Hét tonna haj – „A népirtás világunk élő tapasztalata maradt”
Éppen 74 évvel ezelőtt, 1945. január 27-én érték el a szovjet csapatok az auschwitz-birkenaui lágerrendszert, ahol közel 1,1 millió embert öltek meg a II. világháború folyamán. Az 1. Ukrán Front katonái 7000 foglyot szabadítottak fel, a tábor területén több mint 600 holttestet, több százezer ruhadarabot, és 7,7 tonna emberi hajat találtak. Auschwitz a zsidók megsemmisítésének, és általában az emberi gonoszságnak a jelképévé vált. A tábor területe az UNESCO Világörökség része, felszabadításának évfordulóját pedig ma már a holokauszt nemzetközi emléknapjaként tartjuk számon. Fóris Ákos történész vendégposztja.
–
A Mein Kampftól a gázkamráig
Az I. világháborút követő gazdasági és társadalmi összeomlás megteremtette annak alapjait, hogy a többségi társadalom Európa több államában is a zsidóságot tegye meg bűnbakká a történtekért. Így volt ez a legyőzött Németországban is, ahol Adolf Hitler a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) vezetőjeként az 1920-as évek elejétől a „judeo-bolsevik-plutokrata” világméretű összeesküvéséből eredeztette országa és a világ problémáit is.
Így váltak a zsidók egyszerre felelőssé a versailles-i békerendszerért, a kapitalizmus igazságtalanságaiért, vagy éppen a szovjet rendszer politikájáért.
Politikai nézeteit és fajelméletét a Mein Kampf (Harcom) című művében összegezte, mely a későbbiekben is Hitler politikájának vezérfonala maradt.
A sikertelen sörpuccs egy ország számára tette ismertté Hitler nevét, ennek ellenére a pártja a gazdasági világválságig egy törpe, a szavazatok kevesebb mint három százalékát elérő formáció maradt. Ezt követően viszont a magas munkanélküliséggel küzdő, a kommunisták előretörésétől megrettent tömegek fogékonnyá váltak a nemzeti felemelkedést ígérő nemzetiszocialista propagandára, így az NSDAP néhány év alatt Németország legerősebb pártjává vált.
Habár 1933. január 30-án Hitler csak koalíciós partnerek bevonásával tudott kormányt alakítani, néhány hónap alatt sikerült diktatúrát kiépítenie.
Hitler hatalomra jutása után
1933 tavaszán megjelentek az első zsidóellenes rendeletek, majd az 1935-ös nürnbergi törvényekkel rekesztették ki teljesen a zsidókat a német társadalomból – immár nem vallási, hanem származási, azaz faji alapon. A zsidókat ellehetetlenítő adminisztratív intézkedések mellett, napirenden voltak a bojkottok és a fizikai erőszak is.
A Kristályéjszakaként elhíresült 1938. novemberi zavargások alkalmával Németország szerte több mint 1000 zsinagógát, imaházat romboltak vagy rongáltak meg, több száz zsidót pedig meggyilkoltak.
A háború megkezdésével a német zsidópolitika elsődleges színtere áttevődött a Németországtól keletre fekvő, jelentős zsidó lakossággal rendelkező megszállt területekre. Lengyelországban 1939-ben elrendelték a zsidók számára a Dávid-csillag viselését, és megkezdték a gettók felállítását – ezek a lépések az elkövetkező években a zsidók megsemmisítését megelőző megbélyegzés és koncentrálás modelljévé váltak.
Ekkor még nem volt a német vezetésnek átfogó terve a „zsidókérdés megoldására”, viszont a gettókban uralkodó állapotok az oda bekényszerítettek ezreinek halálát okozták.
A Szovjetunió 1941-es megtámadásával vált általánossá a zsidók tömeges meggyilkolása
A bevonuló német csapatok mögött tevékenykedő karhatalmi erők eleinte a zsidó férfiakat, majd ősztől kezdve teljes körűen, a zsidó nőket és gyermekeket is szisztematikusan legyilkolták, és hatalmas tömegsírokba temették. A német politikai vezetés 1941 ősze és 1942 tavasza között több lépésben döntött az összes, német fennhatóság alatt élő zsidó megsemmisítéséről.
A döntéshozással párhuzamosan pedig az SS prominensei keresték a leghatékonyabb gyilkolási módszert, ami végül a gázkamra lett.
A megszállt lengyel területeken megsemmisítő táborokat létesítettek. Auschwitzban és Majdenekben a munkaképesek szelektálást követően, a többi táborban (Treblinka, Sobibor, Belzec) válogatás nélkül küldték a transzporttal érkezőket a gázkamrába. A túlélőkre kényszermunka várt, s amint elvesztették munkaerejüket, ugyanúgy kivégezték őket. A több millió holttestet képtelenség lett volna elföldelni, ezért a meggyilkoltak holttestét elhamvasztották. 1943-1944-ben a szovjet csapatok elől visszavonuló németek kiásatták a korábbi tömegsírokat, és az ott lévő emberi maradványokat elégették, hogy eltüntessék a népirtás bizonyítékait.
Az utolsó fejezet
A holokauszt szomorú magyar aktualitása, hogy a népirtás minden tizedik, Auschwitz-Birkenaunak pedig minden harmadik áldozata magyar származású volt.
Habár már a XIX. század végén megjelentek a zsidóellenes hangok, az első világháborút követően vált a közbeszéd szerves részévé az antiszemitizmus. A felsőoktatási felvételre vonatkozó numerus clausus törvény már rendelkezett zsidóellenes éllel, 1938-tól kezdve pedig egyre több zsidókat (1939-től zsidó származásúakat is) hátrányosan megkülönböztető, jogfosztó törvényt, rendeletet fogadtak el. Emellett a magyar hatóságok 1941 nyarán közel húszezer, hontalannak minősített zsidót deportáltak Kelet-Galíciába, akiknek döntő részét a németek 1941 augusztusában kivégeztek. A munkaszolgálatra behívott zsidókat pedig rendszeres atrocitások érték a keretlegények részéről.
Végül az 1944. március 19-i német megszállás hozta a döntő fordulatot, a magyar közigazgatás aktív közreműködésével megkezdték Európa legnagyobb, megmaradt zsidó közösségének gettósítását és deportálását.
Április 16-án kezdődött a magyar zsidók gettóba szállítása, és egy hónappal később már el is indították az első vonatokat Auschwitzba. Bő másfél hónap alatt több mint 430 ezer embert deportáltak Magyarországról, nagy részüket Auschwitz-Birkenauba. Az Auschwitzba szállított magyar zsidók 70–80 százalékát néhány órán belül elgázosították, a túlélőkre pedig kegyetlen kényszermunka és gyakran halál várt.
Július elején az egyre élesebb nemzetközi tiltakozás és a romló hadi helyzet hatására, Horthy Miklós kormányzó ideiglenesen felfüggesztette a deportálásokat, bár ekkor már csupán a munkaszolgálatos és budapesti zsidók maradtak az ország területén. A deportálások leállítása nem jelentette a magyar zsidók szenvedéseinek végét, Szálasi hatalomátvételét követően zsidó férfiak és nők ezreit indították embertelen gyalogmenetben Németország felé, a gettóba zárt budapesti zsidók ellen a németek és a nyilasok követtek el tömeggyilkosságokat.
A holokauszt hosszú árnya
A budapesti zsidókat 1945. január 18-án, míg a Németországba hurcolt sorstársaikat csupán a háború utolsó hónapjában szabadították fel az előre nyomuló szövetséges csapatok. A túlélők közül többek olyan rossz fizikai állapotban voltak, hogy a felszabadítás tényét már fel sem fogták, sokan néhány héten belül meg is haltak. Másokat hazatérve kifosztott lakások és ellenséges szomszédok vártak.
A nürnbergi per nem csupán a német főbűnösöket ítélte el, a nemzetközi jog alapjává is vált, ennek ellenére a gyilkosok közül sokaknak sosem kellett felelniük a tetteikért.
A II. világháború évei alatt közel hatmillió zsidót, a világ zsidóságának több mint harmadát pusztították el – köztük 550 ezer magyar állampolgárt, a hazai zsidóság háromnegyedét.
A meggyilkolt zsidók száma közel sem adja vissza a nemzetiszocialista megsemmisítő politika áldozatainak teljességét. A politikai és világnézeti ellenfelek, valamint a megszállt országok elitjeinek lefejezésén kívül közel 300 ezer szerb, kétmillió lengyel, több millió szovjet polgári lakos, valamint hárommillió szovjet hadifogoly halt meg a német áttelepítések, kényszermunka, éheztetési politika és megtorlások következtében. Emellett fogyatékosok és elmebetegek, valamint romák és szintók (német cigányok) ezreit pusztították el.
A holokauszt túlélők máig élő traumája, és a manapság is jelenlévő antiszemita incidensek mellett a népirtás legsúlyosabb örökségét a holokauszt precedens jellegében találhatjuk.
Bauer Yehuda, izraeli történész a holokausztnak nem az egyediségét, hanem precendens nélküliségét emelte ki: soha korábban nem törekedett egy államhatalom egy csoport teljes, minden tagját magába foglaló megsemmisítésére. A történész arra figyelmeztet, hogy „precedens volt, és a precedenst követik”. A vörös khmerek 1975 és 1979 között legalább másfél millió főt, Kambodzsa lakosságának több mint 20 százalékát irtották ki. 1994-ben Ruandában mintegy 100 nap alatt a tuszi kisebbség tagjainak 70 százalékát, a mérsékelt hutukkal együtt 800 ezer embert mészárolták le.
A népirtás világunk élő tapasztalata maradt.
Fóris Ákos
A szerző történész, az Újkor.hu rovatvezetője, a Clio Intézet munkatársa.
Kiemelt kép: Getty Images/ © Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis