„Nem elvesztettem az eszem… szándékosan váltam meg tőle” – Robbie Williams ma 45 éves

–

Szétfeszítette a kereteket

„Én nem elvesztettem az eszemet. Szándékosan váltam meg tőle.”

Nemrég írtam arról, hogy a mai értelemben vett fiúbanda-jelenséget a Beatlesnek köszönhetjük. E hagyománynak természetesen vannak még fontos letéteményesei: a nyolcvanas években például a New Kids on the Block, aztán a Take That, a Backstreet Boys – és így tovább. Noha zeneileg elég nagy a szórás Lennonék életműve és az ’N Syncé között, egy fő mozzanat mégiscsak közös: a feloszlás.

Biztosan van annak valamiféle pszichológiai háttere, hogy a tökéletes egység egyszer csak felfalja önmagát, és valakinek muszáj kilépnie a bandából, akármilyen sikeres is az.

Ahogyan a NKOTB esetében 1985-ben Mark Wahlberg, a Take Thatnél Robbie Williams volt, aki beintett a rendszernek, és szólókarrierbe kezdett. Marky Mark hitelességéről rapelőadóként finoman szólva is lehetne vitákat nyitni, ám később mégiscsak megcsinálta a szerencséjét Hollywoodban. Az viszont bizonyos, hogy Robbie Williams tizenkilencre húzott lapot, amikor 1995-ben otthagyta a kor legsikeresebb boybandjét, a Take Thatet.

Ma már nyilván tudjuk, hogy Robbie jól döntött, ám akkor korántsem volt ez veszélytelen vállalkozás. Azóta is csupán egyetlen ember volt képes arra, hogy átlépje a fiúbandában táncikálás árnyékát: Justin Timberlake. Kell hát, hogy legyen Robbie Williamsben valami, ami miatt képes volt szólóban is a csúcsra jutni. Hiába próbálkoztak ugyanezzel a Backstreet Boys-tagok, hiába tepert a Take That többi tagja Gary Barlow-val az élen, egy-egy közepesen népszerű számnál többet szinte egyikük sem tudott felmutatni. A Brexit-népszavazás utáni tüntetéseken feltűnt egy tábla, amelyen az áll: Az Egyesült Királyság elszámította magát, mint Geri Halliwell, amikor kilépett a Spice Girlsből.

Gonosz, de igaz: néha nehéz felmérni, kinek a brandje milyen irányba indul el a búcsú után.

A rosszfiú-skatulyába szorulva

„Nem vagyok olyan rossz, amilyennek hisznek, és nem vagyok olyan jó, amilyen lenni szeretnék.”

Ahogyan minden tisztességes fiúbandában, a Take Thatben is le voltak osztva a szerepek. A törékeny szépfiú, a jóképű zeneszerző, a kisfiús csábító, a csendes szomszéd srác – és persze Robbie Williams, a lázadó. Ő volt a legkevésbé jóképű az öt fiú közül, és az intellektusával sem vett le senkit a lábáról. Tizenhat esztendősen otthagyta az iskolát, számtalanszor elmondta magáról, hogy nem kifejezetten művelt, és semmilyen végzettsége nincs. Lehetett volna futballista, de a szórakoztatóipar jobban illett az egyéniségéhez. Mert az van neki, ne vitassuk el. És ki is hozta belőle a maximumot. Dalszövegei hol szemtelenül, hol behízelgően, de rendre arról szólnak, hogy ő mégiscsak mennyire megcsinálta magát.

És ennek ellenére nem lehet utálni: kimaxolta a pofátlan, mégis szerethető popsztár szerepét.

Pedig nagyon neccesen indult a szólókarrier: a kilépő tagot nem ritkán árulónak, nagyravágyónak bélyegzik a rajongók, akik képtelenek feldolgozni, hogy valaki belerondít az idilli egységbe. Innen nagyon nehéz visszafordítani a folyamatot.

Ám Robbie Williamst nem törték meg a kiválása körüli botrányok. Bár rengeteg pénzt kellett kifizetnie, amiért szerződést szegett, és szólószámokat adott ki, mielőtt azt a kontraktusa megengedte volna, ő már ekkor is pontosan tudta, mit csinál: érezte, hogy minél nagyobb a hírverés körülötte, annál több lemezt ad el. Igaza lett. És szép lassan megengedhette magának, hogy azért sztárolják, mert önmagát sztárolja. Szereti cincálni az oroszlán bajszát, közben azonban kínosan ügyel arra, hogy ne lépjen át bizonyos határokat.

Noha 2016-ban még arról cikkeztek, hogy magára haragította Oroszországot a meglehetősen sztereotip Party Like a Russian című dalával és klipjével, alig két évvel később rengeteg kritikát kapott, amikor elvállalta a fellépést az oroszországi focivébé megnyitóján.

Az angolokat duplán borította ki a helyzet: egyrészt kifogásolták, hogy Nagy Britannia egyik emblematikus alakja Putyin rezsimjéhez adja az arcát. Másrészt az angol szurkoló nehezen felejt, így arra is pontosan emlékezett, hogy a korrupt vb-pályázaton Oroszország legfőbb riválisa éppen Anglia volt.

Robbie kicsit elszámította magát, úgyhogy muszáj volt tennie valamit: élő adásban, több milliárd néző szeme láttára megmutatta hát középső ujját a kamerának.

Az üzenet nem volt világos: a kritikusoknak mutat be vagy Putyinnak? A sztár azonban kétségtelenül elérte a célját: összezavarta a közvéleményt, és hirtelen nem az volt a fókuszban, egyáltalán mit keresett a megnyitón. Robbie tehát mindig csak annyira volt rosszfiú, amennyire szükségesnek látta. A józan paraszti ész nagyon is kifizetődő adomány a popszakmában.

Háromgyerekes, konszolidált apuka

Korábbi videoklipben előszeretettel mutatkozott lenge öltözetben, lakkbőrben, szegecsekkel. Amikor minden fiúbanda fényesre gyantázott mellkassal ázott az esőgép alatt, ő szőrös mellkast villantott. Járt slamposan, hirtelenszőkére melírozva, lenőtt barkókkal – aztán egyszer csak hopp, szuperelegáns öltönyökben szvingelni kezdett. „Hm, hogy kikupálódott ez a Robbie, sóhajtottunk fel sokan”, mígnem azon kaptuk magunkat, hogy az egykor modellekkel hetyegő, drogmámorban tobzódó sztár háromgyerekes családapa.

Cikkek százai foglalkoztak azzal, vajon mit tud Ayda Field, amivel megszelídítette a hírhedett kalandort – és mindannyian elmorzsoltunk egy könnycseppet a szemünk sarkában, hogy tessék, igenis van, amelyik megjavul! Nekünk is összejöhet egyszer!

Idén nyáron pedig a negyvenöt éves Robbie Williams rezidens lesz a Las Vegas-i Wynn Theatre-ben. Popnyelven ez annyit jelent: „beérkeztél, haver”. Intézménnyé váltál. Hogy ez fényévnyi távolságra van a korábbi rosszfiú-szereptől? Az a világon senkit nem érdekel. Az emberek nemcsak Robbie hangjáért és csípőmozgásáért zarándokolnak Nevadába, hanem az illúzióért is. Hogy mindannyian kikupálódhatunk, és akár járatlan utakon is sikeressé válhatunk.

Konkrétan mit is eszünk rajta?

Nem tőlem hallottad, de nagyon jó játék: kapcsolj be egy tetszőleges Robbie Williams-számot, és énekelj rá egy másikat. Tízből nyolccal sikerülni fog (az I’m loving angels instead sor konkrétan MINDEGYIKKEL!). Kegyetlenül hangzik, de tulajdonképpen ez Robbie Williams titka: az ismerősség érzése.

Egyrészt emlékeztet tulajdon tinikorunkra a nyálas Take That-slágerekkel, másrészt pedig ez a „mintha hallottam volna már ezt a dalt” érzés a popszámok egyik legfontosabb eszköze.

Az emberek többsége ugyanis alapvetően nem szeret kimozdulni a komfortzónájából. Nincs ideje különleges új zenéket keresgélni, és ha nagy ritkán van egy kis ideje szórakozni, akkor lehetőleg olyasvalamit hallgat, aminek fél perc után tudja dúdolni a dallamát. Ehhez „csak” egy szemtelen szempárra, pár vicces nyilatkozatra, néhány botrányra és egy elég jó hangra van szükség, és tádámm, kész a tökéletesen veszélytelen, ámde mégis a nonkonformizmus hatását keltő popsztár. Akivel lehet együtt öregedni, aki évről évre ugyanazt nyújtja, aki épp úgy hozott már hülye döntéseket, mint mi magunk.

Robbie Williams egész életében küzdött az elhízással, megjárta a drog- és alkoholfüggőség elég mély bugyrait. Készült róla egy csomó előnytelen fotó, volt egy sor divatbakija a kiborotvált szemöldöktől a fanszőrzet-villantó nadrágig – pont, mint egy átlagembernek. Robbie Williams egy kicsit mi vagyunk, vagy legalábbis mi szeretnénk lenni: ő az, aki a nagy mélypontok után újra meg újra felállt a színpadra, immár lefogyva, szexin és lehengerlőn.

Akinek egyre több a barázda az arcán, de ezek a ráncok leginkább azt sugallják: éltem, láttátok?

 Csepelyi Adrienn

Kiemelt kép: Getty Images/Simon Stacpoole/Offside