–

Egyik este a fizikaházival küszködtem.

Amikor nem sikerül valami, akkor mindig egyre idegesebb és idegesebb leszek.

Ez most se volt másképp, és már gyűltek is a könnyek a szemembe. Miért nem megy a fizika? Miért nem megy semmi? Hogy fogok így egyetemre menni?

Nem fogom vinni semmire az életben.

Ez volt nagyjából a gondolatmenetem, amikor végül is eljutottam a mélypontra. Hogy igazából tök mindegy az egész, mert úgyis meghalunk. A globális felmelegedés miatt.

(Rólam tudni kell, hogy a fizika a legrosszabbat hozza ki belőlem.)

Tehát, itt vagyok én, tizenhat évesen, az nyomaszt, hogy mi lesz velem, velünk, a vízzel, az állatokkal, a földünkkel. Nap mint nap gondolkozom azon, hogy én vajon milyen felnőtt leszek, mi lesz a munkám, hol fogok lakni, lesz-e családom, vagy macskám, és így tovább.

Egyelőre semmire nem jutok a sok gondolkodással (életkoromból adódóan nagyon remélem, hogy ez normális), csak arra, hogy én is szeretnék jövőt.

Pár napja kötöttem egy új barátságot. Beszélgettünk a továbbtanulásról, kinek mi a kedvenc színe, hobbik, kedvenc szám, és eljutottunk a családhoz is. Megkérdezte az újdonsült barát, hogy akarok-e gyerekeket. Kicsit elgondolkoztam, és a helyett a tök normális (és nagyon céltudatos) válasz helyett, hogy: „Igen, kettőt. Egy fiút és egy lányt. Egy Hugót és egy Rebekát. Talán”, azt mondtam neki, hogy az attól függ, milyen lesz addigra a világ.

Miközben az én családalapítási terveimben sehol nem kellene szerepelnie a környezetszennyezésnek! Ne ez döntse el, hogy én mit akarok csinálni húsz év múlva!

Hazavittem ezt a gondolatot, és agyaltam egy kicsit rajta. Hogy miért van ez a lusta nemtörődömség, amikor tényleg azon (is) múlik a jövő, hogy kihúzom-e a töltőt a konnektorból? Sajnos nagyon nehéz magamat rávenni, még azokra a nagyon egyszerű lépésekre is, hogy szelektíven gyűjtsem a szemetet. Mert nem kényelmes. Meg amúgy is, miért pont én kezdjem el? 

Én is szeretek utazni repülővel, szeretem az avokádót, szeretek sok és forró vízben fürdeni, szeretnék majd vezetni is megtanulni, és szívószállal inni olyan jó. Viszont szeretem a koalákat, szeretem a havat és a négy évszakunkat (ha már nekünk olyanunk is van). És örülnék, ha a gyerekeim is szerethetnék ezeket a dolgokat.

Tudom, hogy sokan azt mondják, ahhoz, hogy nagy változást érjünk el, radikálisnak kell lenni. De ha meg radikális lennék, azt nyilván senki nem imádná annyira.

Mégis, én hiszek az egy a hétmilliárdhoz tételben. Azt gondolom, igenis megéri vonattal menni nyaralni, ha ettől talán megmarad a földünk, amin nyaralhatunk.

Lehet, hogy hamarosan elérünk arra a szintre, amikor tényleg radikálisan nagyot kell változtatnunk a túlélésünkért. Én addig is annyit tehetek, hogy próbálom átszoktatni magam egy környezetbarátabb életformára. Mert egyszerűen nem tehetem meg, hogy ne így csináljam.

És most vissza a fizikához!

Heizer Manka 

A fotó illusztráció, nem a szerzőt ábrázolja – Forrás: Getty Images