–

Nem is egy ilyen történetem van, bár nem egyformán fájtak. Volt, ahol engem zavart, hogy a barátnőmből kitört az ősanya, és többé semmi másról nem lehetett vele beszélgetni, mint a gyereknevelésről. Egy másik barátnőm folyvást a gyerekeit dicsérte – milyen szép eredményeket érnek el, micsoda tehetséget fedeztek fel náluk –, és nem volt kedvem állandóan csak ezt hallgatni, replikázni a saját gyerekeim eredményeivel meg végképp nem. (Sosem voltam velük elfogult.)

Sajnos olyan is előfordult, hogy egy barátnőmet úgy magába szippantotta a családi élet, hogy az anyaság teljesen elfedte a régi énjét, az érdeklődése megszűnt, a sziporkázó agya elszürkült. Ha hívtam, csak azt hallgathattam, ahogy a gyerekeit instruálja, mint akinek még annyi magánszféra sem jut, hogy egy telefonbeszélgetést lefolytasson. És nem csak az első években. Fájt látni, hogy mi lett ebből a szépreményű lányból.

De nem ezek azok az esetek, amiktől a mai napig összefacsarodik a szívem. Hanem az a veszteség, ami igazán váratlanul ért, és sosem jöttem rá a valódi okára. Ezzel a barátnőmmel együtt lógtuk végig a húszas éveinket, együtt jártuk a szórakozóhelyeket az egyikünk vagy másikunk kiszemelt pasija után (akit persze sosem sikerült becserkészni), együtt éltünk át mindemellett nagy szerelmeket és harmonikus, de „langyos” járásokat is, végigasszisztáltuk egymás külföldi ösztöndíjait, első munkahelyi bukdácsolásait, és az első saját lakás megszerzését is, szóval mindent, ami azokban az években fontos volt.

Olyan bizalmi kapcsolat volt, amiben fel sem merül, hogy nem egy életen át tart.

Aztán férjhez mentünk – és persze ott izgultunk a másik lánybúcsúján, majd esküvőjén –, megszülettek a gyerekeink. Jártunk bent egymásnál a kórházban, csodáltuk a csecsemők békés szuszogását, és bár a férjeink nem jöttek ki, ezt nem éreztük akkora problémának – miért ne maradhatnánk csak mi barátnők? És miért ne hozhatnánk össze majd a gyerekeket, ha kicsit nagyobbak lesznek? Még akkor is, ha a város más-más pontján élünk.

Aztán ebből mégsem lett semmi. Csak elmaradozott hívások. Egyre hosszabb szünetek. Másoktól visszahallott információfoszlányok. Másmilyen családokba csöppentünk, és másképp próbáltunk megküzdeni vele. Én – úgy éreztem – sosem árultam lánymesét, beszámoltam a problémáinkról, ő mégis úgy érezhette, könnyebb az életem, mint az övé. Az én gyerekeimmel nem volt semmi probléma, az övéivel mindig akadt valami. Én nem híztam meg, ő küszködött a kilókkal. Nekünk nem voltak anyagi nehézségeink, ők nehezen jöttek ki. Körülöttem nagy család alakult ki, volt segítségem, ők befelé fordulva éltek. A házassága is egyre nehezebben működött, de abba már nem avatott be.

Nem ment vissza végül dolgozni, sosem értettem, miért. Én hajtottam tovább azokat az álmokat, amiket még közösen szövögettünk. Aztán már emiatt is rosszul éreztem magam előtte – mintha ezek a lehetőségek neki jártak volna, nem nekem. De ő nem tett értük semmit.

Ő távolodott el tőlem, nem keresett többé, én pedig úgy éreztem, minden gesztusommal csak bántom. Mintha én élném azt az életet, amit ő szánt magának, pedig én csak belecsöppentem, részemről nem tudatos választás volt. Hiába jeleztem, hogy azért ez sem rózsaszín álom, úgy éreztem, akkor is neheztel.

Ő volt a tehetséges, a szép, én csak a szorgalmas, megfeleléskényszeres. De már nem látjuk egymás gyerekeit felnőni, nem vagyunk ott a másik mellett az igazán fontos felnőtt problémákban. Nem én döntöttem így, de valamiért úgy éreztem, tiszteletben kell tartanom.

Persze az anyasággal, az új életformával új barátnőket is szerez az ember, nem csak elveszít néhány régit. Így egyszer, amikor a veszteségen őrlődtem, megkérdeztem azokat, akikkel most (is) jóban vagyok, nekik volt-e hasonló élményük. És majdnem mindenki igennel válaszolt.

Rita

Volt egy barátnőm, akivel évekig együtt is laktunk, nagyon erős és széttéphetetlen kapcsolatnak tűnt. Neki egy betegség miatt nem születhetett saját gyereke, de sokat beszélgettünk a dologról, és megegyeztünk abban, hogy az én születendő gyerekeimmel nagyon sokszor találkozik, és biztosan jó keresztanya válik belőle, ha már nem lehet édesanya. Már a szülést megelőző időszakban is megritkultak a találkozásaink, de akkor mással voltam elfoglalva, csak utólag tűnt föl, mennyire megváltozott a kapcsolatunk.

Aztán megszületett az első gyerekem, és még egy üzenetet sem kaptam tőle.

Az első hetekben kisebb gondom is nagyobb volt ennél. Olyan hat hét múlva üzentem neki, hogy nagy szeretettel várjuk, én meg a baba, rég láttuk már, és küldtem neki fotókat. Írt rögtön, hogy most nagyon sok dolga van, elutazik, de ha visszajön, majd keres. Eltelt két hónap. Semmi. Megint írtam neki. Ígérte, hogy jön, egyeztessünk, hamarosan megüzeni, mikor jó neki. Semmi. 

Nemsokára újra gyereket vártam anélkül, hogy találkoztunk volna közben.

A második gyerekemnél ugyanezt eljátszottuk.

A harmadiknál már nem is próbálkoztam.

Ha nagyon ritkán összefutunk az utcán, kedves a gyerekeimmel is. De kész, ennyi. Ő ezt nem tudta megemészteni. Én pedig nem akarom őt stresszelni azzal, hogy olyat akarok, amit ő nem.

Szomorú vagyok, de megértem. Bízom benne, hogy mire megszületnek az unokáim, nem lesznek már benne tüskék, és újra barátok lehetünk. Mert továbbra is nagyon-nagyon szeretem őt. Annyi mindent átéltünk együtt. Nem lehet, hogy épp a gyerekek szakítsák szét örökre ezt a barátságot.

Bea

Mi jóban voltunk, nem találkoztunk túl sokat, de kifejezetten szorosabbra fűztük a szálakat, amikor kiderült, hogy pár hónap eltéréssel leszünk anyukák. A munka kapcsán létrejött laza ismeretség szintet lépett. Szuper volt úgy belevágni a szülőségbe, hogy tudtam, egy barátnőmmel együtt fogom végigcsinálni a kritikus időszakot (azt azért sejtettem, hogy az eleje nem lesz könnyű). Szóval a terhességet végigdumáltuk, mert volt valaki, akinek ugyanolyan bizarr élményei voltak, mint nekem, és mellette nem éreztem, hogy nyomasztom a sok „terhessztorival”. Aztán megszületett az én kislányom, majd az ő kislánya is.

Eleinte inkább online folytattunk a kommunikációt, aztán ahogy egyre bátrabban fedeztük fel a világot, mind gyakrabban találkoztunk személyesen. Ekkor már érezni lehetett, hogy eléggé mást gondolunk a dolgokról, neki nagyon fontosak lettek a külsőségek – a sajátja, és a kislányáé is. Mindig a legmenőbb babás dolgai voltak, szuper babakocsi, márkás pelenkázótáska, és mivel nekem is eléggé fontos a külsőm, ez eleinte még nem bántott. Jó volt megosztani egymással, hogy ki honnan szerzi be a ruhákat, kis takarókat, akármiket.

Aztán nőttek a gyerekek, jöttek volna az új lehetőségek a közös időtöltésre, de játszótérre például nem tudtunk együtt menni, mert ők „sétálósak” voltak, a játszótér meg szerintük koszos. Ezen azért már felvontam a szemöldököm,

de közben lettek olyan anyuka barátnőim, akikkel az anyaság hozott össze, és akiket kevésbé zavart, hogy a gyerekek koszosak. Azért néha még találkoztunk… Közben nálunk jött a második gyerek, és ő közölte velem: na, ő aztán sosem szülne még egyet.

Szép lassan kiderültek dolgok. Például, hogy ők mást gondolnak egy dackorszakos gyermek fegyelmezéséről (beküldik a szobába „gondolkodni”, és hasonlók), és kaptam egy-két megjegyzést arra, hogy a második gyerek után milyen nehéz lesz lefogyni. (Az, de az ember a barátnőjétől nem ezt várja.) Néha megpróbáltam bedobni kicsit komolyabb, mélyebb témákat, de vagy senkivel, vagy nem velem akarta megbeszélni azt, hogy a babaholmikon túl neki milyen anyának lenni. Az i-re a pontot egy zsúr tette fel, amikor is ajándéklistából kellett választani a kislányának. Elmentünk, de kevés feszengősebb élményem volt az utóbbi években. Viszont ritkán járok olyan babazsúrra, ahol makaron van.

Azóta néha írunk egymásnak, de senki nem erőlteti a találkozót.

Nóra

Rájöttem, hogy barátból ugyanúgy ki lehet szeretni, mint a pasidból. Vannak persze aranylakodalmak és ezeréves barátságok, de olyan is van, hogy észreveszed, már untat a barátod, nincs mit mondanotok egymásnak, vagy bosszant, ahogy te is őt. Nem tudom, hogy a problémák kibeszélése segít-e. A szerelemben is van olyan, hogy oké, értelek, de már nem szeretnék veled lenni. 

Amikor „családosulnak” a barátnők, az nehéz teher a barátságon. Nemcsak az időhiány miatt, hanem azért is, mert változnak a prioritások, változik az ember. És sokszor más irányba változik két barát. 

Idősebben ráadásul egyre rugalmatlanabbak vagyunk, nehezebben toleráljuk az emberek furcsaságait, rossz szokásait, nyűgösebbek leszünk, sértődékenyebbek. A negyven körüli nőn van a gyerekek és a szülők terhe, pénzt is kell keresni, közben meg szalad az idő – ettől feszültebb lesz, és úgy érzi, nincs ideje felesleges körökre. Szelektálódnak a barátok.

Speciális élethelyzet az is, ha az egyik fél sikeres, gazdag, sokra viszi, a másik meg, mondjuk, „csak” anya, és frusztrálja, hogy lemaradt. Nálam az volt a probléma a legjobb barátnőmmel, hogy az álmaimat lopkodta. Amire vágytam, ő megpróbálta megszerezni. Nem pasikra gondolok. Hanem tervekre, ötletekre, célokra. Még egyetemi szakot is úgy választott, hogy mi érdekel engem. Az identitása része lettem. És ez minimum bosszantó.

Az oviban is mondják a gyerekek: ne kopizz. 

Eszter

Sajnos én is belefutottam – méghozzá a legjobb barátnőmmel – egy elég kemény „szakítós” történetbe, ami a mai napig fáj, és nyomot hagyott a kapcsolatunkon, ami végül csak húsz év elteltével rendeződött. A legnagyobb gondot az okozta, hogy nagyjából egyszerre szültünk, és óriási boldogság volt megosztani a mindennapokat… eleinte. Aztán teljesen váratlanul a részéről elkezdődött egy furcsa csecsemő-, majd gyerekversenyeztetés, kezdve onnan, hogy melyik baba mennyit hízott, hogyan fejlődött, miket „tud már”, odáig, hogy milyen helyes ruhákat, szuper drága játékokat vettek ők, és hát nekünk is így kéne stb.

Én meg abban voltam hibás, hogy az akkori kicsit zavarodott állapotomban nem tudtam biztosan, csak éreztem, hogy ez így sehogy sem lesz jó.

A bennem erősödő frusztráció még kezelhető lett volna, viszont amikor a gyerekek nagyobbak lettek, már az enyém is érzékelte, hogy „jé, itt verseny van”, és érzékenyebb alkat lévén őt is egyre jobban megviselte.

Szóba sem lehetett hozni, nemhogy megbeszélni, hogy álljon le erről a mániáról, mert a gyerekeknek teszünk rosszat vele, úgyhogy csupán annyi erőm maradt a végére, hogy eltávolodjunk. Mára a gyerekeink – a valaha volt akaratlan versenytársak – néha találkoznak, és a szívük mélyén szeretik egymást. De attól tartok, az ő kapcsolatuk sem lesz már teljesen felhőtlen, annak ellenére, hogy mindig lesz egy láthatatlan kapocs köztük. Persze mennyivel jobb lenne, ha ez láthatóvá és mindig biztonságot adóvá válhatott volna…

Tihanyi Laura

A kiemelt kép illusztráció – Forrás: Getty Images