–

Mi leszel, ha nagy leszel?

Egy ártatlannak tűnő kérdés, amit minden embernek körülbelül ezerszer tesznek fel. Kisgyerek korától legalább addig, amíg nem tud valami mást mondani, minthogy szuperhős vagy Elza a Jégvarázsból.
Ha jobban belegondolunk, elég abszurd, hogy többnyire egy foglalkozással azonosítjuk magunkat, egymást. Ezek szerint csak akkor leszünk „valakik”, ha felnövünk és lesz munkánk?

Szobafestő vagyok. Énekes vagyok. Ápoló vagyok. Bolti eladó vagyok. Munkanélküli vagyok.

Én állítólag háromévesen találtam ki, mi leszek, ha nagy leszek.

Onnantól kezdve minden mást azért csináltam, hogy közelebb kerüljek ehhez a képhez, ehhez az álomhoz. Mikor gimnázium végén az osztálytársaim nem tudták eldönteni, hogy érettségi után merre menjenek tovább, nem értettem őket. Hiszen nekem mindig evidens volt. Majd pár év kemény munka után, ha nem is pont úgy, ahogy eredetileg képzeltem, elértem azt, amiért egész életemben dolgoztam. Gyerekelőadásokban szerepeltem mint színész, bábszínész. Úgy éreztem, én vagyok a világ legszerencsésebb embere, hiszen minden pillanatát élveztem a munkámnak, és olyan dologért kaptam a fizetésemet, amit ingyen is elvégeztem volna.

Örömmel azonosítottam magam a szakmámmal, amiben léteztem

Ha valaki megkérdezte, hogy mivel foglalkozom, olyan büszkén felelltem, hogy színész vagyok, mintha legalábbis azt mondtam volna, én vagyok Amerika első női elnöke.

Teltek az évek, és ahogy mindenkit, engem is alakított a világ. Már más dolgok kezdtek fontossá válni, egészen átalakult az értékrendem. Szomjaztam, hogy legyen némi rendszer az életemben. Vágytam rá, hogy világot lássak, hogy embereket ismerjek meg. „Igazi” embereket az „igazi” világban. A színházi szakma szépsége és egyben hátránya, hogy búra alatt él miatta az ember. Akik nagyon tudatosak, csak akkor kerülnek be a búra alá, ha dolgoznak, és amint elhagyják a színpadot, lépnek is ki alóla.

Én gyenge voltam, nekem ez nem ment.

Csak azokkal az emberekkel találkoztam, akikkel együtt dolgoztam, csak szakmabeliekkel beszélgettem, és a szórakozást is a kollégák előadásainak látogatása jelentette. Aztán elkezdtem vágyni a búrán kívüli világra. Azt éreztem, cserébe azért, hogy játszom, egy álomvilágban ragadtam, ami néha csodálatos – viszont olykor nem tudtam felriadni a rémálmokból.

Magamnak volt a legnehezebb bevallani, de már nem szerettem az életemet. Rettegtem attól, hogy sosem fogok semmit annyira szeretni, mint a színházat. De már nem tett boldoggá. Talán mai fejjel nem látnám ilyen sötéten ezt az időszakot, viszont akkor döntenem kellett. Elhagytam a burkot, amiben léteztem, és kiléptem az ismeretlenbe.

Egy célom volt: megtalálni azt a munkát, ami a hivatásommá  válhat, mint az elején a színészet, de nem felemészt, hanem kiteljesedhetek benne.

Régen iskola mellett elég sok mindent elvállaltam, hogy fizetni tudjam a tanulmányaimat. Az éjszakai mosogatástól a statisztáláson át a csöndbohóckodásig bármit. Sosem éreztem magam közben rosszul, még ha nem is szerettem ezeket a tevékenységeket, mert a nagy cél lebegett a szemem előtt: mindent azért teszek, hogy az lehessek, aki szeretnék lenni.

Viszont amikor elhatároztam, hogy szakmát váltok, még nem tudtam, mit is csinálnék szívesen helyette

Így egyik pillanatról a másikra lettem színésznőből pék. Majd pékből tanár. Tanárból ingatlanos. Ingatlanosból tréner és így tovább.

Amikor valaki megkérdezte, mivel foglalkozom, nem tudtam válaszolni. Mert magával a munkával, amit épp űztem, soha semmi problémám nem volt, de tudtam, hogy én nem az az ember vagyok, aki a nap előtt kell és tésztát gyúr, vagy aki milliókat alkudik le és fel egy-egy ház árából.

A lelkem mélyén mindig azt éreztem, színész vagyok. Majd mikor eldöntöttem, hogy váltok, nem éreztem mást, csak azt: árva lettem.

Ezek után évek teltek el ebben az állapotban. Csak úgy voltam.

Ma már azt gondolom, az egyik legjobb döntésem volt a szívemre hallgatni, és merni elengedni egy álmot, ami már nem volt az enyém, mégis kudarcként éltem meg akkor. Azt éreztem, minden addigi küzdelem hiábavaló volt. Minden, amit addig tanultam, elpocsékolt idő. Féltem, hogy bennem van a hiba, és csupán egy illúziót kergetek, ha azt hiszem, lehetek még boldog hétfő reggelenként.

Nem volt más választásom, újra el kellett kezdenem a keresést

Elsősorban nem állást, hanem örömöt, kíváncsiságot és izgalmat. Meg kellett tapasztalnom, mik azok a dolgok, amikben jó vagyok, és jól is érzem közben magam. Egyszerűen hangzik, de nehezebb feladat, mint csöndben maradni, ha az éjszaka közepén legóra lépünk. Már át tudtam érezni, mit éltek át az osztálytársaim pályaválasztás előtt. Akkor fogtam fel, hogy mi is a baj a „mi leszel, ha nagy leszel” mondatunkkal. Hiszen még a Brian életében is megmondták, hogy „mi mind egyéniségek vagyunk”, nem szakmák képviselői.

Viccet félretéve, tényleg hiszem, hogy nem az határozza meg az embert, mit csinál. Ez csupán maximum kiegészítőnk lehet, akár egy zseb a nadrágon vagy gomb a ruhán.

Szerencsére olyan korban élünk, ahol egyre elfogadottabb, ha valaki többször vált, nem csak munkahelyet, egész pályát is akár. Dolgozni kell, szükségünk van munkára, nem csupán a megélhetés miatt, hanem azért is, mert az embert viszi előre és formálja, ha szenvedéllyel csinál valamit.

Ha az a cél, hogy amit csinálunk, boldoggá tegyen, akkor nem fog gondot okozni soha, ha újra kell terveznünk az életünket, ebben hiszek.

Mert, akkor minden értünk lesz. Minden tapasztalat, tudás, kapcsolat.

Attól még, mert felnőttek lettünk, nem szabad elfelejteni, hogy gyerekként volt egy szupererőnk. Mégpedig, hogy nem féltünk újrakezdeni. Eleshettünk ezerszer is, mi mégis megtanultunk járni. Az újrakezdés annyit jelent, hogy kitapasztaljuk, kik is vagyunk valójában ebben a nagyvilágban. Ha félünk ettől, csak jusson eszünkbe, hogy ha anno visszatartott volna minket az elesés gondolata, akkor most minden egyes ember a világon négykézláb közlekedne.

Korcsmáros Felícia