–

Vágó Réka „a magyar Manolo Blahnik”. Legalábbis nekem. Én is a Szex és New Yorkon szocializálódott tűsarkúimádók táborát erősítettem, és felelőtlenül sanyargattam a lábfejemet évekig a rosszabbnál rosszabb magas sarkú cipőkkel, de mire eljutottam az esküvőmig, már nem arról álmodoztam, hogy Carrie Bradshaw kedvenc cipőtervezőjének ikonikus darabját viseljem, hanem Réka letisztult, elegáns és nem utolsósorban kényelmes lábbelijét. Így is lett, azóta pedig a rajongásom a barátságával is gazdagodott. Az amerikai sikersorozat óta dédelgetett álmomat teljesítettem be ezzel az interjúval, amiben végre annyit kérdezhetek a cipőkről, amennyit csak szeretnék, meg persze minden másról is, ami olyan sokoldalúvá, izgalmassá, egyedivé és hitelessé teszi Vágó Rékát, a balerinának készülő egykori versenytáncost, aki egy egészen különleges karriert álmodott magának.

Pásztory Dóri/WMN: Te az a kislány voltál, aki már ovis korában is cipőket rajzolt?

Vágó Réka: Nem, de királylányokat azért rajzoltam. Jól hangzana, de nem tudom azt mondani, hogy már gyerekkorom óta cipőtervező akarok lenni, mert ez nem igaz. Táncosnő akartam lenni, de azért emlékszem cipőkre a gyerekkoromból. A nagymamám nyári cipőinek jelentős részét ma is le tudnám  rajzolni. Ő majdnem mindig magas sarkúban járt, anyukám inkább a sportosabb stílust kedvelte, nála én erőltettem, hogy lakkozza a körmét vagy vegyen fel egy elegánsabb, nőiesebb cipőt. De inkább a nagyi szekrényét túrtam fel előszeretettel.

P. D./WMN: Akkor inkább tőle jön a divat iránti érdeklődésed?

V. R.: Nem igazán a divat érdekelt.

Nem lestem állandóan, hogy mi az újdonság, inkább a szépre volt igényem, és arra, hogy olyan összeállítást találjak ki magamnak, ami izgalmas.

Arra emlékszem, hogy a cipőknél már egészen kicsi koromban néztem azt is, hogyan mutat a lábamon, nem csak az számított, hogy a ruhával együtt hogyan néz ki.

P. D./WMN: Melyik volt az első saját cipőd, amire emlékszel?

V. R.: Az nagyon megmaradt bennem, hogy szeretnék egy szivárványos gumicsizmát, meg persze emlékszem az első kopogós cipőmre, és volt egy fehér, zárt orrú lakkcipőm is. Elsőben az osztályfényképezéshez rózsaszín-fehér nyitott bőrszandálhoz felvettem egy piros alapon fehér szívecskemintás zoknit, amit akkor nagyon menőnek gondoltam, főleg a sötét blúzommal, aminek fehér gallérja volt. Ezen azóta is nagyon jól szórakozik az egész baráti köröm.

P. D./WMN: Gondolom, nemcsak a szerkóddal vívtad ki a kortársaid elismerését, hanem azzal is, hogy balettozol. Hogy találtál rá erre a táncra?

V. R.: Ha hiszed, ha nem, egészségi oka volt, meg egy kis szerencse is. Kiskoromban nagyon korán fölálltam, és elkezdtek görbülni a lábaim, ráadásul totál csámpásan kezdtem járni, amitől anyukám megijedt, úgyhogy elrohant velem az orvoshoz. Az első jótanács az volt, hogy ne engedjen felállni, amit lehetetlen volt kivitelezni, úgyhogy második megoldásként azt javasolták, hogy majd négyéves koromban megműtik a térdemet. Ezt anyuék mindenképpen szerették volna elkerülni, úgyhogy ötéves koromban be akartak íratni a Budai Tánciskolába művészi tornára, de ott sajnos nem volt hely, úgyhogy megkérdeztük, melyik csoportban van még felvétel. Így kötöttem ki a balettosok között. A mozgásom jó volt, a ritmusérzékem is, végül is csak az alkatom miatt nem vettek fel a Balettintézetbe. Azt mondták, nagyobb leszek, mint egy átlagos balerina. Ott mindenféle testarányokat néznek, én pedig mindig kicsit sportosabb alkat voltam, nem az a légies fajta. Ráadásul, amikor felvételizni mentem, akkor még egy kis pocakom is volt. Szóval hiába emelték fel a lábamat a fülemig, elöl ott volt a kis dinnyepoci.

P. D./WMN: Mennyi idősen kaptad ezt a visszajelzést?

V. R.: Kilencévesen mentem felvételizni. Én már attól nagyon kellemetlenül éreztem magam, hogy egy szál bugyiban kell sorban állni, és megmutatni magunkat. Érdekes, hogy a reakciómra nem emlékszem tisztán, azt anyukám mesélte, hogy dúltam-fúltam, bennem inkább a folyamat maradt meg a sorban állással, a lábemelgetéssel, hogy laza voltam, és a bugyiban várakozással.

Most már úgy gondolok erre, hogy valószínűleg nekem nem ez volt az utam, és ezért nem kezdtem el mindenáron bebizonyítani, hogy ott milyen rossz döntést hoztak, amikor rögtön a felvételin kiszórtak.

A tánc megmaradt az életemben, amiért nagyon hálás vagyok, mert ezután kezdtem el versenytáncolni.

P. D./WMN: Rögtön váltottál?

V. R.: Tízéves voltam, amikor jött egy társastáncoktató pár az általános iskolába, ami után én már úgy állítottam haza, hogy beiratkoztam társastáncra. Szegény anyámékat folyamatosan sokkoltam a jobbnál jobb ötleteimmel. A társastánc azonnal beszippantott, két év után el is kezdtem versenyezni, végigjártam az összes amatőr osztályú versenyt különböző párokkal, és tizenöt évig csináltam. A diploma után, 2004-ben hagytam abba.

P. D./WMN: Akkor átmenet nélkül lettél táncosból cipőkészítő.

V. R.: Igen, tulajdonképpen így történt. A táncból hoztam egy olyan komoly tudást és tapasztalatot, amit nagyon jól tudtam kamatoztatni a cipőtervezéskor.

A mai napig megkapom, hogy „táncosan járok”, vagy „táncosan tartom magam”, ami nyilván így van, hiszen ez elválaszthatatlan részem.

Ötéves koromtól – két év kihagyással – mindig táncoltam. Persze a főiskoláig elég sok minden más akartam lenni, például egyiptológus, geológus, kutató biológus, régész, lakberendező, profi röplabdázó. A kreativitás mindig része volt az életemnek, rajztagozatos általános iskolába jártam, amikor a főiskolára felvételiztem, már a divat irányába mozdultam, de szó sincs arról, hogy ez teljesen letisztult és egyértelmű út volt számomra.

P. D./WMN: Ez azért jó hír azoknak, akiknek az érettségi körül még fogalmuk sincs arról, mik szeretnének lenni.

V. R.: Engem a képességeim és az érdeklődésem összemosódása terelt a cipőkészítés irányába. A főiskolán döntöttem csak el, hogy ez lesz az én utam. Persze szuper, ha valaki már kicsi korától tudja, mivel szeretne foglalkozni, de ha ez nem így van, akkor tényleg annak alapján érdemes dönteni, hogy miben jó az ember.

P. D./WMN: És te miben vagy jó?

V. R.: Nyitottság, kreativitás és vállalkozószellem. Jó a kézügyességem, a forma- és a színérzékem. Mindig is nagyon érdekelt a festészet, a művészettörténet és később már a divat is, amikről sokat tanultam, emellett a táncos múlt is segített.

P. D./WMN: Ezek alapján a divat más területein is el tudnálak képzelni.

V. R.: Talán amiben egy kicsit más voltam, hogy a szobrászat iránt érdeklődtem. Tárgymániás vagyok, nagyon érdekelt az építészet és a lakberendezés is, de rájöttem, hogy nekem van egy mérethatárom, amiben gondolkodni tudok. Van egy bizonyos méret, ami felett már nem érzem az anyagot, és ez is behatárolta a lehetőségeimet.

A cipő számomra egy ideális méretű tárgy. Talán a tánc miatt van, hogy nekem nagyon könnyű erre a testrészre alkotni egy tárgyat, mert a testtudatom fejlett, a testhatáraimat is jól érzem.

Emellett a cipőkészítés alapanyaga is jobban fekszik nekem, mint, mondjuk, a textil vagy a csipke. A bőr egy más erősségű anyag, emellett a gumianyaggal vagy a vastagabb textillel könnyebben bánok, mint egy könnyebb textúrával.

P. D./WMN: Mennyire vannak tisztában az emberek azzal, hogy megfelelő cipőt hordanak-e, vagy sem?

V. R.: A legtöbb ember érzi, hogy egy cipő nem megfelelő, csak nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni, mitől kényelmetlen, vagy miért nem érzi jól magát benne. Pedig nagyon sok mindennel összefügg, hogy mi van a lábadon. Ha van egy rossz cipőd, ami bántja a lábadat, és te emiatt megváltoztatod a természetes mozgásod, akkor utána elindul a testedben egy sor káros folyamat. Meghúzódhat a derekad, megfeszülnek olyan izomcsoportok, amiknek nem kéne, amik hosszú távon kellemetlenséget okoznak. Olyan sérülések alakulhatnak ki, amik simán megelőzhetők lettek volna megfelelő cipőválasztással.

P. D./WMN: Nekem nagyon sokáig kizárólag esztétikai kérdés volt a cipőválasztás. Amikor megkérdezték, hányas a lábam, akkor azt mondtam, hogy 36-tól 39-ig, attól függően, hogy mennyire tetszik a cipő. Szerinted ez mennyire jellemző hozzáállás?

V. R.: Azt látom a vevőimnél, hogy amikor elkezd valaki tudatosabban figyelni a környezetére és saját magára, akkor ez is előtérbe kerül. Most amúgy is van egy erős tendencia ezen a téren. 

Ahogy idősödünk, és elkezd a testünk hamarabb jelezni, ha valami nem tetszik neki, ahogy több tapasztalatunk van, ahogy jobban meg tudjuk fogalmazni magunknak, ha valami kényelmetlen, úgy alakulnak át a prioritásaink cipőválasztáskor. 

Megtanuljuk, mi a jó és mi a rossz a testünknek.

P. D./WMN: Te milyen cipőkben jársz?

V. R.: Elég vegyes a cipős szekrényem. Nagyon szeretem a magas sarkúakat, mert szépnek látom őket, de én mindig alkalomhoz öltözködöm. Az alkalmon nemcsak azt értem, hogy mi a dress code, elegánsnak kell-e lenni, vagy sportosabbnak, hanem a praktikumot, hogy hova megyek, ott milyen terepviszonyokon kell közlekednem, milyen távolságot kell megtennem, hogy jutok el odáig. Ehhez választok cipőt.

P. D./WMN: Én lépésszám szerint kategorizálom a cipőimet. Vannak az „ötvenlépésesek”, amik kábé arra jók, hogy beszállok a járműbe, kiszállok, és betipegek valahova, van a „százlépéses”, amiben talán még állni is tudok kicsit, és a „végtelen lépéses”, amiben maratont is lehet futni.

V. R.: Tényleg így van, sőt a lépésszám-kategóriákon belül is lehet még alkategória, hogy mennyire magas a sarka, mert egy tűsarkút is lehet úgy összerakni, hogy abban viszonylag sokat tudj menni. Nekem azért különösen fontos ezekre a szempontokra figyelnem, mert nagyon sok olyan alkalmi cipőt készítek, amikről tudom, hogy a vevője hosszan fogja viselni. Ilyenek az esküvői cipők, vagy amikor egy tévéműsor házigazdája vezeti az adást órákon át az én magas sarkúmban. Ilyenkor nem fér bele az, hogy a hólyagos lábával foglalkozzon vagy bicegjen egy rossz cipő miatt.

P. D./WMN: A miniszterelnök lánya is téged kért fel az esküvői cipőjének tervezésére…

V. R.: Az a jó a cipőben, hogy az jobb és bal, és az egyik nincs meg a másik nélkül. Hozzám azért jönnek, mert olyan dolgot találnak meg nálam, amit máshol nem.

Cipőt mindenki hord – politikai hovatartozástól függetlenül. Egy menyasszony pedig szép és kényelmes cipőre vágyik. Én szemtől szembe emiatt semmilyen kritikát nem kaptam, azt meg nem tudom, hogy a hátam mögött mit mondtak.

P. D./WMN: Az emberi láb annyira sokféle, mint amilyenek mi vagyunk. Hogy lehet mégis olyan vonalvezetést kitalálni, ami a legtöbb lábon kényelmes?

V. R.: Ha olyan cipőt szeretnék tervezni, ami mindenkinek jó, akkor bukott tervező lennék. Az emberiláb-formáknak van négy-öt alaptípusuk. Ezért amikor nem egyedi darabot tervezek, akkor megpróbálok úgy összerakni egy kollekciót, hogy abban legyen három-négy modell, ami különböző lábfejtípusokra passzol. Lehet, hogy az első nem áll jól, de második már jó lesz. Én magamon tesztelem a cipőimet, de tudom, hogy az én lábfejem csak egy a sok közül.

P. D./WMN: Amikor tervezel egy kollekciót, látod előre, hogy melyek lesznek a legnépszerűbb darabok?

V. R.: Nem. Szoktak meglepetések érni. Előfordult egyszer, hogy elrontották a gyárban a gyártást. Rosszul írták ki a színkombinációt, és egy egész tételnyi cipőt legyártottak egy teljesen más színnel, mint amit én elképzeltem. Megláttam, és teljesen kiborultam, hogy ezt így lehetetlen lesz eladni. Mondanom sem kell, az lett az egyik legnépszerűbb darab, azóta már többször újragyártottuk. Persze volt olyan is, amikor én favorizáltam valamit nagyon, és rajtam kívül senki nem szerette.

MÁR CSAK EGY HELY MARADT a @budapestdesignweek -re csajok. Legyél te a leggyorsabb és tervezz együtt Rékával! Minden információ és jelentkezés a Facebook eseményben. ✌🏻💋👠 #rekavago #rekavagoshoes #designhetbudapest

P. D./WMN: A te személyes ízlésed mennyire egyezik az aktuális közízléssel?

V. R.: Én nem vagyok egy nagyon extrém tervező, ezért sikeres a márka. De vannak olyan modellek, amik nálam jobban átmennek, mint a vevőknél. A baráti társaságomban megvan az a néhány ember, akiknél megfuttatom az adott ötletemet, és tudom, hogy ők jól fogják képviselni a leendő vásárlói réteget.

De ha nem látnám kicsit másképp a dolgokat, mint az átlagemberek, akkor valószínűleg nem lennék jó tervező. Nekem előre kell gondolkodnom.

P. D./WMN: Ha az ember a saját maga főnöke, akkor nem könnyű elválasztani a munkát a magánélettől. Neked ez mennyire sikerül?

V. R.: Ez állandóan változik nálam. Most, így negyvenévesen eljutottam oda, hogy nemcsak az életmódvezetési tanácsok miatt érzem, hogy szükségem van a „life-work balance”-ra, hanem valóban megszületett erre a belső igényem is. Ha munka van, észre sem veszem, hogy végigdolgozom tizenkét-tizenhat órákat. De ez azokra a fázisokra jellemző, amikor kreatív flow-ba kerülök, és egyszerűen eszembe sem jut megszakítani ezt a hullámot. A munka többi területén odafigyelek, hogy amennyire lehetséges, hatékony legyek, de legyen magánéletem is.

Így utólag azt mondom, hogy több szakítással végződő kapcsolatomban nyomós indok volt, hogy nem próbáltam meg határt szabni a munkának.

Annak a részének persze nem is lehet, amikor tervezek, és a kreativitásom néha felborítja az előzetesen tervezetteket, de ezzel muszáj együtt élni, mert ilyen vagyok. Amin viszont tudok és tudtam változtatni, az az, hogy a többi részét hogyan élem meg, hogyan menedzselem, és hogyan tehetem a másiknak meg a családomnak is együtt élhetővé. Mert ez most már nekem is fontos.

P. D./WMN: Nőként egy úgynevezett férfias szakmában, egy olyan úton lettél sikeres, amelyet még nem tapostak ki előtted. Mennyire kellett megküzdened a sztereotípiákkal a karriered során, és azzal a nézettel, hogy „művészként csak éhen halni lehet”.

V. R.: Utóbbira példaként a kedvenc történetem ma már legendás: legjobb barátomnak, Endrének meséltem csillogó szemmel 1998-ban, hogy „eldöntöttem, mi leszek: cipőtervező!”. Erre ő kipréselt magából, de halovány „hú, de jó!”-t, magában meg azt gondolta: „Úristen, én fogom eltartani…” Ezt tizenöt évvel később mesélte el nekem, annak apropóján, hogy ez végül is nem következett be.

Egyébként meg én inkább iparművésznek tartom magam, nekem kell az az érzés, hogy amit készítek, az hasznos lesz, és valaki azt használni tudja. Az öcsém csodálatos művész, festő, jön belőle a csoda természetesen és görcsök nélkül. Én ezt a tervezésben élem meg.

A tervezés pedig önmagában nem férfias szakma, nincs neme.

Inkább a cipő gyártása során voltak az elején vicces helyzetek, volt, hogy „lila kis művésznőnek” néztek, de megtanultam az egyik „aranyszabályt”: ha valamire azt mondják, hogy nem lehet megcsinálni, akkor az „nem” az esetek ötven százalékában azt jelenti, hogy ő még nem csinált olyat, és nincs is kedve kipróbálni, hogy képes-e rá. A másik ötven százalék pedig azt jelentette, hogy úgy nem, de átalakítással, átfogalmazással, némi magyarázattal igen. Így a kommunikációs és kooperációs képességeimet rendesen igénybe vette és fejlesztette az első pár év.   

P. D./WMN: Londonban is tanultál, ahol egy egészen más környezetben kellett elsajátítanod ennek a szakmának a rejtelmeit. Mit adott hozzá az a tapasztalat a sikereidhez?

V. R.: Londonban arra jöttem rá, hogy itthon milyen sok mindent tanultam a cipőkészítésről. Magyarországon nagyon elterjedt szakma volt ez, és én sok kis műhelyben tanulhattam a kivitelezés apró trükkjeit. Az angol piac sokkal nagyobb, és egy egészen másképp működő divatipar része, aminek sokkal több szereplője van, mint itthon. Ott a dizájn mellett a marketingre, a merchandisingra sokkal nagyobb súlyt fektettek, ami az itthoni szemléletből hiányzott. Ott egy kezdőnek sokkal több belépési lehetősége van a szakmába. Az itthoni oktatásban az a nehéz, hogy nem tudsz sokoldalú szakmai gyakorlatot biztosítani a hallgatóknak. Hozzám is sokan jönnek gyakornokoskodni, de én is csak egy kis szelete vagyok ennek az iparnak.

Can you pick one? 😏 #happyweekend #rekavago #rekavagoshoes #lola #alma #arielle #newcollection #beauties

P. D./WMN: Az utóbbi időben látványosan elkezdődött a magyar divatipar átstrukturálása, és az állam oda is belépett. Ez milyen hatással volt a fejlődésre?

V. R.: Aki régóta dolgozik a szakmában, mint például én is, az tudja, hogy a tervezők között már jó ideje volt arról szó, mennyire fontos lenne egy olyan platform, ami egységesen kiáll az ezen a területen dolgozók érdekeiért. Ez sehol a világban nem megy kormányzati támogatás nélkül. Egyetértettem, hogy az ipar átstrukturálása és fenntarthatóvá tétele nem megvalósítható enélkül. Amikor a könnyűiparról beszélünk, akkor nemcsak a tervezőkre meg a stylistokra kell gondolni, hanem a varrónőkre, tűzőnőkre, szalag mellett dolgozó több tízezer emberre, akinek a megélhetése azon múlik, hogy milyen irányba haladunk, főleg egy olyan világban, ahol az emberek elkezdtek a globálisról visszaváltani a lokálisra, és keresik a helyit, a kézművest, a Magyarországon gyártott termékeket.

Szerintem hatalmas érték van ebben az országban, amiért érdemes összefogni. Szerencsére a magyar tervezők is elkezdtek olyan minőségben dolgozni, hogy simán felveszik a versenyt bármilyen világmárkával.

P. D./WMN: A teljes gyártási folyamat Magyarországon zajlik a cipőidnél?

V. R.: Igen. Az alapanyag-beszállítók között vannak külföldi partnerek, mert egyszerűen nincs itthon alapanyaggyártás. Az anyagbeszállítóimra nagyon szigorú szabályok vonatkoznak, és súlyos környezetvédelmi adókat kell befizetniük. Minden olyan alapanyag, amit használunk, bevizsgált, EU-szabványnak megfelelő termék, és nagyobb részben az Európai Unióból jön. A fenntarthatósági szempontok az én munkámban úgy jelennek meg, hogy úgy tervezem a kollekciót és a szabásmintát, hogy a lehető legkevesebb anyagveszteséggel dolgozzunk, a leeső alapanyagokat is felhasználjuk, ne maradjon szemét a gyártás után. Emellett olyan partnerekkel dolgozom, akiket tíz-tizenöt éve ismerek. Egy cipő árában benne van annak a sok-sok embernek a munkája, akik dolgoznak azon, hogy az én rajzomból a végén egy lábbeli legyen.

Ha megkérdezik, hogy miért kerül ennyibe, akkor nyugodt lelkiismerettel el tudom mondani, hogy azért, mert bevizsgált, jó alapanyagból készül, és hús-vér emberek varrják kétkezi munkával, megfelelő munkakörülmények között. 

Na és nem jön szembe belőle húsz az utcán. Ahogy én gondolkodom a világról, az benne van a cipőimben és az egész munkánkban.

Szöveg: Pásztory Dóri

Fotók: Kerepeczki Anna/WMN