–

A gyereknevelés egyik legnagyobb problémája, hogy néha nem lehet eldönteni, hogy mindenki ért hozzá, vagy épp senki sem. Tanulhatunk róla rengeteget, kiolvashatjuk a világ összes gyereknevelési könyvét, a bizonytalanság olykor mégis az elviselhetetlenségig fokozódik. Másrészt viszont amit megtanulunk elméletben, az a való élet leghétköznapibb szituációiban igen ritkán működik.

Egy dolgot egészen biztosan megtanulhatunk a szülőségből, a saját korlátainkat. Hogy a türelmünk véges, az idegeink bizony időnként felmondják a szolgálatot, az energiaszintünk pedig felháborító módon le tud esni.

Ha mindezekre még rárakódnak a nehezítő körülmények, az anyák elszigeteltsége vagy gyakran egyedüli helytállása, az apákra nehezedő borzalmas egzisztenciális nyomás, a munkahelyi őrületek, a családban időnként kiéleződő konfliktusok, betegségek, a nagyszülők elvesztése – mindezek finoman szólva nem segítenek a helyzeten.

Ha pedig ilyen nehezítő körülmények közt még a hétköznapok időnként szinte elviselhetetlen nyűge, zsúfoltsága, a százfelé szakadás is fojtogatja a szülőt, garantált, hogy egy kiélezett helyzetben a gyereknevelési elméletei, a könyvekben olvasottak még véletlenül sem segítenek vagy működnek, de a legvalószínűbb, hogy semmi eszébe sem jut belőlük. Ilyenkor ugyanis a tudatos döntéseket bámulatos sebességgel előzik be a zsigeri reakciók, a beépült minták, a szüleink mondatai, amik a saját szánkból szó szerint visszahallva egészen hátborzongatók tudnak lenni.

A józan ész, az elvek, a gyereklélekről tanultak vagy nevelési elvekről olvasottak ilyenkor semmi esélyt nem kapnak, garantáltan az agyunk leghátsó zugában maradnak elrejtőzve, és semmi pénzért nem akarnak előjönni.

Pedig mi felnőttek vagyunk, sőt mi több, jól neveltek, tisztelettudók, úgymond rendes emberek. Időnként mégis elveszünk, vannak korlátaink, tanácstalanságunk, és időnként mégsem tudjuk szabályozni az érzelmeinket, indulatainkat.

Mégsem tudunk feltétlenül úgy viselkedni, ahogy szeretnénk, úgy beszélni, ahogy szeretnénk.

Tehát ilyenkor éppolyan érzelmi káoszt érzünk, éppolyan kontrollvesztett állapotba kerülünk, amilyenbe a gyerekek, amikor a felnőttek jelentős része szerint testi fenyítést érdemelnek.

Csak halkan kérdezem: segítene nekünk, ha ilyen helyzetben egy nálunk ötször erősebb ember lekeverne egyet?

Ráadásul nem elég, hogy mi esünk szét, mi nem tudjuk uralni a viselkedésünket, mégis a gyereket bántjuk gyakorlatilag ugyanezért. Nincs ebben logikai bukfenc?

A kommentháború leghangosabb katonái, így tapasztaltam, folyamatosan azt hangoztatják, mennyit tanultak a pofonból, a fenyítésből, milyen jó és tisztelettudó emberekké váltak általa, hála a szüleiknek, akik, ha némi erőszakkal is, de kihozták ezt belőlük. A mondataik mögött azonban a tisztelet leghalványabb jele sem mutatkozik, egészen döbbenetes hangnemben beszélnek azokkal, akik nem értenek egyet velük, és az igazuk hangoztatása érdekében könnyedén lealáznak bárkit.

Ebből elég egyértelműen kirajzolódik egy kép. E szerint a verés, a pofon és mindenféle fizikai fájdalomokozás vagy határsértés egy dolgot tanít meg, tisztelettudónak lenni azzal, akinek felettünk hatalma vagy erőfölénye van. (Sok esetben ez azt is jelenti, tisztelni kell azt, aki bántott…) Ezt valóban elég hatékonyan elérte a gyerek jó emberré faragása érdekében testi fenyítést alkalmazó nevelés.

De amint az ilyen kommentekből egyértelműen látszik, lényegesen silányabb eredménnyel tanít meg arra az alaptiszteletre, hogy nem beszélek, bánok méltatlanul senkivel, nem alázok meg senkit, csak azért, mert más véleményen van, mint én. Egy alapvető tisztelettel beszélek a másikkal, csupán azért, mert ő is ember, akinek lelke van, és sebezhető.

Ami pedig legalább ennyire hatásosan kirajzolódik, hogy ez a tisztelettudás (ami miatt annyian hálásak a pofonokért, ami segített ennek megtanulásában) elképesztően hiányzik a gyengébbek, a kiszolgáltatottabbak irányába. Márpedig a valódi tisztelet valahol itt kellene hogy kezdődjön, hogy tisztelem a kiszolgáltatottat, a nálam gyengébbet, és mindenekelőtt a saját gyerekemet. (Ez véletlenül sem jelenti azt, hogy mindent megengedek neki.)

A kommentháború valójában már rég nem arról szól, hogy baj-e, ha elcsattan egy-egy pofon, hogy időnként elszakad a cérna, hanem egy másik, igen elgondolkodtató jelenségről. Mégpedig arról, hogy szülők – ha kell, egymáson átgázolva – győzködik egymást a pofozás szükségességéről, legalitásáról.

Ez pedig a tisztelettudás elég nagy hiányáról árulkodik. Hiszen nem azt állítják, hogy előfordul, hogy időnként, a leginkább kontrollvesztett állapotban eljár a kezük, hanem azt, hogy egy valamirevaló szülő márpedig alkalmazza a testi fenyítés módszerét, ha a feladatát lelkiismeretesen akarja ellátni.

Ez pedig irtózatosan veszélyes irány, beláthatatlanul káros következményekkel.

Valóban nem halt bele senki, aki gyerekkorában elszenvedett egy-egy taslit. Mint ahogy nem haltunk bele a bárányhimlőbe, a tüdőgyulladásba, számtalan gyerekbetegségbe vagy csonttörésekbe sem. De míg ezekre úgy gondolunk, mint rossz dolgokra, amiktől nem tudtuk megvédeni a gyerekeinket, addig a testi fájdalomokozást sokan úgy próbálják meg tálalni, hogy az kvázi kutya kötelessége a szülőnek. Olyan ez nekem, mintha szándékosan löknénk le a gyerekeinket a fáról, hogy törjön el a csontjuk, vagy nem öltöztetnénk fel őket, hogy betegedjenek meg, hiszen mi is túléltük, ők is túlélik.

Ha pont az az ember bántja a gyereket, akinek a legjobban kellene szeretnie, az olyan, mintha az az orvos betegítené meg a gyereket, akinek gyógyítania kéne.

Már miért lenne kötelességünk fájdalmat okozni annak a gyereknek, akit világra hoztunk, akit jó esetben a világon a legjobban szeretünk? Miért nem választjuk már végre szét a szeretetet a bántástól? Nem elég, hogy még sok esés, betegség miatt lesznek még fájdalmai, még sokan beletipornak majd a lelkébe, és nem mindentől tudjuk megvédeni,

tényleg az a jó, ha mi is fájdalmat okozunk neki, ha mi is megsértjük a határait?

Hová vezet az, ha a gyerekek verésére nem úgy gondolunk, hogy elszakadt a cérna, hogy a szülő a tehetetlenség frusztrációja miatt nem tudta kezelni a helyzetet, nem tudott uralkodni magán, és hibázott, hanem úgy gondolunk rá, mint egy szülői kötelességre vagy mint egy jó cselekedetre?

Míg az első esetben a szülő belátja, hogy hibázott, bocsánatot kérhet a gyerektől, vagy megbeszéli vele, hogy most ő sem tudta kezelni az indulatait, az nemcsak a kapcsolatukat segíti, hanem a gyereknek visszaadja a méltóságérzetét, és tisztázza azt, hogy az erőszak, a fájdalomokozás nincs rendben. Ha viszont egyfajta jótéteményként gondol rá, amiért szinte hálát vár a gyerektől, amiért őt jó szándékúan tanítja a helyes viselkedésre, akkor a szülő nem is törekszik arra, hogy legközelebb másként viselkedjen. Nem is próbál más eszközöket keresni. Ez pedig elindíthat egy olyan folyamatot, aminek senki nem tudja, hol a vége… mert a pofon mindig kéznél van, és a világ legegyszerűbbnek tűnő megoldása.

Ha én bántom a gyerekem, és a minta nyomán ő is bántja a nála gyengébbet, majd később a saját gyerekeit, akkor tényleg a helyes viselkedésre tanítottam? Vagy arra, hogy a felette állóktól tartson, velük viselkedjen tisztelettudón, viszont a nála gyengébbeket nem kell tisztelnie. Ha velem tisztelettudó marad felnőttkorában is, de a párkapcsolataiban folyton alárendelődik, vagy egyéb kapcsolatai nem jól működnek, mert arra sem tanítottam meg, hogy saját magát tisztelje, akkor vajon jó munkát végeztem?

Ha folyton tűri a rossz bánásmódot, mert azt tanulta meg, hogy a szeretet és a bántás kéz a kézben jár, akkor is örülök annak, hogy rendes ember lett?

Testi fenyítés nélkül is lehet határozottnak lenni, együttműködésre és kölcsönös tiszteletre tanítani. Számtalan pozitív fegyelmezési módszer van, ami úgy segít a gyereknek is, és a szülőnek is, hogy sem a gyerek testi integritását, sem a határait, sem a szülővel való kapcsolatát nem sérti. Olvassunk róla, beszéljünk róla. Nem vagyunk eszköztelenek. De nem lehet elégszer mondani, a testi fenyítés vétek, és nem módszer. Nem szabad, hogy az legyen, mert az erőszak mókuskerekét hajtja a végtelenségig.

Sebestyén Eszter