„Ha majd meghalsz, annyival is kevesebb gönccel kell vesződnöm” (Novella)

–

Selejtezés van nálunk, hazaért ugyanis a gyerek az edzőtáborból, és a táskája sarokba hajítása meg a cipőlerúgás közötti mintegy négy másodpercben kifakadt, hogy itt egyszerűen nem lehet élni.

Nem lehet élni, mert. Nincs egy üres felület a lakásban, mindenhol egymásra halmozott tárgyak, avulás, halálhörgés, siralom.

– A múltkor, amikor feljött a Kristóf, tökre kellett szégyellnem magamat miattad, mert a hintaszékben ott voltak a ruháim, amiket még mindig nem vasaltál ki.

 – Már ne is haragudj, de a te vendégeidet miért az én szobámban fogadod?

 – Most nem erről beszélünk, anya, egyébként, ha nagyon tudni akarod, azért, mert nem volt kedvem rendet rakni magamnál.

Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok nyitott a kritikára. Hamar kiderül azonban, hogy a selejtezés kizárólag az én tulajdonaimra vonatkozik. A malomkerék méretű, egyszer sem hordott szalmakalapra, a negyvenhárom darabos játékkonyha-készletre (utoljára mozdítva általános alsó tagozatban), az egyenesen Amerikából érkezett, kéttenyérnyi műanyag madárpókra például nem. Ezek ugyanis nem foglalják a helyet, ellentétben az én hat pár színes neccharisnyámmal, ami „Idén még egyszer se volt rajtad, anya”. 

– És ha már itt tartunk, – folytatta a gyerek, – időszerű volna egy festés. A konyhában, az előszobában és a nappaliban. Apropó, a kanapé áthúzását intézem már? Asztalossal beszéltem? Mellesleg, ha rajta múlna, egy füst alatt a padlólapot is kicseréltetné, és szerinte kéne egy új tűzhely is, hát hogy néz már ki ez a tizenhárom éves. 

Ezen a ponton kénytelen voltam félbeszakítani, és megkérni, látogasson el az apukájához, hadd örüljön ő is, hogy megjött a lánya az edzőtáborból. 

Cserébe nyertem magamnak egy fuvart a város másik végébe, előtte persze két fordulóban levihettem a bőröndöket a kocsihoz, amit az öcsémtől kértem kölcsön külön erre az alkalomra. Csak tíz percnyire lakik, annyit még fagyos szélviharban is tudok sétálni.

Így aztán már második hete lomtalanítok. A könyvtár szabadpolcán hagyok egy halom könyvet. Megunt ruháimat rásózom a rokonságra. Kidobom a régi mosógép és a porszívó használati útmutatóját. Óriási önismeretről téve tanúbizonyságot, belátom, hogy a tizenhat éve megrajzolt szabásmintákból most már sosem fogok elefántformájú fürdetőkesztyűt varrni. Körbekérdezek, kinek van szüksége az ismeretségi körömben három zsák anyagmaradékra. (Tényleg, kinek?)

A pincében nem kell selejtezni, a tavalyi csőtörés gondoskodott a szanálásról.

– Fogd fel a jó oldalát! –  mondta a gyerek, amikor a tönkrement holmijaink felett keseregtem. – Így legalább, ha majd meghalsz, annyival is kevesebb gönccel kell vesződnöm.

A jó oldalát fogom fel.

A fényképek válogatása közben elfog a nosztalgia, majdnem elfelejtem visszavinni az alvásmonitort a Klinikára. Az asszisztensnek a lelkére kötöm, a kiértékelésnél vegyék figyelembe, hogy hajnali háromnegyed kettőkor nem infarktust kaptam, csak felhívott a lányom, akit hazafelé menet az apjához, rossz helyen tett le az éjszakai busz, és húsz percet kellett gyalogolnia egy teljesen elhagyatott részen át. 

– Miért nem apádat hívod, hogy menjen eléd?

 – Mert ő alszik ilyenkor.

Tizennyolc percen át szóval tartottuk egymást (én, mondjuk, nem voltam túl beszédes), már az utcájukban járt, amikor utolért a második szívroham: férfihangokat hallottam, meg hogy a gyerek válaszol valamit.

– Ki van ott? Kivel beszélsz? Hallod? Mi van, mondjad már! Halló! Halló!

– Jaj, nyugi, anya, mit parázol mindig, csak két pasi megállított cigarettáért, direkt mondták is, hogy nem kell félnem tőlük.

Ha bevonják a jogosítványomat a vérnyomásom miatt, én esküszöm, megnyúzom ezt a kölyköt. 

– Selejtezel? – kérdi az apja, amikor a gyerek után végre ő is felér a negyedikre a bőröndökkel. Az első izzadságcseppek már az állánál járnak, a jobb szeme sarkában ugrál az izom. Hosszú évek alatt sem volt képes megérteni, miért kell a gyereknek mindig a teljes ruhatárával utaznia, mint a világkörüli koncertturnéra induló Céline Dionnak. Ha egyszer végre megfejtem a rejtélyt, elmagyarázom neki is.

– Akkor azt a két lepedőt elvihetem? – túr a lomok közé. – Jó lesz holnap, a kandallósoknak a szétszedéshez.

– Elromlott a kandalló? Az a szép, amit tavaly csináltattatok?

Most a szája szélén is rángatózni kezd egy izom.

– Dehogy romlott el. Csak a lányod szerint nem illik a nappali koncepciójába.

– Ha én nem lennék, egyikőtök se jutna ötről a hatra! – kiabál ki a gyerek birodalmának csukott ajtaja mögül.

Az apja szeme résnyire szűkül, orrcimpája megremeg. Indul a keze a kilincs felé, de félúton megállítom:

– Ugyan, hagyd rá! Inkább igyál egy teát, amíg keresek zacskót a lepedőknek.

Figyelem az arcát, búcsúzáskor már alig tikkel.

Vidéki Bianka

Kiemelt képünk illiusztráció – Forrás: Getty Images