, hol jéghideg, hol tűzforró médiamedencébe.

 

Steiner Kristóf

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van