–

Drága Kiskukac!

Emlékszem, a hátam közepére sem kívántam azt a napot, amikor először találkoztam anyáddal. Alig húszévesen, az első „igazi” munkahelyemen egyhetes csapatépítőnk volt a zánkai gyerektáborban, és én nem igazán voltam elragadtatva a gondolattól, hogy hatvan vadidegennel töltsek együtt hét napot a semmi közepén. A teljes befordulástól végül két dolog mentett meg: a tény, hogy mindenkinél volt bor, és egy magas, mogorva szolnoki lány. Anyád a tömeg szélén állt karba tett kézzel, napszemüvegben, és olyan unott flegmaság ült ki az arcára, hogy ma is nevetnem kell, ha rágondolok. Mivel egyszerre találtam ijesztőnek, illetve rém szórakoztatónak, odaléptem mellé, majd hasonló érdektelenséget mímelve megszólaltam: „Se kocsma, se bolt.” Ő a szarkazmus élő szobraként fordult felém, és csak annyit mondott: „Az baj.” Majd elnevettük magunkat. Így kezdődött. 

Az évek során egymással állandóan versengve, sok humorral és könnyekkel, kretén főnökök, kiábrándító románcok, kaotikus költözések és „na, még egy pálesz?” típusú esték erdején át vezetett az út az igaz barátságunkig.

Mivel mindketten jobban kedveltük a fiúk őszinte, laza hozzáállását az emberi kapcsolatokhoz, kifejezetten ügyeltünk rá, hogy ne legyen köztünk cikinek érzett, lányos öribariság, bár ez a veszély igazán sosem fenyegetett. Végül az ország két ellentétes pontjáról mindketten Pestre kerültünk, és ekkor már pontosan tudtuk, hogy nem csak a sajtos-tejfölös tészta kölcsönös szeretete tart minket össze. Sokszor zavarba ejtő részletességgel számoltunk be egymásnak a fiúinkról és válogatott ballépéseikről, nemegyszer pizsamában, a kezünkben egy nagy pohár borral váltottuk meg a világot. Együtt lettünk vidéki lányokból Pesten élő felnőtt nők, akik már egyre ritkábban különböztek össze azon, hogy vajon Szolnok vagy Szombathely az ország legcsodásabb pontja. Szenvedéllyel és szorgalommal vetettük bele magunkat a munkánkba, és néha valamelyik irodai helyiségben sírdogálva hívtuk fel egymást napközben, hogy elpanaszoljuk, a felettesünk milyen rohadt szemét velünk. Minden téren számíthattunk egymásra, és egy ütemben építettük az életünket. 

Aztán egy átlagosnak tűnő januári napon jött az üzenet, hogy úton vagy. Természetesen sírva olvastam, ahogy anyukád taglalja a részleteket, majd folytattam akkor is, mikor hétről hétre beszámolt a fejlődésedről. 

Ekkor éreztem először, hogy valami kezd felébredni bennem, valami, ami nagyon „felnőtt”. Ahogy növekedtél anyukád pocakjában, úgy lett számomra egyre világosabb, hogy minden eddiginél jobb barátjának kell lennem. Hogy átalakul az élete, ami sokszor neki is ijesztő, és minden tiltakozása ellenére kétszer is meggondolom, hogy mivel „traktálom” őt.

Ahogy közeledett a születésed napja, úgy vált számomra egyre világosabbá, hogy az én nagydumás, fiús, kegyetlenül őszinte cinkostársam egy kis Aliennel a pocakjában (igen, kilenc hónapig így hívtunk, és imádtuk) már nem a régi barátom többé, ahogy általad én sem vagyok már ugyanaz. És ennél csodálatosabb dolgot el sem tudok képzelni. 

Most, hogy egyéves lettél, csak ámulok, hova szaladt el az idő. A legnagyobb természetességgel igazítjuk hozzád a barátságunkat: anyáddal szélsebesen, pár percben ledaráljuk telefonon a világpolitika égető kérdéseit; azt, hogy ki szakított, ki terhes, ki miért idióta, nehogy kihúzzuk nálad a gyufát és véletlenül ne te legyél minden gondolatunk. Általában rólad nézünk képeket, az anyaságon, a káoszos mindennapokon humorizálunk, mert ez nekünk így pont tökéletes.

Nem lehetek elég hálás a te csodás, vicces és szarkazmusból fekete öves anyukádnak, mert megengedte, hogy az életed része legyek. 

Csodás első születésnapot kívánok neked, Kiskukac, és köszönöm, hogy jobb baráttá, emberré lettem azáltal, hogy egy októberi napon uralmad alá hajtottad a világot, és a szívünket.

 

Tóth Fanni