Ne add a gyereked az ördögnek! – Megnéztük A showbiznisz gyermekei című filmet

–

Leonardo DiCaprio, Nathalie Portman, Kristen Stewart, Ryan Gosling, Drew Barrymore, Justin Timberlake, Selena Gomez, Scarlett Johansson, Emma Watson, Robert Pattinson… akármeddig sorolhatnánk azokat a gigasztárokat, akik gyerekként kezdték az ipart. Csoda, hogy a puszta létük, sikereik azt üzenik a mai gyerekeknek és szülőknek, hogy korán kell kezdeni, és akkor a határ a csillagos ég? Mindig voltak, és mindig lesznek gyerekek, akiknek a vérében van a szereplés – akik kiállnak a színpadra és nincsenek gátlásaik, sőt, felvillanyozza őket mások figyelő tekintete. És mindig lesznek olyan szülők, akik a saját –meg nem valósult – vágyaikat, vagy pusztán egy jobb élet reményét a gyerekeiken keresztül szeretnék megvalósítani.

Az HBO új dokumentumfilmje, A showbiznisz gyermekei azonban elég egyértelműen üzeni (és ez a lényeg, ha gondolod, ne is olvasd tovább): mindegy, hogy a gyerekből vagy a szülőből fakad-e, és mindegy az is, hogy hosszú távú sikertörténet válik-e belőle, vagy egy ponton kudarc – gyerekként a szórakoztatóiparba kerülni alapvetően káros a személyiségre nézve.

Tele van olyan veszélyekkel, amiket senki nem mér fel, mielőtt belevág, és amikkel a gyereknek végül egyedül kell megküzdenie. Aztán vagy sikerül, vagy nem. De ha sikerül – ami a ritkább –, a nyomai akkor is ott maradnak a lelkén.

Igaz, Alex Winter interjúalanyai, akik az arcukat és történetüket adták a filmhez (nemcsak olyan nagy nevek, mint Milla Jovovich, Evan Rachel Wood vagy Jada Pinkett Smith, hanem mára kevésbé, vagy egyáltalán nem ismert egykori gyereksztárok is) szinte mind azt mondják: tulajdonképpen ők ezt nem akarták. Valamilyen módon mindannyian egy külső elvárásnak próbáltak gyerekként megfelelni, de ezt akkor még nem tudták (nem is tudhatták) megfogalmazni. Jól ment nekik, ügyesek voltak, de fogalmuk sem volt, mit csinálnak. 

De ha egy gyerekben megvan a képesség a színjátszásra, és hozzá szerencsés külső adottságokkal rendelkezik, akkor elég hamar elragadhatja a gépszíj, és legközelebb, mire felocsúdik, már egy dolgozó minifelnőtt lesz belőle, aki nem jár iskolába, nem találkozik a kortársaival, és nincsenek önfeledt percei, helyette órákat ül a lakókocsijában felvételre várva vagy a tanulmányait pótolva (esetleg spéci trükkökkel szórakoztatva magát), vagy különféle képességfejlesztő foglalkozásokra rohanhat, hogy egyre értékesebb pénzkereső váljon belőle.

Mert a sikert, azt komolyan kell venni, abba sok munkát kell fektetni – hallja mindenhonnan.

Két fiatalt követünk végig a filmben, akik ennek a kegyetlen útnak még csak az elején járnak, és csillogó szemmel, nagy reményekkel vágnak neki. Marcot, akivel az anyukája a pilot-szezonra (amikor a tervezett sorozatokhoz forgatnak próba-epizódot) Los Angelesbe költözik, és aki ebben az időszakban próbafelvételről próbafelvételre jár, közben pedig színészmesterséget tanul, és Demit, aki már több színpadi musicalbe bekerült, de még vár a nagy áttörésre. Hogy ezek a gyerekek tehetségesek-e, nem kérdés. De nem is számít, ha az ember kívülről nézi a sorsukat. Mert az a tehetség nem arra való, hogy most kiaknázzák és kizsigereljék. Kizárólag arra lenne való, hogy örömöt okozzon és játék maradjon – hiszen gyerekekről beszélünk. 

És hogy mennyire nehéz felismerni a szüleikben is az önmegvalósítás rejtett ambícióját, azt is jól ábrázolja a film: ezek az anyák nem győzik hangsúlyozni, hogy csak támogatják a gyereküket, és ha az kimondaná, hogy abba szeretné hagyni, már lépnének is tovább. Csakhogy a gyerekekben az a csodálatos, hogy akkor is érzik a szüleik valódi szándékát, amikor arra a szavak szintjén nem utalnak. És mindig azt követik.

Ahogy Evan Rachel Wood meséli, immár felnőtt fejjel: tudta, hogy ha ki akarna szállni, azt gondolná a családja, hogy eltékozolta a tehetségét.

De az csak egy dolog, hogy ezek a gyerekek egész konkrétan nem a saját életüket élik, és nincs esélyük önmagukért kiállni. A film egy sor további problémát pedzeget, és az egyetlen, amit hibaként felróhatunk neki, hogy mindegyikre csak egy rövid epizód jut, nincs idő elmélyedni bennük. Ahhoz egy sorozatot kellett volna készíteni – és talán lett is volna hozzá muníció.

De így is szó esik arról, mi a különbség a gyerekszínészet és a sztárság között, és mennyire másképp fest a hírnév belülről, mint ahogy az ember képzeli (és persze az igazi bajok ott kezdődnek). Kitérünk arra, hogy a gyerekeket mennyi szexuális bántalmazás éri (amit a film készítője is átélt, de most hagyja csak a szereplőit beszélni) – Evan Rachel Wood szerint nincs is olyan gyerekszínész, aki megúszna egy ilyen élményt. (Megrázó részlet, amikor egy rangos díjátadó gálát idéz fel, ahol egy általa ismert pedofil alkotó vehetett át díjat, neki meg közben felfordult a gyomra.)

Szintén mindenkit érint, hogyan változtatja meg a családi viszonyokat, ha egy gyerek különleges státuszba kerül (és hirtelen sok pénzt keres), és mindenkinek át kell mennie azon is, amikor egyszerűen kinő ebből a szerepből, ezért új identitást kell építenie tinédzserként, majd fiatal felnőttként (mindkettő egy-egy krízist jelent). Ezek a helyzetek senkinél nem mennek zökkenőmentesen, sokan el is véreznek rajtuk – akár úgy, hogy kiesnek a pixisből és többé nem hallani róluk, akár úgy, hogy szó szerint rámennek, és a drogokba menekülnek.

De ahogy a film egyik szereplője, Todd Bridges mondja – aki nemcsak maga érintett ebben, de közeli kollégáját is látta túladagolásban meghalni – ez nem választás kérdése. Senki nem választja, hogy alámerül a tudatmódosítók világában. Ez csak menekülés, egy szerencsétlen válasz mindarra a zűrzavarra, amivel ezeknek a kialakulatlan, formálódó személyiségeknek egyedül kell szembenézniük. Egy másik egykori gyereksztár, Wil Wheaton pedig – aki River Phoenix-szel együtt kezdett kamaszként – mindazokat vádolja, akik ilyenkor nincsenek ott a gyerekek, vagy már fiatal felnőttek mellett. Akik számára közömbös, hogy az az út, amire passzív erőszakkal terelték őket, hová vezet.

A film egyik legdurvább mondata (nekem), amit a ma már érett, felelősen gondolkodó Evan Rachel Wood mond:

tőle soha senki nem kérdezte meg gyerekként, hogy hogy van. Ez az egyszerű kérdés valamiért senkiben nem merült fel. Természetesnek vették, hogy ha sikeres, akkor boldog is

– és mivel ezt várták tőle, ő el is játszotta a felnőtteknek.  

Ha pedig valaki szép lány, akkor végképp kiszolgáltatott – erről is mesél. Hogy ő minek érzi magát belülről, hogyan tudna önazonossá válni, az senkit nem érdekel. Megint csak elvárások között kell lavíroznia, és mindenhez jó arcot vágni. De még ennél is megrázóbb, ahogy a lélegzetelállítóan szép, de saját maga szerint sem elég tehetséges Milla Jovovichból Lolitát faragtak, miközben ő azt sem tudta, mi történik vele. Csak ma tudja egyértelműen megfogalmazni, hogy az anyja meg nem valósult álmait hivatott beteljesíteni.

Számtalan epizódot kiemelhetnénk még a filmből, ami megismertet minket olyan különleges történetekkel is, mint a némafilm-korszak legnagyobb sztárjának, Baby Peggy-nek az esete, vagy megmutatja az E.T. központi gyerekszereplőjének, Henry Thomasnak a próbafelvételét, amivel mindenkit maga mögé utasított (teljes joggal), és persze felnőtt reflexióit is. Végképp fontos dokumentum azért, mert az egyik főszereplője, a mai gyereksztárokat képviselő Cameron Boyce már halott, és így maradhatott fenn az igazi arca és gondolatai. 

De Jada Pinkett Smith kőkemény arcát, résnyire húzott szemét és egy-egy szájrándulását is elég nézni ahhoz, hogy tudjuk: mennyi mindenen átmehetett. Hogy mindezek után miért engedte a saját gyerekeit is a showbiznisz közelébe, és hogyan védte őket a veszélyektől, arra már valószínűleg nem volt hajlandó érdemi választ adni, mert nincs benne a filmben. 

Egy biztos: nincs egyetlen aspektusa, egyetlen pillanata sem ennek a produkciónak, ami azt sugallná: megéri gyerekszínésznek lenni. És ne felejtsük el, ezt olyasvalaki üzeni, aki maga is átment ezen. Kinek higgyen az ember, ha nem annak, aki a saját bőrén tapasztalta? De ha ez nem elég, képzeld hozzá azt a további 19 ezer valahányszáz gyereket, aki úgy járja az anyukájával a hollywoodi próbafelvételeket és tesz bele éveket az életéből, hogy végül soha nem kerül kamera elé. Mert – ahogy mindjárt az első feliratból kiderül – mindössze öt százalékuk jut el addig, hogy egyáltalán munkához jusson, és onnan is csak törpe kisebbség, akinek a nevét szélesebb körben megismerik. Hogy aztán egy életen ét cipelhesse ennek a traumáit…