Böszme fotómasina, okostelefon, kattintgató turisták… nem, ez nem a floridai tengerpart vagy a Champs Élysées, hanem az egyetlen épen megmaradt krematórium, Auschwitz 1. területén, mindössze pár méterre Rudolf Höss és családja egykori, takaros házától. A tábor, ahol emberek millióit küldték a halálba. Ma már múzeum, de ebben a formájában is éppen elég megrázó (bár a tőle három kilométerre fekvő, hatalmas Birkenau a maga egyszerűségében talán még hátborzongatóbb). Elakadó lélegzettel lépkedtünk az óriási barakkok, a vitrinben felhalmozott négy tonna emberi haj, a cipők és a halottak fotói között, dermedten álltunk a krematórium precíz gépezetének közepén, a falon mindenütt karmolásnyomok. Körülöttünk pedig a csoportunkban lévő, különféle nemzetiségű látogatók nagy része megállás nélkül fotózott, ha engedélyezve volt, ha nem, szinte meg sem nézték, ami a szemük előtt volt, már le is kapták.

A barátommal percenként egymásra pillantottunk, nem igazán értettük a dolgot, egy ponton oda is súgta nekem: „Mit akarnak csinálni a képekkel, kiteszik az ágyuk fölé?”

Valószínűleg nem, posztolni viszont vígan posztolják. Ahogyan az alabamai gimnazista, Brianna Mitchell is, akit 2014-ben állított pellengérre az internet, amikor „Auschwitz-selfie”- címmel mosolygós képet tett föl a Twitterre, ahogyan a barakkok között áll. A kommentelők egy emberként támadtak rá, mémek és gúnyos posztok születtek róla, ám nem sokkal később Brianna elárulta az ízléstelennek ható fotó titkát: az édesapja előtt akarta leróni a kegyeletét, aki egy évvel a kép készítése előtt hunyt el, és akivel a halála előtt együtt tanultak a második világháborúról és a holokausztról. Ettől persze nem lesz ízlésesebb, amit csinált, de a története segít, hogy megvizsgáljuk a katasztrófaturizmus ezen elemét egy másik szemszögből – legalábbis nekem segített.

Rájöttem ugyanis, hogy a XX. század borzalmai után az embereknek szükségük van arra, hogy ünnepelhessék a túlélést. A mai napig rengeteg izraelita és zsidó vallású ember látogat el a koncentrációs táborokba, és igen, ők is készítenek fotókat: így fejezik ki, hogy ők győztek.

Ott állnak a helyeken, amelyek az ő szisztematikus kiirtásuk céljából épültek... és élnek.

Kevesen vannak a világon, akiknek ne lenne valamilyen érzelmi-, családi- vagy egyéb kötődésük a holokauszthoz, és a fotók sokszor ezt szimbolizálják. Néha pedig csupán azt, hogy a XXI. században élünk, és amit nem örökítünk meg, az nincs is (ahogy az egyik legidegesítőbb mobilreklámban állították nem is olyan régen).

Szóval abból a pozícióból, hogy mégis mit képzelnek az Auschwitzban fotózgató turisták, eljutottam odáig, hogy mindenki a maga módján dolgozza fel, ami éri. A 28 éves izraeli író, zenész és performer, Shahak Shapira talán érthető módon nem volt ilyen megbocsátó, amikor elkészítette „Yolocaust” nevű projektjét, amelyben kifigurázza a fotómániás katasztrófaturistákat. (Figyelem! Ehhez a cikkhez tartozó képeket kéretik egy művészeti performansz részeként megtekinteni, mert az.) A fotókat a tulajdonosaik engedélye nélkül töltötte le különböző közösségi oldalakról, ezzel is illusztrálva, milyen érzés, amikor a legintimebb tereinket foglalják el – egyébként egy e-mail küldésével meg lehet kérni a művészt, hogy távolítsa el az egyes képeket. Shapira 2017 januárjáig egyetlen ilyen levelet kapott.

Ami Auschwitzban, Birkenauban, Plaszówban, Bergen-Belsenben és a többi koncentrációs tábor helyszínén látható, az emberi ésszel csaknem felfoghatatlan. Ezek a gondosan megtervezett földi poklok valami olyasmi mementói, ami egy egész földrész, egy egész világ kollektív bűne, a minimum pedig valóban az, hogy nem feledkezünk meg róla. Egy örökké tárva-nyitva álló koporsó mellett van, aki hangosan zokog, van, aki néma, mások pukkadoznak a feszültségtől. Tehát ha a turisták fotózni akarnak, fotózzanak, legalább ahányszor csak megnézik a képeket, emlékeznek is. És végtére is ez az, ami számít.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Shutterstock