–

Miért nem mondta el a barátnőm, hogy elvetélt?

Ennyire nem vagyunk már jóban? – gondoltam, amikor végül megtudtam, mi történt. Igaz, hívott akkoriban párszor, hogy üljünk be valahova, de rengeteg dolgom volt, mindig elmaradt. Úgy sajnálom. Ha mondta volna, hogy erről akar beszélni, akkor valahogy szakítok rá időt. Vajon hogyan mondta volna el?

Két évvel később én hoztam fel a témát

Spontán, egy telefonbeszélgetés alkalmával. Most már én is tudtam, min ment keresztül. Egy évre rá ugyanis én is elvetéltem. Hasonló sorrendben torlódhattak fel a kérdések a vonal túlsó felén: „Miért nem mondtad el?” De a pillanatnyi csend mindenre válaszolt. Aztán megeredt a nyelvünk. 

Próbáltam mérlegelni, kinek lehet ez nagyobb fájdalom. Az első babáját váró lánynak, vagy az anyának, aki már tudja, hogy mit veszített el?

Persze ezt nem lehet patikamérlegen kimérni. Történetek vannak, amelyek helyenként összekapcsolódnak. Gyógyír, ha megoszthatjuk valakivel az érzéseinket. A kialakult csendben egy pillanatra megélhetjük, hogyan viseljük együtt a másik kimondhatatlan terhét. 

A spontán vetélés még mindig tabu

Sok a kérdés ilyenkor. „Velem van a baj?” „Nem jól működik a testem?” „Nem akartam eléggé?”

Az első pozitív teszt után valószínűtlennek tűnik, hogy a dolgok másként is alakulhatnak majd, mint ahogy azt eredetileg elképzeltük. Viszont a többedik várandósságnál már világos, hogy még bármi lehet. Én addigra már sokak történetét végighallgattam.

Nem titok…

A testem elképesztően hamar változni kezdett, feszült és domborodott a hasam már pár hét után, így nem tagadtam le, ha valaki rákérdezett.

Hülye érzés volt utólag azon gondolkodni, hogy kinél is kellene még „lemondanom” a születést? Nem mindenki jutott eszembe, mint kiderült egy pár héttel későbbi üzenetből: „Hahó! Szépen kerekedtek?” De azért fájt. Viszont segített átkeretezni a történteket, hogy tudtam, ez nem egyedi eset, nők millióival történt már meg. A test korrigál, ha szükséges. Vagy a lélek? Ezt döntse el mindenki saját világnézete, vallása szerint. 

Nálam egy héttel korábban már voltak jelei, hogy kétesélyes a várandósság kimenetele

Megviselt, hogy nem tudtam, meddig imádkozzam a maradásáért, és mikortól drukkoljak a testemnek, hogy műtét nélkül elengedje. Aztán egyik délután azt találtam mondani magamban: „Elnémult a méhem.”

Már nem is magunk miatt zokogtam! Eszembe jutottak, akik többedjére élik ezt át, meg azok, akik még idáig sem juthattak el, ráadásul sokkal nagyobb megpróbáltatásokon mentek át. És akiket előrehaladottabb állapotban ér a veszteség. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy szétreped a szívem értük! 

Talán ez volt a főpróba. Talán ez volt az utolsó várandós élményem, még nem tudom. Csak azt, hogy nyolc hétig ő is velem volt. 

– És hova ment, anya? – kérdezte a fiam.

– Vissza a felhőkre, lábat lógatni! 

– Azért ez jó nagy disznóság, ugye, anya? 

– Az.

Nem volt több kérdése. Nekem sincs. 

Fekete Imola

 Kiemelt képünk illusztráció