–

Elkapott reggeli pillanat

Reggelente, amíg megiszom a kávémat, elkészítem a gyerekek reggelijét, átnézem, hova kell mennem aznap, milyen munkáim vannak (igen, mániákusan listázok mindent), mit kell vásárolni és hasonlók. Aztán összepakolom a táskákat, és végül a gyerekszobában kikészítem a ruhákat a gyerekeknek – ekkor már az utolsó korty kávénál tartok. (Bevált tippem az öltözködésbe beleszólni vágyó gyermekek szüleinek: két szettet kell kikészíteni, abból választhatnak, ami meg megmaradt, az lesz az aznapi tartalék ruha.)

Most is erre készültem, de a gyerekszobából zajokat hallottam az ajtóhoz lépve. Arra mentem be, hogy a két lányom egymást ölelgeti és puszilgatja (ahogy mi szoktuk őket reggelente), és ilyeneket mondanak egymásnak: „Imádom a puha kis bőröd.” „Jaj, de finom illatod van.” „Te vagy a legédesebb kis mucika a világon.” Hát nem szívmelengető?

(Azt azért hozzátenném, hogy olyan reggel is van, amikor a szeretgetős ébresztés helyett rögtön ördögűzőt kellene hívni, mert a puszira „hagyjál!” kiáltás a válasz, az ölelésre pedig elrugdosás. Ezeken a napokon sűrűn idézem fel a fent leírt pillanatokat.)

Megtarthatom a hulládat, ha meghalsz?

Az én lányaimat jelenleg két téma érdekli kiemelten: a kisbaba születése és a halál. Mindkettőről sokkal többet beszélünk, mint szeretnék, de radikálisan annak a híve vagyok, hogy minden kérdésre válaszolni kell, így ha valaki az én lányaimtól tudja meg, hogy a fütyit a punciba kell dugni (felnőttkorban, ezt azért hangsúlyoztam!), úgy jut el az apa sejtje a mama sejtjéhez, akkor bocsika. Viszont amikor a nagyobb lányom realizálta, hogy akkor ők is úgy kerültek a hasamba, ahogy azt szépen kifejtettem, döbbent tekintettel csak ennyit mondott:

„De engem nem így csináltatok, ugye?”

Háááááát… Pedig még nem is kamasz, és abba sem mentem bele, hogy nem csak gyerekcsinálás esetén történhet ilyesmi. De megértem, nehéz feldolgozni, hogy az ember szülei szexelnek, még akkor is, ha azt feltételezzük, hogy csak x alkalommal, a távoli múltban, kizárólag a gyerekek miatt.

A halál témát a kisebb lányom dobta be nemrég:

„Akkor is a mucikád leszek, ha már felnövök?”

„Persze.”

„És akkor is, ha már meghalsz?”

„Persze.”

„Akkor jó.”

Beszállt a nővére is:

„És mi lesz veled, ha meghalsz?”

„A lelkemmel vagy a testemmel?”

„A testeddel.”

(Tesókomment: „Én tudom, hulla lesz.”)

„Valamilyen formában eltemetik.”

„De én meg akarom tartani. Azt akarom, hogy otthon maradjon velünk.”

Ööö... egyszerre szívmelengető és bizarr. Beszélgettünk picit a múmiákról, és még mindig tetszik neki az ötlet. A hamvasztással még nem álltam elő, de talán egy mobil urna kicsit praktikusabb lenne.

A játszótéri sakkbajnok és a daloló hintafenomén

(Bár a gyerekeimnek nagyon sokszor elmondom, hogy mennyire büszke vagyok rájuk ezért vagy azért, és mennyire imádom őket „csak úgy”, a nyilvános dicsekvést annyira nem szeretem. Egyébként az nem zavar, ha más nyíltan büszke a gyerekére. Nem tudom, hogy miért vagyok ebben ilyen szemérmes, mert másban amúgy nem. Mindegy, most kihasználom az alkalmat, és szemérmetlenül dicsekszem.)

A nagyobb lányom nagyon ügyes sakkozó, zsenge kora ellenére is le lehet már játszani vele egy partit. De ezt azért úgy kell elképzelni, hogy ha egymás ellen játszunk, akkor néha szólnom kell, hogy figyeljen arra is, én mit léptem… Múltkor viszont, bár én csak távolról figyeltem, de a lényeget láttam, spontán partiba kezdett egy látszólag jóval idősebb, valószínűleg már iskolás fiúval a játszótéri óriássakktáblán. Pár perccel később, amikor a húga már nem igényelte az aktív felügyeletemet, odamentem, és azt láttam, hogy az én kis picikém leszedett négy tisztet, de csak egyet veszített, és a nagyobb fiú szép lassan elsomfordál.

A közelből figyelő barátnőm szerint szabályos játszma volt. Tudom, hogy a fiúnak nem eshetett jól a vereségféleség, de azért dagadt a mellem a büszkeségtől.

A kisebb lányom általában szülőket és kisebb gyerekeket is döbbent bámulásra késztetőn profi hintás, feláll, leül, átfordul szédületes sebességű hintahajtás közben. Ezt már megszoktam, mert róla családilag köztudott, hogy kicsit a nővére helyett is bátor ilyen dolgokban. De az még engem is megdöbbentett, hogy a múltkor ezt úgy abszolválta, hogy közben elénekelt három gyerekdalt meg két Pilvaker-számot teljesen hibátlanul (mindkét gyerekem memóriája bámulatos egyébként). Bár én tudnék így több dologra koncentrálni! Őt is megdicsértem, pedig egy-két szülő, akinek a gyereke kedvet kapott a hintás akrobatikához, elég csúnyán nézett.

Van két minime-m

Lehet, hogy ez a túlzott önbizalom jele, de egyszerűen mindig elolvadok, amikor a lányaim hasonlóan mondanak vagy csinálnak valamit, mint én. Persze azt hagyjuk, hogy mit érzek akkor, amikor ez nem egy pozitív dolog. Szóval amikor ugyanazokat a kifejezéseket használják (igen, a bakker is köztük van sajnos), amikor ugyanúgy simogatnak meg valakit. Amikor ugyanolyan hangsúllyal mesélik a Török és a tehenekben azt, hogy „Meg ne fogd a tehén farkát”. Amikor ugyanúgy képesek annyira belefeledkezni egy mesekönyvbe vagy a rajzfilmbe, hogy nem hallják, ha hozzájuk szólok.

Amikor azt játsszák, hogy cikket írnak vagy videót vágnak (hú, ne tudjátok meg, így megjelenítve milyen komolynak tűnik a munkám).

Amikor úgy járkálnak a nagyiékkal való telefonálás közben, ahogy én szoktam. Vagy amikor egymásnak magyaráznak valamit, pont úgy, ahogy én magyaráztam előtte… Elképesztő, mennyi mindent elraktároznak, mozdulatokat, hangsúlyokat.

Most éppen „kézműves űrtáborba” járnak, vagyis mindennap csinálnak valami Naprendszerrel kapcsolatos kreatív dolgot, közben meg csomó mindent megtudnak. A múltkor megmutattam nekik, hogy miért fogy meg nő a hold, egy lámpa, egy sárgadinnye és egy alma segítségével (aki utánam akarja csinálni, könnyebb gyümölcsöt válasszon). Másnap „holdiskolát” tartottak a plüssöknek és a babáknak, és amennyire emlékszem, szó szerint megismételték, amit mondtam. (És volt annyi eszük, hogy egy almát meg egy sárgabarackot használjanak.) Néha komolyan tőlük kell megkérdeznem, hogy mit is kell még venni a boltban – bár ez nemcsak róluk mond el sokat, hanem az én memóriámról is.

Ti mikor voltatok piszok büszkék a gyerekeitekre az elmúlt hetekben?

Tóth Flóra

A fotók a szerző tulajdonában vannak