–

Megkérdeztem a Facebook-ismerőseimet, valamint szerzői oldalam, a Madame Fregoli olvasóit, miből vették észre, hogy már nem (egészen) fiatalok, mi változott rajtuk, bennük először illetve leginkább. Alig győztem szemezgetni a válaszokból, annyi üzenetet kaptam nőktől és férfiaktól is, de közben remekül szórakoztam. Úgyhogy megosztom veletek is a listát, ami a válaszok összesítése és tipizálása nyomán született. Ér folytatni a sort, sőt, hálásak lennénk érte!

És akkor az eredmények, valamint elöljáróban a kérdés:

Miből tudható, hogy öregszik az ember?

 

Ágy, kényelem, komfortzóna

Úgy tűnik, a sátoros, csövezős kedv jelentősen csappan a korral, válaszadóim zöme legalábbis kényelmesebbé vált az idők során:

– Egyre többet panaszkodom az idegen ágyakra. Néha már akkor is, ha nem kell rájuk feküdnöm.

– Saját párna nélkül már egy lépést se, amennyiben nem biztosított a hazajutás.

– Mindenképp legyen biztosított a hazajutás: ragaszkodom a saját ágyamhoz!

– Én még hajnalban is inkább haza megyek, hiába lenne mód máshol aludni.

– Várom a nyugdíjat, mert fáraszt az ügyelet, amikor mindennap másik ágyban alszom, s már az otthoni is csak egy „másik”.

– Valamikor pörögtem, fizikai fájdalmat jelentett otthon ülni. Így, ötvennégy évesen viszont halálos ellenségem, aki ki akar rángatni a komfortzónámból:

– Ha hazamegyek munkából, már semmihez sincs se kedvem, se energiám.

Fura új szokások?

– Képzeld, mostanában végignézem az akciós katalógust.

– Én a patikait is…

– Megszerettem az operát.

– Fütyörészek és beszélek magamban otthon.

– A kocsimban be van állítva a Klasszik Rádió is.

Nem bliccelek, nem éri meg.

– Elolvasom a dolgok használati utasítását, mosási címkéjét – legalább félig-meddig.

– Mindig van nálam papírzsepi.

– Ha valaki ordenáré módon bulizik a szomszédban és nem tudok tőle aludni, átmegyek, hogy halkítsák le.

A szemüveghez még hiúk vagyunk, de látni már nem látunk

– Egyre közelebb hajolok ahhoz, amit el akarok olvasni

– Ha vásárlok, néha megkérek egy fiatal lányt, hogy olvassa el a kis betűket az arckrémen. Régen engem kértek meg.

Van olyan meséje a hároméves gyerekemnek, amit csak nagyítóval tudok elolvasni. Szerintem a betűméret és a világítás a hibás.

– Fiatalabb koromban azt gondoltam, ha már nem tudom befűzni a tűbe a cérnát, akkor az a vénülés jele lesz. Nos, már nem megy. Viszont nem látom a tükörben a különbséget. Szemüveg nélkül.

– Pontosan a negyvenedik születésnapom utáni reggelen vettem észre, hogy romlik a szemem, nem tudtam levágni a gyerekek körmét, ami addig nem okozott gondot.

Nem mi öregszünk, hanem a gyerekeink!

– Egy sokad magammal szervezett ifjúsági táborban a tizenhét évesek néhány éve azt mondták, hogy már nem vagyok fiatal, de fiatalos még igen. Ettől aztán még öregebbnek éreztem magam.

– Ugyanebben a táborban egy újságírónak készülő kisfiú megkért, hogy meséljek a 2006-os magyarországi zavargások során végzett tudósítói munkámról, mert az még az ő születése előtt történt. Szerintem tegnapelőtt.

– Az egyik kollégám apjánál is idősebb vagyok egy évvel.

– A táborozó gyerekek retro hangulatú műsort akartak készíteni, ezért NAGYON RÉGI zenét kerestek. Így találtak rá a Backstreet Boysra. Nem a Beatlesre, hanem a Backstreet Boysra.

– Ha egy gyerek azt mondja, hogy 11. osztályos, fejben ki kell számolnom, hogy az a 8+4-es iskolarendszerben minek számít, különben nem tudom, hány éves.

– Százhetvenhét centi magas és gimnazista a nagyobbik lányom.

Őszülnek a gyerekeim…

– Hetedikes lesz a gyerek… Sokkot kaptam ettől, mondjuk, a húszéves érettségi találkozó ténye is odacsapott.

– Magasabb a gyerek, mint én. Magas sarkút kell felvennem, ha nevelni akarom.

– Egyre többször látom anyámat a tükörben.

Szigetfesztivál? Na, ne viccelj!

– Nem vágyom szabadtéri (tömeg) rendezvényekre!

– Lelassultam, és imádom a csendet.

– Minden áldás, ami kamaszkorban büntetés volt. Nem menni sehova, korán lefeküdni.

– Inkább otthon maradok, mint bulizgatni mennék.

– Már nem ismerem a fellépők zömét.

A Bëlga jó lesz otthon is CD-ről.

– Nem bírom a zajt, spontán bulizásba már csak kéthetente csapok.

– Már nem érdekelnek a mai popsztárok.

– Már nem bírom elviselni a tömeget (bár lehet, hogy csak most merem felvállalni), sem koncerten, sem strandon, sem a városi forgalomban.

És, ha már buli… a másnap, ami egy hétig tart:

–  Két fröccs is úgy tud fájni másnap, mint tíz éve egy üveg vodka

– A második fröccs után már nem a harmadik jön, hanem a savlekötő.

– Nagyobb értékkel bír kocsival hazamenni, mint két-három vodka.

– Régen pár óra alvás is elég volt.

Mit mond a tükör?

– Szemüveg nélkül egész mást látok benne, mint szemüvegben.

– Anyám azt mondta tizenöt éve, hogy eljön az a kor, amikor már nem kell az a sok lámpa a fürdőszobába. És azóta valóban, remekül megtalálok mindent sötétben is.

– Húsz kilóval vagyok nehezebb, mint 2006-ban.

– Három hetente festeni kell a hajamat.

– Rosszabbul nézek ki, ha sminkelek, mint smink nélkül.

– Sosem voltam ennyire elfogadó a hasammal és a melleimmel. Meg úgy egyáltalán az egész testemmel

Ha alkonyi félhomályban elsuhanok (suhanni még tudok) az előszobában a nagy tükör előtt, összerándul a gyomrom, és úgy fordulok vissza: „ki a rosseb ez a csoroszlya a lakásomban?!”

– Egy „kedves” ismerősöm beszólása sokkolt le. Heti négyszer edzek, jól érzem magam a bőrömben, egészségem rendben (igaz, közel az ötvenhez)… és volt pofája megemlíteni, hogy nekem már akkor is a B oldal forog.

– A „kedves kollégáim” azzal húznak: nagyon szép nő… voltál fiatalkorodban!

– Serken a szakállam... De a lábam már nem olyan szőrös!

– Utálom, ha azt mondják, jól nézel ki. („Tudod, az embernek három korszaka van.
Ifjúság, felnőttkor, és a de jól nézel ki” – mondta Sándor György.)

– Legalább már nem gerjednek rám az öregebb pasik, akik mellett prédának éreztem magam.

Édes, árulkodó nosztalgiáink:

– Vigyorgok, ha valaki azt mondja, hogy „levelet kaptam, lájf”.

– Voltam úttörő és voltam úttörőtáborban.

– Oroszt tanultam az általános iskolában.

– A Malinovszkij utcában születtem, amit egy szovjet marsallról neveztek el.

Voltam május elsejei felvonulásokon.

– Még láttam a berlini falat.

– Tíz volt osztálytársam nevénél többet nem tudok felidézni, az általános-, és a középiskolát beleértve.

– Apám közölte, hogy amikor 1991-ben munkahelyet váltott, annyi éves volt, mint én most.

– Kétszer többet éltem a rendszerváltás után, mint előtte.

– Izgatott leszek attól, hogy lesz Rambo 5 és Mátrix 4.

– Emlékszem Orbán Viktorra liberálisként. Emlékszem Fodor Gáborra Fideszesként. Emlékszem Szili Katalinra MSZP-sként.

– Voltam tudósítani a délszláv háborúban.

– A dédszüleim a XIX. században, a nagyszüleim az Osztrák-Magyar Monarchiában születtek.

– Ötéves voltam, amikor az IBM bemutatta az első személyi számítógépet.

– Kábé 16 éves koromig nem volt színes televíziónk és vonalas telefonunk.

– 29 évesen ültem először repülőn.

A főiskolai dolgozataimat írógépen írtam.

– Máig nem értem, hogy mi az értelme az egyetemi kreditrendszernek, pedig tanítottam egy egyetemen.

– Az okostelefonra és a Facebookra úgy kellett rábeszélniük a barátaimnak, mert felesleges hülyeségnek tartottam mindkettőt.

– A történeteimben az „öt-hat éve” átváltozott arra, hogy „kábé húsz éve”.

– Már nem állít meg a rendőr minden éjszaka, hogy lehúzzon pár ezerre.

Szia, helló, csókolom!

– A bármilyen pult mögül huszonöt évig stabil „szia!” helyett egy ideje az jön, hogy „üdvözlöm!”

– Már csak az óvodások mernek tegezni, a kamaszok nem.

– A múltkor a squash öltözőben két gimnazista srác „tiszteletem!” felkiáltással köszönt… ez volt a vég kezdete.

– Akinek eddig én köszöntem csókolomot, most az köszön így.

– Néha átadják az ülőhelyet a buszon!

Holnap is tetszik jönni, Anikó néni? Zumbán hangzott el épp a minap. Lévén, sosem voltam tanár/óvónő, ez megrázott.

– Már az IKEA-ban is, ahol pedig munkaköri szabályzatban van a tegezés, lemagáznak.

– A kedvencem, amikor lazán hellóval köszönök, mondjuk, egy boltban és az egész testemet végigpásztázó tekintet kíséretében kapok egy kimért „jó napot!”-ot. Szinte látom a szövegbuborékot a feje felett: – Nézd már a „nyanyát” próbál vagánykodni.

– Rossz érzés, mikor még tegeznek, te viszont már magázódsz, és a rossz érzés, hogy már magáznak, amikor te még tegeződnél. És a között valahogy irtó kevés idő telt el…

- Az embert két megrázkódtatás éri e tekintetben: az első, amikor a hatéves csókolommal köszön, a második, amikor a tizenhat éves is.

– Amikor utánam kurjantanak srácok, megfordulok, és megijednek.

– Ha egy nagyobb gyerek letegez, mert a medencében szaladgálok, mondjuk, aztán meglát közelről, akkor látom az ijedséget a szemében, hogy ezt elbaszta. Pedig nem is.

Ha nem fáj valami, meghaltál?

– Ha két napig fáj, húz, kattog, már nem meglepődöm és megijedek, hanem leszarom.

– Nem kell betétre költeni.

– Ha egy kicsit is rosszul mozdulok, azonnal fáj, akár napokig. Vagy hetekig.

– Melegben már nehezebben szaladok fel a negyedik emeletre azért.

– Nem állok fel vagy guggolok le olyan könnyeden, mint rég, és fáj a hátam felkeléskor, vagy ha sokat ülök.

– Ha fennmaradok sokáig, egy hétig iszom a levét.

– A gyerek vírusai totál leamortizálnak.

– A mammográfia évente elvárt.

Idén már nem mondták a mammográfián, hogy egy tízest letagadhatnék…

– Arckrémek tekintetében azon gondolkozom, hogy létezik olyan, ami élénkíti, hidratálja és ránctalanítja is a bőröm egyszerre????

– Múlt heten elkezdtem vérnyomáscsökkentőt szedni.

– Megvettem az első gyógypapucsomat.

– Elhatároztam, hogy leszokom a cigiről.

– A húszperces torna után kidöglök.

– Indokolatlan hőhullámaim vannak.

– Már csak a párom érdekel mint férfi (mondjuk, ez nem biztos hogy az öregség, lehet a szerelemtől is, az kortalan, nem igaz?).

– Fáj a sarkam… az ortopédus szerint ez tipikus negyven feletti szarság.

– Borzalmasan nehezen megy a fogyás.

– Pár éve még elég volt a súlycsökkenéshez, ha többet sportoltam és kevesebbet ettem, nagyon hamar látványos volt az eredménye. Most ötször annyi idő és energia, hogy elérjem a felét annak, amit akkor simán megcsináltam.

– Nem tudok már felpattanni.

– Már inkább nem ülök le a buszon, villamoson akkor sem, ha több megállót utazom. Azt hiszik, ennyire előzékeny vagyok, pedig csak alig bírok felállni.

– 44 évesen még mindig simán megpakolom a cekkert, majd félúton hazafelé rájövök, hogy nagyon nem bírom el. Pláne, ha törött bordával közlekedem három hétig, abban a biztos tudatban, hogy ez csak egy sima tüdőgyulladás.

– Nem hiszem, hogy derékszög fölött még ki fogom tudni valaha tartani a lábam baletton (igaz, nem is nagyon teszek érte).

– Már nem alszom el azonnal, amint leteszem a fejem a párnára, egy csomószor nem hagy aludni a stressz.

Bölcsülünk, bölcsülünk?

– A diszkalkulia áldásos hatása, hogy annyi éves vagyok, amennyinek éppen tévedem magam.

– Megtanítottam magam, (fene tudja, az az öregedés jele-e, inkább próba volt és sikerült), hogy tudjak nemet mondani, és már élvezem is, néha túlságosan.

– Már fontosabb az, hogy karácsonykor együtt legyünk, mint az, hogy mit hoz a Jézuska.

– Kezdek jóban lenni önmagammal.

– Sokkal kevesebbet görcsölök. Amit lehet, másra bízok, oldja meg helyettem.

A világmegváltó napok egyre ritkábbak.

– Néha rám szólnak, ne hülyülj, már nem való neked így viselkedni, de én nem érzem, hogy itt belül öreg lennék.

– Csak az szomorít el, hogy fogynak mellőlem a rokonok, ismerősök, barátok, egyébként maradtam, aki voltam.

– Jobban tisztelem a határaimat, természetesen a másokét is. Ha valami nem tetszik, kimondom.

– Egyre kevésbé érdekel mások véleménye.

– Nem tetszenek már a fast fashion kínálatban lévő anyagok és fazonok.

– Régen jókat bosszankodtam egy csomó felesleges dolgon, most szinte semmivel nem tudnak felhúzni.

– Amin eddig felhúztam magam, azon most csak legyintek… „idióta, hagyjuk”.

– Leszarom, ha rendetlenség van, ami egy született rendmániásnál nem jelenthet mást, mint a véget.

– Már nem követek el annyi „divatbakit”, nagyjából megtanultam, mi áll jól, és röhögök a magazinok divatmellékletein.

–Már nem zabálok reggeltől estig édességet, sőt, simán abbahagyom két kocka csoki után.

– Már nem hajtok a visszajelzésekre, magamnak akarok megfelelni, és nemet tudok mondani az elvárásokra.

– Már nem kell küzdenem azért, hogy komolyan vegyenek, és nem érzem azt, amikor elmondom a véleményem, hogy ez nem úgy hangzott, ahogyan szántam.

– Én a korral tanultam meg elengedni a kontrollvágyat.

– Már nem ismerek meg mindenkit, sorry – és nem is játszom el.

– Egyre többet jelentenek azok a régi barátok és ismerősök, akikkel legalább a fél életünkön át ismertük egymás: ebben kicsit szentimentális lettem.

És akkor végezetül egy üzenet egy gyakorló örökifjútól:

„Drágáim, én lélekben megrekedtem huszonegynél, és egyáltalán nem érdekel, hogy mennyinek kellene érezzem magam! Talán a harmadik unokánál már illene elgondolkodni, de ha teszek azért, hogy mind mentálisan, mind fizikailag kondiban maradjak, úgy nincs min parázni! Éljetek, ne számolgassatok…

Kurucz Adrienn