–

Egyszerű vagy bonyolult?

Rendszeresen olvasok róla, hogy „a gyerekeknek egyedül kellene játszaniuk a kertben három bottal és négy kaviccsal, mert az fejleszti őket igazán”. Két ovis kislány anyukájaként nagyjából abból áll az életem, hogy a két véglet között keresem az egyensúlyt. Azt hittem, hogy az egyszerűbb gyerekkor-mozgalom megismerése csak fokozza majd a lelkiismeret-furdalásomat. Nem így történt.

Az egyszerűbb gyermekkor hívei tulajdonképpen kikonmarizzák az egész gyermeknevelést. Nekem voltak fenntartásaim, már csak azért is, mert én vagyok az anyuka, akinek heti három foglalkozásra járnak az óvodás lányai. Ettől függetlenül, ahogy elmélyedtem a Kim John Payne által írt könyvben (ami azért nekem egy kicsit túl amerikai), ami az egésznek az alapja, és főleg, miután beszélgettem Faragó Ági egyszerűbb gyermekkor tanácsadóval (azok egyike, akik elvégezték a könyvre épített képzést), rájöttem, hogy a legtöbb gondolatukkal egyetértek (elvi szinten mindenképpen). A könyv alapelve az, hogy a mai gyerekeket négy nagy túlzás veszi körül: 

– túl sok holmi,

– túl sok választási lehetőség,

– túl sok információ

– túl nagy sebesség.

Payne szerint ezekkel a túlzásokkal, szinte poszttraumásstressz-szindrómát, egyfajta folyamatos lelki lázat okozunk a gyermekeinknek, akik ettől válnak nehezen kezelhetővé.

Túl sok információ

Én naponta érzem azt, akár a híreket olvasva, akár csak valakivel beszélgetve, hogy a sok probléma, amivel szembesülök, csak felesleges stresszt okoz. Szerintem a gyerekek is rendszeresen megtapasztalják ugyanezt. Payne esettanulmánya nekem kicsit túlzó. A nyolcéves James otthonában a szülei érdeklődése miatt folyamatosan ment a CNN, és rendszeresen megvitatták az ott látottakat, különösen a környezetvédelmi témákat. A kisfiú szuper jól teremtett kapcsolatot felnőttekkel, de közben rengeteg szorongás jellemezte, és a kortársaival egyáltalán nem jött ki. A történet szerint a szülők Payne tanácsára kikapcsolták a tévét, és estére halasztották az aktuálpolitikai beszélgetéseket, így tehermentesítve a kisfiukat.

Ági tud hazai példákat is, még ha nem is ennyire durvákat:

„Hallottam olyanról, ahol a bölcsiben a környezetvédelem kapcsán fajkihalásról beszélgettek, aztán a kisgyerek érdeklődésének köszönhetően otthon is néztek videót arról, hogy mi van a bálnák gyomrában. Egy másik (vegán) anyuka azt gondolta, hogy az „Earthlings” című film hiába durva, a gyerekének is tudnia kell, hogy mit tesz a húsipar.

Ezek nemcsak felesleges, de a gyerek számára kifejezetten megterhelő információk, melyeket nekünk, szülőknek kell megszűrnünk.

Ami azért is nehéz, mert gyakran maguk a gyerekek kérdeznek ilyen témákról, hiszen hallják, hogy mi csevegünk róluk. Sokszor észre sem vesszük, hogy a gyerekek füle hallatára beszélgetünk olyan dolgokról, amik nagyon nem rájuk tartoznak.

Kicsit kapcsolódik ehhez, és szintén problémás terület, a képernyőidő. Ebben nagy különbséget látok a különböző családokban, sok olyan szülő jár hozzám, szülőcsoportba, akiknek a gyermeke teljesen képernyőmentes, de olyan is akad, akiknél a kistestvér születése miatt napi több órára duzzadt a mesenézés. A szülőcsoport alkalmain mindenki a saját helyzetéhez képest változtat valamin. Akinek a gyermeke nem néz semmit, az a saját gyerek mellett telefonnyomkodással töltött idejét csökkenti például. Szerencsére az a tapasztalatom, hogy a különböző gondolkodású anyukák elfogadóan állnak egymás problémáihoz.”

Bár a képernyőidőt és különösen a korosztályuknak megfelelő tartalmat illetően „tévés” szülőként nagyon tudatosak vagyunk, a saját telefonnyomkodásom tudatosabb kezelésébe és kommunikálásába csak nemrég vágtam bele, és, hát… van még hova fejlődnöm.

Túl sok játék

Payne ezt állítja: „Ahogy csökkentjük a gyermekeink játékszereinek mennyiségét, úgy fokozzuk a figyelmüket és az elmélyült játékra való képességüket.” Nagyjából azt javasolja, hogy készítsünk egy nagy (akár képzeletbeli) kupacot a gyerekek játékaiból (mondom, hogy tiszta konmari), azt felezzük meg. A felétől köszönjünk el (persze nem kell kidobni, mehet adományként más gyerekeknek, akiknél tényleg hiány van), a maradékot pedig szintén osszuk ketté. Az egyik fele maradjon elől jól látható helyen, a másik felét pedig pakoljuk fedett tárolókba.

Payne a könyvekkel is hasonlóan szigorú: az éppen olvasott három–négy könyv lehet csak elöl.

Na, ezt például nem tudom elképzelni, hogy alkalmazom, ráadásul egy kutatás szerint fontos, hogy a gyerekek sok könyv között nőjenek fel.

„Az a tapasztalatom, hogy Magyarországon jellemző, hogy a szobák sarkában csak gyűlik és gyűlik a sok játék, és ennek köszönhetően folyamatosan szűkül a tér. De maga Kim sem azt mondja, hogy dobjunk ki mindent, és tartsunk meg négy játékot – bár van egy nemrég készült vizsgálat, ami szerint valóban összesen négy darab játék az, ami a legjobban elősegíti az elmélyült játszást. Az én két és fél éves kislányomnak nagyjából tíz játéka van kéznél, ami gyakran sokkolja a vendégségbe érkező gyerekeket, akik nem ezt szokták meg. Aztán – az eddigi tapasztalatom szerint – mégis nagyon jól eljátszanak velük” – meséli Ági.

Megmondom őszintén, a lányaimnak sok játéka van, de kategóriákra bontva tároljuk őket, így könnyebben kezelhetők, és az elpakolás sem túl bonyolult (plusz a polc fakkjai jó kis keretet adnak, amin túl nem lehet terjeszkedni). Rendszeresen selejtezünk, de most, hogy átgondoltam, már a kategóriák száma is soknak tűnik. Lehet, hogy játékhegyet kellene építenünk? 

Túl sok program

Az állandó rohanás, a rengeteg program és a rosszul kialakított napirend mind egymással összefüggő dolgok. A nálunk fellelhető reggeli indulást övező káoszról már írtam, de hétvégéken is gyakran megesik, hogy kudarcba fullad az elindulási kísérletem, mert nem jutunk megegyezésre, mi is legyen a program. Persze, ha van valami előre megbeszélt terv, akkor egész más a helyzet.

„Amikor eljutunk a ritmus kialakításához, azt tapasztalom, hogy sok szülő idegenkedik attól, hogy nagyon kiszámíthatóvá tegye az életét. Aztán kiderül, hogy egy csomó minden nagyon kiszámítható az életünkben, például minden vasárnap a nagymamánál ebédelnek, minden szombaton kirándulnak… csak ennek a koncepciónak a tudatos kimondása megy nehezen. Mi a saját életünkben bevezettük, hogy a vasárnap a kirándulónap, és sokkal egyszerűbb azóta nekünk, felnőtteknek, hogy már csak azt kell kitalálni, hogy hova menjünk, nem azt, mit csináljunk egyáltalán.

A kevesebb választási lehetőség nem csak a gyerekek életét könnyíti meg”

– osztja meg a tapasztalatait Ági.

Ezzel kapcsolatban vegyesek a gondolataim. Egyrészt nálunk a heti különórák is kicsit ilyen viszonyítási pontok, amikhez könnyen alkalmazkodik az egész család. Másrészt a lányaim általában nagyon élvezik az előre egyeztetett programokat, készülnek rájuk, legyen az színház vagy egy múzeumlátogatás. De ha támad valami spontán szuper ötletem, arról elég nehéz meggyőzni őket, olyankor az elindulás hihetetlen csigatempóban zajlik, és rendszeresen elhangzik, hogy „maradjunk inkább otthon” (amit néha meg is teszünk). 

Akik változtattak

Arra kértem néhány anyukát, akik már alkalmazzák a saját családi életükben az egyszerűsítést, hogy mondják el a tapasztalataikat.

Judit háromgyerekes anyuka, a gyerekei tizenkettő-, tíz- és hétévesek, és az egyszerűbb gyermekkor tanfolyamnak köszönhetően kezdte el jobban értékelni a saját munkáját főállású anyaként, sőt az online szülőcsoportból tudta meg, hogy ő és a kisfia szuperérzékenyek: „A csoportban a szuperérzékenységről csak csupa pozitív dolgot hallottam, mint »különleges személyiségekről« beszéltek rólunk. Ezzel a tudattal teljesen megváltozott a hozzáállásom a szuperérzékeny gyerekemhez a szuperérzékeny szemüvegemen keresztül.”

Tímea a férje munkája miatt nagyrészt egyedül terelgeti a három és fél éves lányukat és a másfél éves fiukat, neki a hétköznapok menedzselésében segített az egyszerűsítés: „Korábban minden egyes napot egy meglehetősen nehéz túlélési küzdelemnek éltem meg, és emiatt rendkívül kétségbeesett és kiégett voltam. A szülőcsoport óta mindennap egy külön ajándék, tele megélt pillanatokkal, igazi jelenléttel és meghittséggel.”

Egy másik Judit fél éve lett kétgyermekes anyuka, a tesó érkezése és az őszi óvodakezdés nagyon átírta a hétköznapokat a most hároméves kislányánál, erre a helyzetre hozott megoldást a szülőcsoport, ahol a saját gyermekkoráról is tanult: „Nagyon furcsa és nagyon jó élmény volt az egyszerűbb gyermekkorral való ismerkedés kapcsán az a felismerés:

mennyi mindent csináltak jól a szüleim! Sok minden, ami a könyvben tanácsként volt leírva, nálunk természetesen jött. Ezek felidézése sokat segített abban, hogy megfogalmazzam, milyen otthont is szeretnénk mi a gyerekeknek.”

Éva egy kétéves kisfiú anyukája, aki korábban óvónőként dolgozott, mégsem ment minden simán az első időkben, mivel a pörgős személyisége nehezen viselte a baba miatt a lassulást, amíg nem csinálta tudatosan: „Nagyon nehezen találtam meg önmagam az anyaságban, nehezen ment elfogadni, hogy most a baba tempójában csinálunk dolgokat, ehhez igazodva kell szerveznünk az életünket. A lassítás szükségletét a kicsi úgy jelezte, hogy a kezdetektől nagyon keveset aludt és sokat sírt. A mi családunk életébe a legnagyobb változást a »lelki láz« felismerése és az »együtt érző reakció« gyakorlása volt. Sokkal könnyebben élem meg ezek segítségével a fiam másfél éves korától tomboló dackorszakát, érzelmi viharait.” 

A lelki láz koncepciója arra mutat rá, hogy nincs rossz gyerek, csak túlterhelt: gyermekeink nehéz időszakai ugyanúgy külső tényezők következményei, ahogy a betegségek, és ha mindent megtettünk a „gyógyulásért”, akkor már csak meg kell várni, hogy idővel megoldódjon a helyzet. Az „együtt érző reakció” ebben segít, ez egy olyan gyakorlat, amit a szülőcsoportokon tanulnak azért, hogy a lelki lázas időszakokat szülőként türelemmel tudják viselni.

Nos, engem meggyőztek. Ideje belevágni az egyszerűsítésbe, még ha ezt a magam bonyolult módján is fogom csinálni. Ti mit gondoltok erről?

Tóth Flóra