Az egész kihívás roppant egyszerű, és nem is kell hozzá Facebook, ez csak azoknak segít, akinek kell a külső nyomás. Mint, mondjuk, nekem. A feladat nem kevesebb, mint az, hogy egy adott hónap minden napján annyi dolgot kell kiselejtezned, ahányadika van. Elsején egyet, másodikán kettőt. Az elején a feladat nagyon egyszerű, egy csetreszt mindenki talál. Na, de harmincegyet?

Rájöttem, ez pont olyan, mint a fogyókúra. Az elején még lelkes vagy, lemész a terembe, gondosan készíted az ebédet, csomagolsz és tolod magadba a fehérjét – ha kell, ha nem. Aztán elfogy a lelkesedés, visszaveszel a tempóból, és hopp, máris beugrott egy szelet csoki, egy kis fagylalt vagy egy szelet fehér kenyér. 

Én is pont így voltam vele. Nem titok, hogy elég nagy házban élek, ergo: elég sok olyan pont van, ahol olyasmik halmozódtak fel, melyekre valójában semmi szükségem. És nem, főleg nem a lakásban vannak a teljesen vállalhatatlan elemek, hanem a padláson, a kisházban, a lépcső alatt, a raktárnak használt irodában. Családilag úgy alakult, hogy mindent elteszünk, mert – mint tudjuk – „jó lesz az későbbre”. A legdurvább leletem egy lépcső volt, amit a ház átépítésénél szanáltunk ki, és azóta a kertben várta sorsa jobbra fordulását.

Ez 15 év alatt nem következett be, és feltehetően nem is fog. De ide sorolhatók az elbontott gardrób polcai, régi szegélylécek, megmaradt festék, isten tudja, mire jó elektromos eszközök – hogy csak néhány neuralgikus pontot említsek. Szintén középkori leletek: a hét éve eladott Daewoo Tico fejtámlája, és a gyerek totál szétment kapuskesztyűi, amikkel őszintén szólva, fogalmam sincs, mit kéne tenni. 

Persze a háztartásban is akadnak ilyen cuccok, a műanyag fedők – alj nélkül –, szanált gyerekjátékok, fél pár zoknik, nem újraolvasós könyvek, magazinok és régi füzetek. És akkor még egy szót sem szóltam a virtuális tisztogatásról, ami a file-okat, Facebook-ismerősöket, rég elfeledett képeket jelentette – na, ezekből bőven megvolt egy nap alatt nemhogy 330, de több száz darab. 

Fizikai szinten nem bonyolult a szelektálás, ráadásul egy csomó olyan dolog is kezembe akadt, amit meg kell javíttatni, például a kapának végre kell új nyél, mivel a régi eltört, és a babzsákra is kell varrni egy cipzárat, miután a kutya félig széttépte, és a lakás bizonyos pontjain azóta is polisztirol-golyókba botlom. 

Ám lelkileg a tizedik nap körül elkezdett nyomasztani a dolog. „Kell, mert posztolni kell, kell, mert megfogadtam, hogy cikket írok róla, kell, mert vállaltam, és különben is.” Éjszakánként azt álmodtam, hogy selejtezek, aztán azt, hogy inkább töröltem magam a Facebookról, csak ne kelljen semmit csinálni – tiszta szánalom, gondoltam már álmomban is. Voltak napok, amikor nulla erőm volt bármit is csinálni, ilyenkor jött jól a kidobásra ítélt tengernyi számla, amik rég túl voltak a garanciális időn, meg a régi macamagazinok, amiket mindig könnyű megkurtítani. 

Aztán, egy ponton azt éreztem, megy ez, csak akarni kell. Hogy a polcok zsúfoltságának csökkenésével fellélegzik a tér. Hogy megy ez, ha akarom. És ugyan 500 cuccal kevesebbem van, de észre sem veszem a különbséget. Fogalmam sincs, hogy egy átlagos háztartásban szám szerint hány tárgy van, de amikor új biztosítást kötöttem, nagyon meglepett, hogy az ingóságaimra tízmillió forintot számoltak ki, mint biztosítási fedezet. Számomra ez megdöbbentően nagy szám, de ahogy selejteztem, és fejben összeadtam, mennyit is költöttem egykor azokra a tárgyakra, amiket kiselejteztem, elképesztő összeg jött ki. És nem azért, mert csak dizájnboltokból vásárolok, vagy a Gucciba van törzsvásárlói kártyám, hanem, mert sokszor a néhány ezer forintos kiadásokból is hatalmas összegek lehetnek, ha összeadódnak. 

Pont ezért döntöttem úgy, hogy a tárgyaim egy részét bolhapiacra viszem, mert egyrészt imádom a bolhapiacokat, másrészt volt már sikersztorim, amikor egészen szemmel látható összeget sikerült összegyűjtenem a nem használt tárgyaimból, bár csak néhány száz forintokért adtam őket. De a legnagyobb örömet az jelentette, amikor láttam a vevő szemében, hogy mennyire boldoggá teszi a régóta keresett rézkilincs, vagy teljesen oda volt az egykor imádott, ám kihízott sárga kabátomért. Én pedig megfogadtam, hogy az összegyűlt összegből nem újabb tárgyakat veszek, hanem inkább elutazom, és egy jó vacsorára költöm a pénzt. 

Zimre Zsuzsa