wmn - hohesC

–

D. Tóth Kriszta moderálta az estet, de személyes történetekkel ő sem fukarkodott, ráadásul az egyik vendég a saját öccse volt, D. Tóth András, így amellett, hogy néha gigászinak mondható küzdelemmel tartotta mederben a kivétel nélkül jó verbális készséggel megáldott szereplők beszélgetését, szerencsére maradt hely és idő a közös visszaemlékezéseknek is.

A beszélgetés számomra gyönyörű volt: mondhatni, olaszos temperamentumú, nagy érzelmekkel, heves magyarázatokkal és szép pillanatokkal. A már említetteken kívül Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, a nagy sikerű Örökölt sors című könyv szerzője, Till Attila műsorvezető, rendező és „ösztönös, háromgyerekes apa”, illetve Herczeg Zsolt újságíró, a Büfik és bukások közkedvelt szerzője, immár kétgyerekes apa voltak D. Tóth Kriszta partnerei.

Kriszta egy meglepő kutatási eredménnyel vezette fel az estét, ami engem azóta sem hagy nyugodni.

Az UNICEF egyik jelentése alapján mesélte, hogy egy csecsemő érzelmi fejlődésében az első ezer nap a legmeghatározóbb, mert az agyi idegsejtek szinapszisai ekkor robbanásszerűen alakulnak a kommunikáció és élmények hatására, és a későbbi kötődés szempontjából nagyon nem mindegy, mennyire van jelen az apa a gyermek életében.

(Zárójeles rész: ennek fényében kezdem megérteni a saját defektjeimet is, bár pótolni nem fogom tudni soha a kiskori apahiányomat.)

Mostanában egyfajta apaforradalom zajlik

– szögezték le a résztvevők: az apák egyre nagyobb számban ébrednek rá a jelenlétük fontosságára, illetve vesznek fel újabb szerepeket a családban, de legalábbis a gyereknevelésben.

Kriszta Noémi gyakorlatát vetette be, aki minden terápiáját azzal kezdi, hogy megkéri a pácienst, hogy csukja be a szemét, és képzelje el „a családja filmjét”. Ettől bennünk, nézőkben is nyomban kialakult az érzés, hogy valóban részesei vagyunk annak, ami ezután a színpadon történik.

Szépen sorban felfejtődtek az emlékek. Kiderült, hogy Orvos-Tóth Noémi apukája egy igazi, hivatásos hős, aki mindig mindenkit megmentett és mindenkinek segített.

Habár bevallása szerint, amióta nem iszik alkoholt, Tillának nem megy az anekdotázás, de az egész gyerekkorára mint egy szép nagy vattacukorra emlékszik, apukástul, anyukástul.

Kriszta és András egyaránt visszagondoltak a közös gyerekkori jugoszláviai nyaralásokra, persze a két eltérő személyiségű testvér egészen máshogy emlékezett a kempingbe való belógásra… András imádta az izgalmat, Kriszta egyszerűen rosszul volt tőle, annyira nem szeretett csalni, hogy még puskázni sem bírt, mert ahogy ő mondja, „gyereksztrókot” kapott tőle.

Érdekes látni azt is, hogy ugyanazon szülők gyerekei mennyire mások

És milyen szépen kiegészítik egymást mégis.

Herczeg Zsolt visszaemlékezése igazi drámai vallomásba torkollott egy apáról, aki expresszív, vidám figura volt, sok puszival, és egy érzékeny, maximalista anyáról, akit Zsolt korán elvesztett, mert öngyilkos lett. Vágni lehetett a csöndet, de Zsolt elmesélte, hogy képes volt építkezni a történtekből, és ahogy ezt pszichológusként Noémi is megerősítette: óriási dolog átugrani a saját árnyékunkat. Zsolt tudta, érezte, hogy mennie kell ebből a kilátástalan helyzetből. De képes arra is, hogy a szépre emlékezzen. Utóbb például értékeli, hogy hagyták olvasni, fejlődni és sokszor vitték kirándulni a tüdőbetegsége miatt.

Már tud beszélni a története sötét oldaláról is, és amióta saját gyerekei vannak, sokkal jobban értékeli az otthon kapott jót, mint előtte bármikor.

Tilla felhívta a figyelmet arra: mekkora dolog, hogy Zsolt nem színezi ki a saját történetét, nem önti le cukorsziruppal a múltat, holott sokan hajlamosak erre.

Tilla sem ködösített, azt mesélte, nála az érzelmek diktáltak, nem a józan megfontolás, amikor családja lett. A szerelembe és a „három perc alatt család lettünk” folyamatba nem fért bele a tudatos készülés az apaságra, de ennek nem is érezte soha a hiányát.

Azt is bevallotta, számára nem teljesen tiszta a különbség a régi és a mostani apák között, hiszen, ahogy ő is, az édesapja is mindent csinált odahaza a háztartásban. Nem érzi ezért apaforradalmárnak magát. Viszi tovább a saját mintáit, megspékelve azzal a szeretettel és tudással, ami árad belőle a gyerekei és a felesége iránt. Sosem szorongott azon, hogy mi lesz a következő lépés a nevelésben.

Ezzel szemben D. Tóth Andris bevallotta, hogy márpedig ő most éppen eléggé be van tojva, hiszen nyáron születik a második gyereke, és rémtörténeteket hall arról, mennyire a feje tetejére áll a világ ilyenkor.

Nem magát félti, hanem attól tart, esetleg nem tudja ugyanazt
a törődést megadni a második gyereknek, mint amit a kislánya kapott. Fél, hogy a kistesó miatt sérül a már meglévő bensőséges kapcsolata az elsőszülött gyerekkel. Persze a félelmei ellenére izgatott és boldog.

Herczeg Zsolt nem igazán nyugtatta meg azzal a megjegyzésével, hogy ő a második gyerek születése után egyszerűen nem fogta fel, hogy mi történt, nagyjából addig, amíg öt hónapos nem lett a kislánya. (Aki erre teljes őszinteséggel gügyögve reflektált is a hátsó sorokból.)

Tilla a maga lazaságával persze megjegyezte:

„Minek idegeskedni.” Azt mondja, hiába van három gyereke, nem emlékszik semmire, csak hogy az egész jó volt, és különben is, egy kisgyerek annyira szép, hogy az ember nyomban beleszeret, amint meglátja, és ez lendületet ad, szóval mindenki „nyugodjon le”.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor az elszánt újságíró-műsorvezető apák levegőt vettek, Noémi okos és józan összefoglalókat adott. Több fontos dologra hívta fel a figyelmet.

Visszatérve „az első ezer naphoz”, elmondta, hogy ebben az időszakban nem kisebb dolgot, mint a szeretet képességét tanuljuk meg, és a kötődési mintákat.

Ezeket visszük majd a felnőtt életbe, és fejlesztjük tovább. Kialakulásukhoz mindkét szülő kell, és ha nem vagyunk a birtokában, akkor utólag nehezen, nagy munkával egyenesbe hozható egy ember, de az „érzelmi huzalozás” már soha nem lesz tökéletes.

Sajnos lehangolók az adatok Magyarországon, mondja. A magyarok hetven százaléka (!) bizonytalanul képes csak kötődni. Ugyanakkor szerintem a legfontosabb dologra hívta fel mindenki figyelmét azzal, hogy megállapította: az apák első olyan generációja ül most mellette, akik többé-kevésbé tudatosan gondolkodnak az apaságról, pont ezért nagyon kell figyelnünk rájuk.

A fenti adatok és úttörő jellegük alapján is borzalmasan egyedül vannak a kétségeikkel

Van egy csomó új szerepük, feladatuk, de nincs még igazi támogatásuk, így nagyon sokan szoronganak, hogy képesek-e megfelelni az új kívánalmaknak. Viszont, ha mi, nők segítjük őket, akkor lehet, hogy a következő nemzedékek tagjainak fel sem kell tenniük a kérdést: mi is az apák feladata?

Mert az apaforradalom nem kizárólag az apák ügye, szerencsésebb is szülőforradalomról beszélni. A legfontosabb egymás támogatása és segítése, hogy esélyt adjunk egy új, a miénknél mentálisan egészségesebb generáció felnövésének.

Azon pedig még gondolkodnom kell, hogy az est után miért álmodtam azt, hogy egy koraszülött kislánynak adok életet, akinek három apja aggódik velem egyfolytában, és Erika, a WMN amazon irodavezetője a gyerekorvos… Lehet, hogy valóban szükségem lenne arra a bizonyos újrahuzalozásra?

További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat:

Marossy Kriszta

Képek: Kovács Tamás

Színpadkép: TorTer e-Design