–

Nehéz beismerni, de ha teljesen őszinte akarok lenni, már nem is emlékszem olyan huzamosabban tartó időszakra, amikor nem szorongtam valami miatt. A felnőtt életemben legalábbis. Azt hiszem, vannak emberek, akik egyszerűen fogékonyabbak a világ és mások rezgéseire, olyanok, akik – oké, valljuk be, egy adag önbizalomhiánynak is köszönhetően – nemcsak a saját tetteiket kérdőjelezik meg folyamatosan, hanem a maguk helyét is ebben az univerzumban.

Olyanok, akik nehezebben reagálnak azokra a kimondott és kimondatlan elvárásra, amiknek meg kell felelnünk, és amikből már annyi van, hogy magunk sem tudjuk, melyikhez igazodjunk legeltökéltebben.

Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a szorongó emberek a nap huszonnégy órájában magzatpózban sírdogálnak egy sarokban – bár néha azért tök jólesne –, és olyan sincs a Földön, aki ne görcsölt volna már valami miatt. Egy hozzám hasonló, alapvetően szorongásra hajlamos ember viszont szinte minden kihívásra sokszorosan érzékenyen reagál, és kemény napi munkájába kerül, hogy felülkerekedjen a saját vívódásain, amikből van bőven.

Nem ott tartok, ahol kellene

Annak ellenére, hogy a szorongás alapvetően belőlünk indul ki, a környezetünk is elég sokat tesz érte, hogy ráerősítsen a gyenge pontjainkra. Hahó, emberek, mikor lett divat még a legfelszínesebb bájcsevejeket is olyan intim kérdésekkel indítani, mint hogy „pasid van-e már?”, „a barátod még nem jegyzett el?”, vagy a nálam mostanában abszolút „kedvenc” „és a baba mikor jön?”

Kevés olyan ép lelkületű ember van a Földön, aki ilyen vagy ehhez hasonló tapintatlanság után egy kicsit sem inogna meg abban a hitben, hogy az élete a megfelelő mederben halad – pláne az, aki még a kelleténél hajlamosabb is a szorongásra.

Ami engem illet, sokáig kimerevített bájvigyorral (szerintem így vicsoroghat az is, aki épp maga alá csinál), jó kislány módjára válaszolgattam ezekre a kérdésekre, akármennyire is kellemetlenül éreztem magam közben – én, és nem a kérdező, vicces, ugye? Majd a beszélgetés (értsd: magyarázkodás) befejeztével általában mély és hosszan tartó letargiába estem amiatt, hogy valamit nagyon nem csinálhatok jól.

És nem is csináltam jól, azáltal, hogy beszálltam ezekbe a körökbe.

De hiába tudom mélyen, hogy mások tolakodására nem vagyok köteles mosolyogva reagálni – azt meg főleg nem kell megengednem, hogy a tapintatlanságuk miatt egy pillanatra is rosszul érezzem magam –, valahogy úgy szocializálódtunk, hogy az ehhez hasonló kérdéseknek nemcsak hogy teret adtunk a beszélgetésekben, hanem még partnerként asszisztálva ehhez az agybajhoz, válaszra is köteleztük magunkat. És ha már így esett, arra jutottam, hogy számomra ilyenkor a legjobb, amit tehetek, hogy hatalmas erőfeszítések árán is emlékeztetem magam: a saját ritmusomhoz képest minden a megfelelő ütemben történik az életemben, épp akkor, amikor készen állok rá, épp úgy, ahogy az nekem megfelelő. Jó esetben.

A külsőm

Ha jól belegondolok, a legtöbbet a testem miatt szorongtam életemben. Persze vannak dolgok, amiken az ember, ha akarna, akkor sem tudna változtatni magával kapcsolatban: én például már sosem leszek magasabb, mint egy nagyobb testű kutya ülve, ezt el is fogadtam. Viszont, ahogy azt egy korábbi cikkemben már megírtam, volt egy időszak, amikor nagyobb súlyfelesleggel küzdöttem, és hiába fogytam le, úgy később sem tudtam igazán elfogadni és szeretni a testemet. Miután viszont betöltöttem a harmincat, elkezdett egyre jobban foglalkoztatni, hogyan tudnék harmóniába kerülni ilyen formában is önmagammal.

Megfogalmazódott bennem, hogy nem szeretnék folyton utálkozva, elégedetlenül tükörbe nézni, azon görcsölni, hogy nem vagyok elég vékony, elég csinos.

Ezúttal viszont nem kezdtem őrült fogyókúrákba és edzésekbe, a korábbiakhoz képest ugyanis az a cél fogalmazódott meg bennem, hogy a jelenlegi formájában próbáljam elfogadni a testem minden vélt vagy valós hibájával együtt. A több évtizedes rossz viszonyon persze nem könnyű változtatni, pláne, ahogy arra egy ismerősöm a téma kapcsán nemrég rámutatott: a lányok szocializációja, a popkultúra, és többek közt az olyan káros beidegződések, mint egymás méricskélése, vagy az, hogy egy beszélgetésben simán elfér, hogy a testünkre mások kéretlen megjegyzéseket tegyenek – mint, amikor a családtagok azzal köszöntenek, éppen híztunk vagy fogytunk-e –, pusztító hatással bírnak. Kivonni magunkat valószínűleg sosem fogjuk tudni alóla, de mindennap meghozhatjuk a döntést, hogyan fordulunk a testünkhöz: szeretettel, odafigyeléssel és megértéssel, vagy ellenkezőleg. Ami engem illet, nehezen ugyan, de igyekszem arra fókuszálni, mivel tehetnék jót neki, ennek köszönhetően pedig hosszú idő óta először elkezdtem észrevenni az erényeit is.

Másoknak mennyivel jobb!

És ha már egymás méricskélése is szóba került, a közösségi médiának „hála”, ma már a nap huszonnégy órájában szinte bárhol – akár a tengerparton ülve is – nyomaszthatjuk magunkat azzal, hogy másoknak mennyivel jobb életük van. Az én személyes univerzumomat, mondjuk, nem dönti romba, hogy nem vagyok egyike a csupasz fenékkel pózoló Instagram-macáknak (és a világnak is jobb, hogy megkímélem a hátsóm látványától), de tudom, hogy sokak számára ők is viszonyítási alapnak számítanak.

Ami viszont már nagyon is reális szorongási forrást jelent a közösségi médiában, azok a korban, esetleg végzettségben hasonszőrű ismerőseim. És hiába vagyok tisztában vele, hogy a Facebookon és az Instagramon a jócskán kikozmetikázott valóságot mutatja magából mindenki, a saját életem silányságának gondolata, a szorongás, hogy lemaradok valamiről, így is alattomosan utat tud törni magának. A felebarátaim iránti szeretet pedig legkevésbé akkor járja át a lelkem, amikor a munkától agyonhajszolva futok bele egy egyébként kedves ismerősöm nyaralós-lazulós fotóiba (a rohadt mázlista).

Holott a legviccesebb az egészben az, hogy akire ma irigykedünk, arra előző héten jó eséllyel még az általunk posztolt tartalom miatt tört rá a szorongás.

Újra és újra becsapnak minket, de cserébe mi is másokat, így áll helyre az univerzum egyensúlya. Rengeteget gondolkodom azon, hogyan tudnám magam megkímélni ettől a fajta szorongástól anélkül, hogy remete válna belőlem. Sokak szerint a megoldás egyszerűen abban rejlik, ha harmóniába kerülünk önmagunkkal, a saját életünkkel, felmérjük és elfogadjuk a lehetőségeinket, kereteinket. Hát, hajrá!  

Nem elég jó, amit csinálok

Egy másik állandó stresszforrás számomra, hogy elég jó-e, ami csinálok, ergo, merre haladok éppen a karrieremben. Megsúgom, általában sosem arra, amerre szerintem kellene. Mert ha így lenne, akkor már rég ismert újságíró és többkötetes író lennék, természetesen ronggyá kerestem volna magam, amiből az következik, hogy nemcsak a cipőimnek lenne már rég egy külön szobája, hanem a macskáimnak is. Mindkettőnek.

Jó, viccet félretéve, aki a foglalkozására nem csupán pénzkereseti forrásként tekint, hanem olyan hivatásként, amiben eredményeket szeretne elérni, sokszor szembesülhet azzal a dilemmával, hogy elég jó-e, amit csinál. Persze olyan nincs, hogy mindenkiből ugyanolyan elismerést váltsunk ki, bennem sem ez a fajta megfelelési kényszer okoz elsősorban szorongást, hanem inkább az a belső mérce, ami alapján a saját munkámat ítélem meg. Az van ugyanis, hogy nagyon ritkán, sőt, szinte sosem jó, amit csinálok. Legalábbis szerintem.

Maximalista vagyok, méghozzá a rosszabbik fajtából, aki hiába kap jó visszajelzéseket kívülről, nehezen tud hinni bennük. Ha pedig a dicséretek mellé becsúszik egy kritika is, az zicher, hogy csak az utóbbit hallom meg.

De hazudnék, ha azt mondanám: olyan nem fordult még elő velem, hogy egy alapvetően semleges hozzászólásból hallottam ki a negatívumot.

Ilyenkor rohadt nehéz belátni, hogy lényegében magammal beszélgetek, és „csak” az én belső szorongásaim kivetüléséről van szó, nem a másik ember valódi reakciójáról. Mondhatnám, hogy ez sosem akadályozott meg dolgokban, de sajnos nem lenne igaz: volt olyan hely, ahová azért nem jelentkeztem sokáig munkára, mert attól tartottam, hogy nem vagyok elég jó hozzá. Egy korábbi cikkemben már említettem, hogy két-három év telt el, mire végül össze mertem szedni a bátorságomat, hogy elküldjem az első írásomat a WMN-hez – Helló, csajok! –, de megtettem. És most már szerencsére csak azon kell görcsölnöm minden alkalommal, vajon elég jót írtam-e. De azt hiszem, a javíthatatlan szorongók már csak ilyenek.

Filákovity Radojka

Kiemelt képünk illusztráció