–

Mert benne van a múltunk és a jelenünk

A nagy klasszikus operettek azokban az évtizedekben születtek, amikor Európa folyamatos izzásban volt: országhatárok vándoroltak, háborúk dúltak, az arisztokrácia hanyatlott, miközben az embereknek fogalmuk sem volt, mit is kezdjenek az új világrenddel. A művek megörökítik a nagy birodalmak végnapjait, az elszegényedő nemesek küzdelmét, a felemelkedni vágyó szerényebb származású emberek szerencséjét – vagy balszerencséjét. A cigánybáró (amelynek alapja a Szaffi, ugye, mindenki ismeri? És azt is tudjátok, hogy ezt Jókai írta?) Zsupán Kálmán nevű sertéskereskedője – aki azt énekli, hogy az irkafirka neki sosem volt mestersége, de mégis kőgazdag – ezerféle alakban jelenik meg a XX. és XXI. századunk történelmében: téeszelnök, ügyeskedő újgazdag vállalkozó a rendszerváltás után… Láttátok például azt a mémvideót, amelyben az ujjnyi vastag Versace nyakláncos építőipari vállalkozó azt magyarázza, hogy írni-olvasni nem tud, de hetven ember dolgozik neki? Hát ő maga Zsupán 2019-ben!

Az operettet sokan csak valamiféle elavult, cukormázas műgiccsvilágban tudják elképzelni elavult jelmezekkel és még elavultabb poénokkal. Micsoda tévedés!

Az operával szemben az operett egyik óriási előnye, hogy a recitativók (énekelt szövegmondás) helyett prózai részek vannak benne – és mivel nem köti a megírt dallam a színészeket, bőven adódik lehetőség a rögtönzésre is. És ezzel a művészek szívesen élnek is: poénjaikkal reflektálnak az aktuális partnerre, a színház belső történéseire, de gyakran még akár a közéleti eseményekre is. Míg az előző kettőt jobbára azok értik, akik rendszeres látogatói az intézménynek és kívülről fújják a darabot, az utóbbit mindenki könnyedén dekódolja. És ne legyenek illúzióink: a jelenünk eseményei tökéletesen illeszkednek az operettek eredeti szövegkörnyezetébe.

Hisz mi vesz bennünket körül, mi határozza meg a napjainkat? A hírességeink, a pénzhez való viszonyunk, politikai csatározások, migráció, kulturális különbségek, korrupció – lehet, hogy a jelmez és a díszlet századfordulós, a történetek kísértetiesen maiak…

Mert csodálatos nőalakokkal van tele

„Az asszony összetör, megkínoz, meggyötör”; „A lányok, a lányok, a lányok angyalok”; „Mint a légy a pókfonálon, hipp-hopp, hipp-hopp, fennakad, Úgy akadnak fenn a hálónk bársonyán a férfiak” – és napestig lehetne sorolni a nők ezerféle megjelenítését az operettekben. Ott vannak az igazi nagyasszonyok: a primadonnák, akik tündökölnek, akiknek a kocsija elől kifogják a lovakat, pezsgőt isznak a cipőjükből – és akiket nem lehet csak úgy megkapni. Akik hűek az elveikhez, a szerelmükhöz akkor is, ha belebolondulnak. Meg ott vannak a kedves, cuki, végtelenül jólelkű szubrettek, akik talán a dívák árnyékában élnek, de nem is olyan nehéz észrevenni, milyen csodálatosak. Arról nem is beszélve, hogy egy vérbeli szubrett fejen pörögve is képes tökéletesen elénekelni a dalait – én emiatt a legnagyobb rajongójuk vagyok. Nem véletlen, hogy a jó szubrett ugyanolyan legendává válik, mint a legtündöklőbb primadonna. És a kisebb szerepekben is ott a változatosság: pajkos dizőzök, elviselhetetlen házisárkányok, butácska naivák – pont olyan sokfélék az operettek női, amilyen sokfélék mi vagyunk. (Én például egy napon belül is képes vagyok primadonnából házisárkánnyá változni, de az most nem tartozik a tárgyhoz.) És amit nagyon-nagyon szeretek még: hogy az operett műfaja megbecsüli a kort is. Érett, tapasztalt, sokat élt női karakterek is akadnak bőven a librettókban – vagy ha nincsenek, hát írnak beléjük. A Csárdáskirálynőt például annak idején Honthy Hanna köré fazonírozták, s hogy a sztárművésznő kibontakozhasson, Anhilte kis szerepe köré jutalomjátékot toldottak – a legtöbben ma is ezt a verziót ismerik.

Szóval az operett a nagy nőegyéniségek ünnepe – ez ennyire élesen tán egyetlen más műfajban sem jelenik meg. Kivételes nők nélkül nincs operett – és ezért nem lehetünk elég hálásak.

Mert felidézi az emlékeimet

Nekem az operett a gyerekkorom. Az otthonom. Az apai nagymamám. A kamillatea szobába szűrődő illata reggel, a húslevesé, amit szigorúan háromnegyed tizenkettőkor kezdtünk fogyasztani, hogy a Jó ebédhez szól a nóta idején már a piros karosszékben ülve hímezze Mama a felfoghatatlanul szép terítőket és párnahuzatokat, amelyek most az én karosládámat díszítik. Nekem az operett a Papa kertjében termő mézédes málna, a januári disznóvágások ebédjénél kialakuló spontán családi nótakör, amely operettrészleteket is énekel, a nagybeteg Keresztapu, aki dalolva vezeti az esküvői menetet Gyarmaton.

Az újévi gála a tévében, amit vörösre fagyott, lassan felengedő kis ujjaimat dörzsölgetve nézek Mamámmal, mert szánkóval mentünk a városba újévet köszönteni, a penyigei szilvalekváros fánk meg Keresztanyu puliszkája, amit a viaszosvászonnal letakart kis asztal fölé hajolva eszem, miközben a recsegő rádióból a Te rongyos élet szól.

Nincsenek már családi nótakörök, kamillatea is akkor, ha magamnak főzöm meg. Nincs Mama, nincs Keresztanyu és Keresztapu. A szilvalekváros fánkkal évek óta küzdök, mindig kemény lesz a tésztája, de nem adom fel, a birsalmasajtot se adtam fel, és végül én győztem. De hiányoznak az ebédek, a hímzés, aminek mindig rondára varrtam a hátoldalát, és Mama szigorúan visszabontatta emiatt, hiányzik a málna íze és az újévi szánkóutak is, amik után olyan jó volt megmelegedni, azt érezni, hogy most minden új lesz és jó.

Új is lett. Jó is lett. Máskor meg nem lett annyira jó. A hiányérzet nem változik – de mindaz, ami után vágyakozom néha, ott van az operettdallamokban. Az egész rongyos életünk, ami néha tényleg olyan édes, mint a méz.

Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: A víg özvegy bemutatója Sidneyben - Forrás: Getty Images/Patrick Riviere