D. Tóth Kriszta: Rajtad múlik, hogy ki győz a fake news és a hírek háborújában (10 jótanáccsal)

„D. Tóth Kriszta kopaszodik” – avagy: fake news az ősidőkben

2001-et írtunk. Egy kereskedelmi televízió hétvégi hírműsorának voltam az egyik műsorvezetője, amolyan B-listás híresség. Facebook, Insta, YouTube még sehol (legalábbis itthon), és az ismert embereket sem celebnek vagy influenszernek hívták, hanem egyszerűen csak sztárnak – ami persze önmagában is vicces volt, főleg, ha magamról olvastam azt a szóösszetételt, hogy „az RTL Klub Híradójának sztárja”. Higgyétek el, semmiféle sztárságot nem éreztem magamon.   

Egészen addig, amíg meg nem jelent egy azóta már nem létező bulvár hetilap, amolyan „sztármagazin” címlapján a fönti szalagcím. Hogy tudniillik egy állítólagos gyerekkori betegség miatt foltokban kihullott, és nem nőtt vissza a hajam, ezért nem is növesztem hosszúra, és a Híradó előtt a fodrász rendszeresen egy órát pepecsel azzal, hogy eltakargassa még létező tincseimmel a kopasz foltokat a fejemen. Szóval: „D. Tóth Kriszta kopaszodik!” Mindezt egy egész oldalpáron át taglalva, meg nem nevezett, ám biztos forrásokra hivatkozva, és olyan fotókkal illusztrálva, amelyeken egytől egyig sűrű, a saját fejbőrömből kinőtt hajat viselek, kopasz foltok nélkül.

Mondanom sem kell, óriásit röhögtem, amikor egy barátom a kezembe nyomta a lapot, a szerkesztőségben is napokig mentek a jobbnál jobb poénok egymás között.

Annyira abszurd volt az egész, hogy még beperelni sem akartam őket, mondván: ezt a hülyeséget nincs az az ember, aki elhiszi. Nagyvonalú jókedvem egészen odáig tartott, amíg ki nem derült: de, van.

Levelet (figyelem, az ősidőkről beszélünk: nem e-mailt vagy Insta-üzenetet, hanem kézzel írott levelet!) kaptam egy nézőtől, aki megköszönte nekem, hogy felvállalom a nyilvánosság előtt a betegségemet, és ezzel erőt adok azoknak az embereknek, akik hasonló problémával küzdenek. Például neki. 

Az igazságot sosem vallottam be a kedves nézőnek, nem vitt rá a lélek. És végül a lapot sem pereltem be, csak a főszerkesztőt hívtam föl és küldtem el a sunyiba, aminek egy rövid bekezdésnyi, eldugott bocsánatkérés lett az eredménye. De nem ez volt a lényeg. Hanem az, hogy egy életre megtanultam:

nincs az az eszement álhír, ami ne találná meg a maga közönségét. És ezzel ne ártana a világnak – és annak, akiről szól, meg persze annak is, aki olvassa.

És a fönti eset idejében még nem volt közösségi média, hogy ennek a hazug irománynak langyos, trágyázott táptalajt biztosítson...

Köszönöm figyelmüket, viszontlátásra!

A kopaszodós történet után viszonylagos békében folytatódott híradós karrierem egészen 2011-ig. Néhány hónap múlva kilenc éve lesz, hogy utoljára híreket mondtam. Tizenöt év hírújságírást hagytam magam mögött aznap este – némi kitérővel – azért, amit most csinálok. Valamiért, ami a sajátom, ami jobban tükrözi azt, aki vagyok, ami vagyok, és amit a világról és benne az életünkről gondolok. Valamiért, ami egy recsegő-ropogó médiavilágban biztosítja személyes és szakmai szabadságomat, és ezzel együtt egyfajta kívülállást a mindannyiunkra ható, újrakontúrozott hírvalóságban.

De a hírújságírás világára így  is mindig nosztalgiával és szeretettel fogok gondolni, ameddig csak élek.

Mindig tisztelni fogom a tényeket, és hinni az igazságban. És rettenetesen bosszant, ha nyilvánvaló hazugságot olvasok, és látok terjedni megállíthatatlanul.

Ki van kiért?

Sosem fogom elfelejteni az egyetemen és a gyakornoki időm alatt tanultakat, az Egyesült Államokban töltött féléves ösztöndíjam során tapasztaltakat. Láttam a feltűrt ingujjal, fül-váll közé ragasztott tárcsázós telefonnal fel-alá járkáló újságírókat, akik addig hajtották az elsőtől független második hiteles forrást, ameddig meg nem találták, és szóra nem bírták. Akik harmadszor, negyedszer, ötödször is feltettek egy-egy kérdést, ha az interjúalany, legyen bármilyen rangos és befolyásos ember, mellébeszélt. Akik betartották az alapszabályt, hogy a hír szent, hogy egy újságcikk megírása felelősség, hogy

egy újságírónak szálfaegyenesnek kell lennie, és egy pillanatra sem szabad elfelejtenie a két legfontosabb feladatát: a hatalmat ellenőrizni és az olvasót (nézőt) szolgálni. Nem fordítva.

Nem voltak hibátlanok ezek az idők, és ezek a klasszikus sajtóorgánumok sem, pláne Magyarországon, ahol a média mindig rendkívül kiszolgáltatott volt a hatalom felé. Mindig voltak zsiványok és kalandorok, hülyeségeket író bulvárújságírók, ahogy a politikusokban sem ma reggel született meg a szándék a média befolyásolására.

De – legalábbis az én tapasztalataim szerint – annak idején még kellett és lehetett törekedni arra, hogy az olvasó-néző elé kerülő tartalom fedje a valóságot; a lehető legkorrektebb, legkiegyensúlyozottabb és legalaposabb legyen. A főnökeink pedig kiálltak a szerkesztőségekben dolgozó újságírók és a szakmai munka mellett. A nézők és az olvasók érdekében. 

Szóval, ha úgy kérdezed, hiányzik-e nekem a „békebeli” újságírás, akkor azt mondom: igen, vannak napok, amikor hiányzik. Ha viszont úgy, hogy szeretnék-e ma, 2019-ben (vagy valaha még) visszatérni a műfajba, akkor a válaszom egyértelműen: nem.

Mert ijesztően nagyot változott a sajtó, és benne a hírek világa az elmúlt csaknem egy évtizedben. A Freedom House amerikai civil szervezet 2017-es jelentése szerint legalább harminc ország kormánya költ(ött) arra pénzt, hogy irányított tartalmakkal és/vagy hozzászólásokkal juttasson el üzeneteket az emberekhez, méghozzá befolyásolási szándékkal.

De nemcsak a közéleti területen készülnek szakmányban az álhírek, hanem tulajdonképpen a rákgyógyítástól a dietetikáig minden témában.

A közösségi médiának és a blogoszféra robbanásának köszönhetően pedig mára szinte mindenki újságíró, fotóriporter, kritikus és műsorvezető lehet – amivel nekem, sok kollégámmal ellentétben alapvetően nincs bajom. Ami viszont nagyobb probléma: ahogy sok más szakmához hasonlóan a miénk is demokratizálódott, úgy demokratizálódott a hír, az információ fogalma is, a magánvélemény pedig szinte diktatórikus szerepet kapott ebben az új világban. Ráadásul az emberiség történelmében soha nem volt még olyan könnyű információt eljuttatni a nagyközönséghez, mint ma. Az egyszeri felhasználót pedig sosem érte annyi információinger, mint manapság.

A falak közönség és kreátor között leomlottak, a szabályok felpuhultak, a tartalmakat fillérekért el lehet vinni akár milliókhoz, a szabad szemmel jól látható méretű közönség felépítéséhez pedig nem szükségesek már a szakmai alapvetések és etikai normák betartása, tulajdonképpen elegendő az algoritmusok megfelelő ismerete. Már nem kellenek hosszú évek ahhoz, hogy sajtómárkák épüljenek, a hitelesség mint fogalom pedig erodálódóban van.

És mint minden zavarosban, ebben is egyre többen halásznak.

„Olvastam a fészbukon, láttam az instán”

A hírfolyamok tele vannak ellenőrizetlen információkat tartalmazó „cikkekkel”, kattintásvadász főcímek alá rejtett semmitmondó „hírekkel”, a manipuláció és félrevezetés nyílt vagy rejtett szándékával írt/forgatott tartalmakkal, és mindenféle színtiszta átveréssel.

Egy egész iparág épült a felhasználók átverésére.

Az idővonalon híreknek látszó, ám valójában sarlatánok és propagandisták, csalók és gátlástalan hazudozók által finanszírozott/készített szövegek és képek sorjáznak, ami pedig még nagyobb baj: gondolkodás és bármiféle ellenőrzés nélkül megy rájuk a lájk és a megosztás.

„Olvastam a fészbukon” – mondta egy tanult ismerősöm. Én pedig elképedve hallgatom, hogy amit a „fészbukon olvasott”, az valójában a mi cikkünk volt, egy olyan riport, amin egy kollégám napokat dolgozott. Az olvasónak pedig fogalma sem volt, hogy amit olvas, azt hol olvassa. Felőle nyugodtan lehettünk volna a tudnodkell.hu is.

Ez van: az olvasó, néző úgy használja a közösségi médiát, mint egy magazint; olvastam a fészbukon, láttam az instán, satöbbi. Hogy valójában mi a tartalom forrása, másodlagos.

Az pedig, hogy az a forrás egyáltalán hiteles-e… csak a felhasználók elenyésző hányadának jut eszébe. Megírta a „fészbuk”, tehát tény. Készpassz.

Ebben a zavaros vízben pedig ugyanolyan nehezen úszik tanult és kevésbé tanult, idős és kevésbé idős olvasó és néző. A Stanford Egyetem 2018-as kutatásából kiderül, hogy az egyetemisták többségének is nehezére esik megállapítani, hogy amit olvasnak, valódi vagy álhír.

Csak a cím, csak a poszt, csak az én igazam

Fönt említett ismerősöm legalább elolvasta a teljes cikket… és sajnos ezzel is a kisebbségbe tartozik. Nehezíti az álhírek terjedésének megállítását az a tény is, hogy sokan legföljebb a címet és a képet nézik meg, talán még elolvassák a két-három soros leadet (a cikkek elején a bevezetőt – a szerk.) – és kész, már meg is van az információ, amely pillanatokon belül és ellenőrzés, átgondolás, no de pláne megkérdőjelezés nélkül feldolgozásra kerül, hogy aztán másnap (vagy egy óra múlva), mondjuk, egy kommentszekcióban végezze mint „biztos információ”. A kör bezárult.

Én egyáltalán nem lepődöm meg azon, hogy az amerikai elnök ma már a leginkább a Twitteren kommunikál a választóival, hiszen kétségkívül sokkal kényelmesebb ez, mint újságírói kérdésekre válaszolni. Ráadásul kiválóan le lehet butítani bármilyen árnyalt kérdést egy könnyen befogadható, hatásos üzenetté.

Ha pedig véletlenül mégis a közelébe kerül valaki egy kényelmetlen kérdéssel, akkor még mindig ott a jolly joker érv, amivel az értesülés forrását hitelteleníteni lehet: féknyúz! Bélyegezzük meg a sajtómunkást és/vagy orgánumot, amely kritikus hangot üt meg, valódi kérdést tesz föl, kiáltsunk féknyúzt, válaszadás helyett hiteltelenítsük, ahogy tudjuk! Egy taktika, aminek már követői is vannak bőven, világszerte.

Nem csoda hát, hogy 2017-ben az év egyik szava a fake news lett, hogy mára szinte tökélyre fejlődött az álhírekkel manipulálás, a kommentszekciókban pedig fizetett trollhadak osztják tovább az épp aktuálisan célravezető „biztos információkat”.

A Brexit (de minimum a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült Brexit film) óta tudunk a Cambridge Analitycáról, a mikrotargetálás-módszereiről és az algoritmus valóságtorzító befolyásolásáról. Világtörténelmi események sorozata utal arra, hogy óriási tömegeket lehet tökéletesen manipulálni e módszerekkel.

A folyamat pedig megállíthatatlannak tűnik, és nagyon-nagyon félelmetes. Pláne, ha mellétesszük azokat a kutatási eredményeket, amelyek szerint az emberek többsége, ha megkérdezik tőle, akkor azt vallja, hogy kiegyensúlyozott és pontos híreket akar, de a valóságban közben valami egészen másra vágyik; a saját igazának, elveinek, hitének megerősítésére.

Emésztgessük egy kicsit ezt a mondatot.

Tényleg olyanok lennénk, mint az egyszeri kommentelő, akinek „nincs tévéje, de azon is csak a Spektrum megy”, viszont mindent tud és mindent véleményez a valóságshow-ról szóló cikk alatt? Nem akarok senkit elkeseríteni, de: igen, olyanok.

Saját véleménybuborékunkat valóságnak hisszük, mert minden más kényelmetlen. És kikérjük a cikk szerzőjének az általánosítást.

Sőt, lehet, hogy ezt a cikket is csak eddig a pontig olvastuk, és már rohantunk is a hozzászólásokhoz lehordani az íróját, de minimum upvote-olni azokat, akik már megtették helyettünk.

Ez van; nem esik jól olyasmit olvasnunk, ami megkérdőjelezi a vélt vagy valós tudásunkat. Nem esik jól átírni a saját dogmáinkat. Nem esik jól az önreflexió, az érzelmek kordában tartása a higgadt gondolkodás érdekében. Ilyen az emberi psziché, amit immár algoritmusok hada támogat meg, nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább. Igen ám, de éppen ez az, amit a fakenews-gyárak és velük manipuláló tudjukkik használnak és kihasználnak.

Elég ügyesen megfogni az érzelmet, megcélozni a véleménybuborék elkényelmesedett lakóit, és pár jól targetált hirdetett poszttal megerősíteni mondjuk a félelmeit, a kétségeit, az ellenszenvét. Bebiztosítani, hogy az illető „olvassa a fészbukon”… tehát biztos úgy is van.

Hogy mi a tanulság?

Az, hogy hiába mutogatsz másra (a sajtóra, a megtévesztő címekre, a hülyeségeket terjesztő álmagazinokra vagy a politikusokra), az álhírek elleni háború megnyerésének kulcsa a te kezedben van.

Tudatos fogyasztóvá kell válnod, és nemcsak akkor, amikor a zöldségeket nem nejlonzacskóba pakolod a közértben, hanem akkor is, amikor az idővonaladat pörgeted.

A médiában zajló globális és hazai folyamatok, a közösségimédia-trendek és a Facebookot övező botrányok nemcsak a szakmabeliekre tartoznak, hanem rád is. Sőt, elsősorban rád, mert te, a fogyasztó vagy mindennek a célpontja. A te figyelmedért, a te idődért, a te pénztárcádért, a te szavazatodért megy a verseny. Érted csalnak, érted hazudnak, érted manipulálnak az álhírgyártók.

És érted próbálnak túlélni a klasszikus sajtóorgánumok is.  

Időbe telt, mire észbe kaptak, és sajnos van, aki sosem fogja tudni behozni a lemaradását. A régi nagyok ugyanis sokáig nem tudtak, vagy szándékosan nem is akartak mit kezdeni a digitális forradalommal, lenézték az online médiát és a közösségi platformok elementáris hatását sem vették komolyan. Sok komoly szerkesztőség szándékosan fogta vissza például az online kiadás fejlesztését, az internetes szerkesztőség kialakítását, és kapaszkodott az évtizedes (vagy a New York Times esetén évszázados) tradíciókba, a nagy címlapokba.

Az az igazság, hogy az egész szakmánk fuldoklik. A közösségi média pedig nem mentőövet dobott neki, hanem inkább még mázsás súlyokat is láncolt a bokájára. De szerencsére vannak, akik megtanultak úszni. 

Jó, jó, de mégis, mit tehetek én?

Például ezt a tíz dolgot:

1. Tájékozódj!
Tudd, hogy mi zajlik körülötted a világban, légy tisztában az ok-okozati összefüggésekkel, a globális kontextussal, olvass elemzéseket, maradj higgadt és igényes magaddal szemben. Az érzelmek fontosak, de ha információról van szó, vannak nála fontosabb szempontok.

2. Légy kíváncsi!
Kérdezz, olvass utána, tanulj nyelveket, fogyassz minél sokszínűbb tartalmat. Ne csak olyan felületeken, amelyek a te világnézetedet tükrözik vissza.

3. Légy szkeptikus!
Keress másik forrást is, ne higgy vakon. Senkinek. Nézd meg, hogy ki a szerző, hogy egyáltalán van-e szerző? Kattints rá a nevére, ha van rá időd, nézd meg, miket írt még. Kattints az impresszumra: megnevezik az alkotókat? A felelős kiadót? Mennyire tűnik igazinak az adott oldalon talált többi tartalom?

4. Kérdőjelezd meg saját magadat is!
Nincs abszolút igazság, folyamatos változásban van körülötted a világ és benne te magad is. Légy képes az önreflexióra, ne ragadj bele a dogmáidba, próbáld megismerni és megérteni a másik oldal(ak) érveit is.

5. Nézd meg az elsődleges forrást!
A Facebook, az Instagram, a Twitter, a Google nem sajtóorgánumok. Nem a fészbukon olvastad, ott csak a link jött veled szemben (az algoritmusnak vagy egy ismerősödnek hála). A sajtóban olvastad. Csekkold az url-t, tudd, hogy amit olvasol/nézel, valójában honnan származik!

6. Biztos, hogy friss cikket olvasol?
Ha már megnézed a cikk eredeti elérési helyét, akkor vess egy pillantást a dátumra is. Lehet, hogy meg fogsz lepődni.

7. Ne dőlj be a látványnak!
Nagyon sok álhírt illusztrálnak manipulált vagy teljesen máshonnan lopott képpel. A Google képkereső funkcióját használva megpróbálhatsz te is utánakeresni annak, hogy eredetileg honnan származik a fotó.

8. Használnak forrásmegjelöléseket?
Árulkodó lehet, hogy egy-egy hírnek látszó tartalom hivatkozik-e bármilyen forrásra, ha igen, akkor ez a forrás hiteles-e? Kattints rá a hivatkozásokra, és nézd meg, mennyire tűnik megbízhatónak a forrás.

9. Légy tisztában a médiában zajló folyamatokkal!
Nem kell naprakésznek lenned a hirdetési tarifákkal és az előző éves adóbevallásukkal, de hasznos, ha tudsz arról, hogy melyik lap vagy csatorna mögött ki vagy mi áll. Így fogod tudni az olvasottakat vagy látottakat megfelelően kontextusba helyezni. 

10. Tudd, hogy melyek az átverős oldalak!
Több magazin, blog is készített ilyen listát, van naprakész gyűjtés is, például ITT.

Nem sorolom tovább, pedig nyilván lenne még ötletem, sőt, az is lehet, hogy nektek is van (kommentben bátran!). Tudom, hogy elsőre rengeteg munkának tűnik, de hidd el, megéri!

D. Tóth Kriszta

Kiemelt fotó: Getty Images