Így lettek a nők másodlagos szereplőkből teljes értékű állampolgárok – Vagy mégsem?
El tudod képzelni, hogy idén októberben az önkormányzati választások napján elmegy a bátyád, a férjed, a fiad szavazni, miközben te otthon ülsz? Szerencsére nem kell ezt átérezned, hiszen voltak olyan erős nők a történelemben, akiknek köszönhetően már magától értetődő jogunk van beleszólni a politikába, a társadalomba, a saját sorsunkba. De csak egy pontig… Hogy mikor lesz egyszer női miniszterelnökünk, főpolgármesterünk vagy államelnökünk, még mindig költői kérdés, egyelőre semmi esély rá. Százhuszonhét éve, 1893. szeptember 19-én Új-Zélandon kaptak a nők szavazati jogot a világon először, és ők már a harmadik női miniszterelnöküket „fogyasztják”. De vajon mi volt azelőtt, és mekkora út áll még előttünk? Ezt járja körül gyakornokunk, Bárdos Kata Kincső.
–
„A számok nem hazudnak”
Szeretjük a számokat, mert egyértelműek és viszonyítási pontot adnak. Megnyugtatnak. De van, amikor a számok igenis csalnak és becsapnak minket, mert értelmezés nélkül csak üres adatok maradnak. Az évszámok is ilyenek. A nők szavazati jogához is odamondhatjuk, hogy 1893 vagy 1920, de érdemesebb inkább mögéjük nézni: sztorik és kiegészítések az évszámok mellé!
Játszmák
Az viszonylag ismert tény, hogy Új-Zéland volt az első ország, amelyik szavazati jogot adott a női állampolgároknak, de pontosítanék. Új-Zéland volt az első autonóm térség, ahol életbe lépett a törvény, hiszen az Egyesült Államokban, Wyoming államában már 1869 óta gyakorolhatták a nők a jogaikat. Olyanra is volt példa, hogy valahol évtizedekig szavazhattak a nők, amit aztán hosszabb jogfosztott időszak követett: New Jerseyben egészen 1776-tól 1807-ig tartott a jogegyenlőség ezen a fronton.
Még ezen kívül is több dimenziója van a szavazati jog kérdésének: a nemek mellett a származás, a társadalmi hovatartozás, a vagyon, a kor vagy akár a családi állapot. Ha már az USA-nál tartunk: igaz, hogy 1920-tól már minden államban szavazhattak a nők, de ez a jog nem terjedt ki a bennszülött indiánokra és a színes bőrűekre. Előbbiek először 1924-ben kaphattak állampolgárságot és ezzel szavazójogot, a bevándorlók jogairól szóló Immigration and Nationality Act pedig 1952-ben lépett érvénybe. Sajnos ezek után – nem jogi úton ugyan, de – megpróbálták ezeket a csoportokat eltántorítani a véleménynyilvánítástól: tesztelték az írástudatlanokat és gyakran megfélemlítették őket.
A helyi (önkormányzati) választásokra több ország is már viszonylag hamar várta a női választókat, nem úgy, mint az országosra: így volt ez Dániában és az Egyesült Királyságban. Mexikóban 1917-től szavazhattak a városi választásokon, a nemzeti választásokra viszont csak 1953-ban kaptak jogot.
Európában legkésőbb – 1971-ben – Svájc adott szavazati jogot a nőknek.
Ez a késői dátum már önmagában is ijesztő és szomorúan hangzik a népszavazásokról és demokratikus hagyományairól híres Svájccal kapcsolatban, pláne, ha tudjuk, hogy a svájciak ekkor még csak a szövetségi választásokra adtak jogot a nőknek. Néhány kanton egészen a '80-as évekig megtagadta a helyi választásokon való részvételt, sőt, az utolsóban 1991-ben kapták meg a jogot a nők.
A nemek közötti egyenlőségben most élen járó Izlandon 1915-től szavazhattak a negyven év fölötti (!) nők, majd ezt a korhatárt öt év elmúltával csökkentették és illesztették a férfiakéhoz, huszonöt évre. A britek harminc éves koruk fölött tartották a nőket elég érettnek a feladathoz, míg a férfiakat már huszonegytől. Az a fajta jogalkotás sem volt ritka, ami különböző társadalmi státuszokhoz kötötte a szavazati jogot: az Egyesült Királyságban például csak a férjezett asszonyokra vonatkozott a harmincéves korhatár.
Az is érdekes kérdés, hogy vajon a választójoggal együtt választhatósági jogot is kaptak-e a nők?
A rövid válasz: nem.
A hosszabb pedig, hogy nagyon változó volt erről a döntéshozásban résztvevő férfiak véleménye. És még egyszer, hogy a számok mennyire nem jelentenek semmit: míg például Mexikóban rendkívül magas, 48,2 százalék a parlamentben ülő nők száma, addig a globális nemi egyenlőségi rangsorban az ország csak az ötvenedik helyen áll.
Magyarország, te csodás!
Magyarországon az 1848-as áprilisi törvények nagyon szigorúan szabályozták, mely állampolgárok szavazhattak. Vagyoni és műveltségi cenzus is hatályban volt a férfiakra vonatkozóan, így körülbelül a népesség mindössze 7,2 százalékának véleményét vették figyelembe a politikai döntéshozók.
Hogy mi volt érvényes ekkor a nőkre? Az „elkövetett hűtlenség, csempészet, rablás, gyilkolás és gyújtogatás miatt fenyíték” alatt lévő férfiakkal együtt ki voltak zárva a szavazásból.
Bűnözőkkel egy kalap alá vették a politikusok asszonyaikat, nővéreiket, lányaikat. 1918-tól szavazhattak végre a nők is.
De csak azok a nők, akik elmúltak huszonegy évesek, legalább hat éve magyar állampolgárok, és írástudók voltak. A férfiak joga hasonlóképpen alakult, de náluk az írástudás nem volt feltétel, sőt, fiatalabb korban is szavazhattak, amennyiben az I. világháború során szolgálatot teljesítettek.
Ezeket olvasva azon gondolkodtam, hogy miközben felfedezések és találmányok tömkelege könnyítette meg az életet a XIX. és XX. század fordulóján, addig a nőket – a társadalom felét! – még mindig nem vették számításba!
Mit tud Új-Zéland, amit mi nem?
Nagy csaták révén jutottak a nők állampolgári jogokhoz szerte a világon. Szükség volt hozzá a szüfrazsett-mozgalmakra, a tüntetésekre, a bátor nőkre, a rettenthetetlen aktivistákra.
Új-Zélandon egy petíció változtatta meg a történelmet: huszonötezer nő írta alá szerte az országban, ami akkor azt jelentette, hogy a női populáció egyötöde követelte magának és nőtársainak a jogi egyenlőséget. Ezt a petíciót ma egy múzeumban őrzik.
Új-Zéland százhuszonhat év alatt eljutott odáig, hogy női miniszterelnöke legyen (sőt, a most mandátumát töltő Jacinda Ardern már a harmadik, DTK írt is róla ITT) és a World Economic Forum szerint száznegyvenhét országból a hetedik helyen áll a nemek közti egyenlőség tekintetében – de persze ezek megint csak számok. Mert például az oktatáshoz való hozzáférésben ők az elsők (több országgal holtversenyben), ami rettenetesen fontos.
A megfelelő oktatáshoz való jog ugyanis az egyik alapja a későbbiekben kialakítani kívánt nemi egyenlőségnek.
A WEF másik fontos mérője és rangsora a témában a politikai egyenlőség és a politikai pozíciók betöltése. Ebben Új-Zéland kilencedik a világon: a miniszterelnök mellett a kormányzó is nő (Patsy Reddy), és persze – az Egyesült Királyságtól való függése miatt – az uralkodója is, II. Erzsébet királynő.
A nők politikai egyenlőségében biztató előrelépés még a 2018-as, úgynevezett Pink Wave az USA-ban. A „rózsaszín hullám” szókapcsolat azt takarja, hogy a 2018-as választásokon Amerikában minden eddiginél több nő indult pozíciókért. 2016-ban majdnem női elnöke is lett az államoknak – de persze, ami késik, nem múlik.
Fontos leszögezni, hogy a szavazati joggal nem valósult meg varázsütésre a nők és férfiak közötti egyenlőség, bármennyire is ez az általános vélekedés. Ez az emancipációnak csak az egyik állomása volt, egy hosszú folyamat része. Még az ezen a téren igen fejlett országoknak is van mit tenniük, hát még nekünk Magyarországon!
Bárdos Kata Kincső
Kiemelt kép eredetije: Getty Images/ Hulton Archive
