–

– Hát, akkor, édes öregem, isten-isten!

Két férfi ül a budai bisztró teraszán, felespohárral koccintanak. Mellettük egy-egy korsó sör, az üvegek oldalán gyöngyözve csorog végig a lecsapódó pára. Az egyik fickó fiatalos kinézetű. Látszik, hogy sokat sportol a természetben, a halvány rózsaszín teniszpóló alól kilógó keménykötésű karja a koratavasz ellenére már napbarnított. Sűrű, barna haja kócosan lóg a szemébe. Kissé zavart, tűnődő pillantással néz a barátjára, mint aki nagyon latolgat valamit.

A másik alacsonyabb, köpcös, vörös hajú, legalább öt–hat évvel néz ki idősebbnek a barnánál. Az arcát nevetőráncok teszik karakteressé, vidám, örökké mókázó férfi benyomását kelti.

Pár percig, amíg lecsúszik és hatni kezd az ünneplésre kirendelt első kör pálinka, elgondolkodva nézik, hogyan úsznak fel a borostyánszín sörben az aprócska buborékok. Elsőként a vörös néz fel.

– Hallod, Ati, azért ez nem semmi. Nagyon kemény. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy te leszel az első közülünk, aki megházasodik! Büszke vagyok rád, ember! – nevetve vállon veregeti a barátját. – Mióta is vagytok együtt Ágival? Egy éve?

– Á, nem, annyi még nincs. Asszem, kábé nyolc hónapja, vagy valami ilyesmi.

– Azt a mindenit! Komoly. Persze, félre ne érts, teljesen igazad van.

Addig kell ütni a vasat, amíg meleg! Minek akkor házasodni, amikor már egymásra untatok?! Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen príma csajt, mint az Ági, hamar meg kell gyűrűzni, nehogy lecsapjon rá más. Még a végén elhappolná előled valami pojáca.

Felnőtt férfi lettél, Ati! A fene se gondolta volna rólad! Azt meg pláne nem, hogy ilyen pikk-pakk igába hajtod a fejed. De oda se hallgass a zagyválásomra. A lényeg: nagyon örülök nektek. És megtisztelsz vele, hogy engem kértél fel tanúnak!

Hangosan felnevet, és nagyot kortyol a söréből. Ahogy beszél, olyan, mintha félig mindig tréfálna, mintha a mondanivalóját örökösen csak Comic Sans MS-sel írná, hogy mindenki lássa: azért nem kell minden egyes szavát teljesen komolyan venni.

Ati, a frissen vőlegénnyé lett barátja még mindig kissé melankolikusan mered maga elé. Majd hirtelen felrántja a poharat az asztalról, és egy hajtásra megissza a tartalmát. Ujjaival int a pincérnek, jöhet még egy kör a sörből és a pálinkából is.

A vörös az egyik tenyerével az asztalt csapkodja, miközben nagyot koppan a második feles üres pohara is a fán. Rekedt hangon krákog egyet, erős volt az ital, kaparja a torkát. Jól csúszik rá egy korty a hideg sörből.

– A lánykérést pedig még el sem mesélted! Hogy volt, te, vén kópé? Jól eltitkoltad előlem, hogy ilyen nagyívű terveid vannak.

– Nos, hát, éppen ez az… – nézett fel a barna a barátjára, de mint egy fuldokló a hirtelen megjelenő mentőcsónakra. – Nem igazán terveztem. Sőt.

– Akkor csak így spontán? Egyszer csak elöntöttek az érzelmek, rád tört a naplementés romantika? Vagy… Csak nem azt akarod mondani, hogy Ági bekapta a legyet… oppárdon, bocsásd meg a modortalanságom. Ági terhes???!

A barna kikerekedett szemekkel néz. Eddig ez az opció eszébe sem jutott.

– Jézusom, dehogyis! Még csak az kéne. Hogy lekössem magam még egy gyerekkel is. Azért attól elég távol vagyok gondolatban. – Atit kicsit még a hideg is kirázza a koszos pelenkák és a gyerekbömbölés gondolatától.

– Hát akkor…? – firtatja a barátja, ezúttal teljesen komolyan, és éppoly zavartan.

A barna pár pillanatig elgondolkodva néz, aztán nagyot kortyol a söréből.

– Jó, okés, elmondom. De könyörgök, Geri, mindenre, ami szent, ne röhögj ki. Jó? Légyszi, tényleg ne szívass. És legfőképp, ez maradjon kettőnk között, rendben?

– Édes faszom… – néz rá a vörös kissé szánakozva. – Na, mondd, persze, lakat a számon.

– Szóval… Az úgy volt… – Ati iszik még egy nagy kortyot, aztán hadarni kezd.

– Tíz–tizenegy évvel ezelőtt, a fene sem emlékszik már, tudod, meghalt a nagymamám. Imádtam… és ő is engem. Mindegy. Az volt már akkor is a vesszőparipája, hogy még fiatalon házasodjak meg, legyen szép családom, ne csak úgy éljek bele a világba, buliból buliba, csajról csajra, érted. Szegényke, állandóan ezt nyomatta, szerette volna látni még az életben, hogy révbe érek. De hát érted, épp hogy végeztem az egyetemen, olyan távol állt akkoriban ez az élet tőlem, mint… Mint…

– Mint most! – kacsintott rá a vörös. – Jaj, bocs, baszdmeg, megígértem. Nem szívatlak. Mondd tovább, kussolok.

– A nagymama, amikor meghalt, akkor célzásképpen rám hagyta az aranygyűrűjét. Azt, amivel a nagyfater megkérte még kismillió évvel ezelőtt a kezét. Elég szép kis ékszer, amúgy, még egy apró gyémánt is van rajta. – Ati nagyot sóhajt. – Egyszer felbecsültettem, azt mondták, háromszázat simán megér. Bizony, jó párszor alakult úgy az életem az elmúlt tíz évben, hogy majdnem eladtam. Jól jött volna az a pénz. De aztán mindig eszembe jutott a nagymama, a francnak se kell, hogy odajárjon hozzám kísérteni, érted, szerettem, imádtam, de mindennek megvan a határa. Így aztán, hogy ne kísértsen állndóan az a kurva ékszer, egyszer eldugtam magam elől.

– Azt meg hogy?

– Épp egy buliból estem haza, húzós este volt, arra még emlékszem, tettem-vettem a gyűrűt épp, fontolgattam megint, hogy eladom… aztán hirtelen fogtam, és bedugtam valahová. Utána még piázam, meg minden, érted… A lényeg, hogy másnap reggeltől nem volt már probléma abból, hogy eladjam-e a gyűrűt. Mert fogalmam sem volt, hol van.

– Milyen rafkós tudsz lenni talajrészegen, Ati! Jó, jó, bocs, hallgatok. Mondd tovább. Hogy jön a képbe az Ági?

Ati nagyot sóhajt, szinte a szíve szakad belé.

– Tudod, pár hónapja költöztem az új lakásba, a cuccok egy része még dobozban. Jól van na, hát nem volt még időm mindent kicsomagolni! – háborodik fel, amikor észreveszi a barátja szája szélén megjelenő gúnyos mosolyt. – Különben is, megígérted. Szóval, fent van nálam Ági, teszek-veszek a konyhában, pakolgatok kifelé a kartondobozokból, ő meg ott rizsázik, tudod, mennyit bír beszélni, amikor a kezembe akad az egyik fém teásdoboz. Nem vagyok egy nagy teás, vágod – mondja elnézést kérő tekintettel, miközben nagyot húz a söréből.

– És ahogy felveszem, forgatom, valami koccan benne. Kinyitom, hát, az eszem megáll, ott van benne a nagyanyám gyémántgyűrűje!

– Ja. És? – A vörös hajú férfi tűkön ül.

– Nagyon meglepődtem, tényleg nem emlékeztem, hogy oda dugtam el. Jó ötlet volt, oda se neki, ott aztán végképp nem kerestem! Mondom is Áginak, nézd csak, mi van itt…

– Jézusom…

– Na, ja. Mire ő, hallod, elkezd fejhangon visítani, meg potyognak a könnyei, mint a záporeső, te hallod, én még ilyet nem láttam, még tőle sem, pedig Ági… Nos, van hajlama a szélsőséges viselkedésre, és akkor még finoman fogalmaztam. Ott állok, baszdmeg, kurvára nem vágom, mi a szitu, Ági meg, mint akinek totál elmentek otthonról, felváltva zokog és nevet, miközben engem csókolgat a könnyes arcával, és azt bömböli, hogy igen! IGEN! IGEEEEN!

– Neeeeem… Nemnemnemnemnem.

– De, baszdmeg. Mire kettőt pislogok, bakker, és elkezdeném összerakni, egyáltalán mi a franc történt, már buzgón fotózza magát, és nyomja ki, hallod, Facebookra a képeket, hogy „elkeltem”, meg „férjhez megyek”, meg ilyenek. Én meg ott állok, letaglózva. Érted, aranyos lány ez az Ágica, tud tök jó arc is lenni, de… Szóval, állok ott bénán, csak így pislogok az eseményekre, mint ponty a szatyorban, baszdmeg, beszélni kéne vele, de azt sem tudom, hol kezdjem, hogy a francba mászok ki ebből a slamasztikából, amikor csörög a telefonom.

– Úr. Ist. Ten! És??? Ki volt az?

– Az Ági faterja. Tudod, kurva nagy fejes a multinál. Hogy édes fiam, így, drága Atikám úgy, most halljuk a híreket, te nagy kópé, hát ennyire szereted a lányunk, meg minden, tolja a szöveget a papa egy levegővel, hogy mennyire örülnek, és hogy már milyen régóta várnak erre, én meg gondolom magamban, hogy a bánatba tudnak erre várni, hát egy fél éve, ha együtt vagyunk az Ágival...

– Nyolc hónapja…

– Jó, akkor nyolc hónapja, leszarom, és hogy eddig nem lett volna ildomos, de ő már régóta fontolgatja, és akkor most már, így, hogy a család oszlopos tagja vagyok, szóval hogy ő akkor kinevez engem főosztályvezetői posztra. Dupla lóvé, több szabi, kevesebb meló, céges autó, meg mifene, merthogy az ő lánya, meg a lányának a párja, na, érted, hogy ez nekünk jár.

– Megteheti?

– Meg hát. Ezt is. Meg az ellenkezőjét is. El nem hinnéd, milyen kapcsolatai vannak.

– És nem tudsz szólni, hogy az egész csak…

– Nem. – rázta meg a barna a fejét határozottan. – Egész biztos, hogy nem.

Egy ideig elgondolkodva néznek a sörükbe. Aztán a vörös mosolyogva felpillant.

– Hát, akkor, édes öregem, isten-isten!

 

Fiala Borcsa

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images