Élet másfél bőröndből – Otthonteremtés két-három évenként

 –

Amikor anno a leendő férjem megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e vele a munkájából adódóan két-három évente költözni, igent rebegtem, miközben egy grandiózus élet pillanatképei bontakoztak ki előttem egy ős régen olvasott Claire Kenneth-regény nyomán.

Láttam magam London csili-vili kirakatai előtt grasszálni, Párizsban divatbemutatókra járni, de hasonlóan irracionális tervekkel vágtam volna neki New Yorknak is. A jövőképemből teljes mértékben hiányzott ennek az életmódnak a gyakorlati oldala;

nem pörgettem végig magamban azt, hogy hogyan fogok palacsintasütőt, vasalót, jégkaparót, fürdőszobapolcot pár évente bedobozolni.

Ráadásul a sors és a férjem munkája nem az Eiffel-torony és a Big Ben felé vezetett, hanem a piros lampionos Pekingbe, a múzeum-Kánaán Washingtonba, a nyugat-afrikai Dakar vörös homokos földútjai közé, a hegyekkel ölelt Szarajevóba és Dél-Kína pálmafákkal tűzdelt, egzotikus metropoliszába, Kantonba.

Gyakorlati kritériumok

Ez a ciklikus életstílus dobozolással indul, majd fejenként másfél bőröndnyi túlélőcsomaggal, ruhákkal, minimálisra szorított szépségápolási dolgokkal, térbarát játékokkal, és érzelmileg meghatározó tárgyakkal húzunk ki két-három hónapot, amíg a kartondobozokba pakolt dolgaink palacsintasütőstül, vasalóstul, jégkaparóstul és fürdőszobapolcostul átszelik az óceánt. A tervezés hónapokkal az indulás előtt kezdődik: amint megtudjuk, mi az új lakóhelyünk, fejben indul a logisztika. Milyen a klíma? Milyen ruhákra lesz szükség? Hány éves autót vihetünk magunkkal, és melyik oldalon lesz a vezetőülés? Mekkora a lakás, és mi fér el benne? Milyen méretű az ágy? Ez utóbbi kérdés igenis fajsúlyos, mert az amerikai és az európai ágyméretek eltérők. Kényszerű szelektálás áldozatául esik, és átmeneti raktárlétre kényszerül a 220 Voltos vasaló és a hajszárító is, ha 110 Voltot használó országba megyünk.

„Tudom, hogy jó helyre kerül mindez”

Az új ország adottságaiból adódó első rosta után a teendők ugyanazok, mint egy városon belüli költözés esetén, azaz indulhat a mariekondózás a leglátványosabb módon: a ruhákkal. Kinőtt, nem hordott darabok tavaszvégi garázsvásárra mennek vagy alapítványokhoz kerülnek.

A szelektálást egy gondolat könnyíti meg: tudom, hogy jó helyre kerül mindez.

Ugyanez a folyamat megy végbe a felbontott fahéjas dobozzal, a félig teli vodkás üveggel vagy kókuszreszelékkel: barátokhoz, ismerősökhöz kerül vagy búcsúbuli keretében szimplán felhasználjuk. Az igazi mumus a felhalmozott hivatalos papírok szortírozása. A gyerek óvodai rajzai? Uram bocsá’, jó párat digitalizáltam már, mert képtelenség papírlapra ragasztott faleveleket és háromdimenziós hóbaglyokat utaztatni pár évente. Ráadásul a férjem, mint valami gonosz raktáros őrködik a lakásunkba behozni kívánt csecsebecsék felett, és meg vagyok győződve, hogy titokban mariekondózik a fiókjainkban, amikor nem vagyunk ott, de még így is van bőven olyasmi, amitől ilyenkor válunk meg. A szelektálás végén pedig külön kupacokban gyűlik mindaz, ami hajóval megy, és ami repülővel, valamint a mi kis túlélőcsomagunk.

Élet másfél bőröndből

Mivel egy hónapot a férjem országában töltünk két állomáshely között, így általában két-három hónap telik el aközött, hogy a költöztetők otthagynak minket az üresen kongó, egykori otthonunkba és aközött, hogy egy új földrészen, egy soha nem látott lakásba megérkezik a bedobozolt fürdőszobaszekrény, vasaló, palacsintasütő és jégkaparó. Az átmeneti időszakban pedig elegendő a másfél bőröndnyi ruha – ennél több bőrönddel nem tudnánk közlekedni –, és az érzelmi túléléshez szükséges dolgok: a legfontosabb ékszereim, amelyek mindegyike külön történettel bír, nagyszüleim fényképe, a laptopom, és Müller Péter Ji King könyve.

És hogy lesz a másfél bőröndből újra otthon?

Ott állni egy idegen lakásban, amit kijelöltek számunkra, az időeltolódástól kábultan, az új hely ismeretlen illatától megszeppenve, az egyik legbizarrabb érzés, amit valaha átéltem.

Az addig fényképen látott szobákból és alaprajzokból élővé, tapinthatóvá válik az új tér, de a kapcsolat a legtöbb esetben sokkal inkább úgy indul, mint egy előre megszervezett házasság, s nem szerelem első látásra, hiszen nem mi választottuk.

Ebből a távolságtartásból, óvatos megfigyelésből aztán apró lépésekben alakul ki az otthon érzése: beszerezzük a hiányzó fahéjat, amit az előző helyről nem vihettünk magunkkal, mosogatószert, lisztet veszünk. Gyakran hosszú hetek, hónapok kellenek, többszöri IKEA-látogatással tarkítva (már ahol van IKEA), mire a „mit keresek én itt?” kérdés nem merül fel naponta ötször. Én is azt a zöld színt választottam volna a fürdőszobába vagy a bézs csempét a konyhafalra? Egyáltalán nem biztos, de szerencsére rengeteg gyors és ideiglenesen alkalmazható megoldás van a csempedekorációktól a színes huzatokon át a díszpárnákig.

Bevált technikáim egyike, hogy bárhol vagyok, a saját kis olvasós-írós sarkomat mindig kialakítom, és a lányomnak is megvan a mesesarok, ami a jelek szerint mobilizálható. Az igazi áttörés persze mindig akkor jön el, amikor megérkeznek a becsomagolt dolgaink, és a selyempapírba csavart fürdőszobapolc meg a jégkaparó közül előbukkannak a saját Coelho-hangulatú idézeteim, amiket lelki morzsaként dugdostam a kipakolásnál a dobozokba.

Ez is egy ilyen: az otthon nem pusztán egy adott fizikai tér, négy fal közé pakolt, megszokott bútorokkal.

Konyhai szőttesekre illő csöpögő gondolat, és magát igazoló közhely, de öt költözés után határozottan állítom, hogy az otthon ott van, ahol a család él. 

Trembácz Éva Zsuzsanna