„Ha majd meghalsz, annyival is kevesebb gönccel kell vesződnöm” (Novella)
Támogatott tartalom
„Azért a víz az úr” – énekelte meg Petőfi Sándor a nép haragját, kamaszokat nevelő szülők azonban pontosan tudják, az otthonukban cseperedő, lassan felnőtteket is megszégyenítő akarattal rendelkező utódok is el tudják érni, hogy a lakás olyan legyen, ahol lehet élni is. És ha ez a szülők cókmókjának kiselejtezésén keresztül mehet csak végbe, akkor vesszen a szalmakalap, a neccharisnya és a negyvenhárom darabos játékkonyha készlet. Vendégszerzőnk, Vidéki Bianka novellája.
–
Selejtezés van nálunk, hazaért ugyanis a gyerek az edzőtáborból, és a táskája sarokba hajítása meg a cipőlerúgás közötti mintegy négy másodpercben kifakadt, hogy itt egyszerűen nem lehet élni.
Nem lehet élni, mert. Nincs egy üres felület a lakásban, mindenhol egymásra halmozott tárgyak, avulás, halálhörgés, siralom.
– A múltkor, amikor feljött a Kristóf, tökre kellett szégyellnem magamat miattad, mert a hintaszékben ott voltak a ruháim, amiket még mindig nem vasaltál ki.
– Már ne is haragudj, de a te vendégeidet miért az én szobámban fogadod?
– Most nem erről beszélünk, anya, egyébként, ha nagyon tudni akarod, azért, mert nem volt kedvem rendet rakni magamnál.
Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok nyitott a kritikára. Hamar kiderül azonban, hogy a selejtezés kizárólag az én tulajdonaimra vonatkozik. A malomkerék méretű, egyszer sem hordott szalmakalapra, a negyvenhárom darabos játékkonyha-készletre (utoljára mozdítva általános alsó tagozatban), az egyenesen Amerikából érkezett, kéttenyérnyi műanyag madárpókra például nem. Ezek ugyanis nem foglalják a helyet, ellentétben az én hat pár színes neccharisnyámmal, ami „Idén még egyszer se volt rajtad, anya”.
– És ha már itt tartunk, – folytatta a gyerek, – időszerű volna egy festés. A konyhában, az előszobában és a nappaliban. Apropó, a kanapé áthúzását intézem már? Asztalossal beszéltem? Mellesleg, ha rajta múlna, egy füst alatt a padlólapot is kicseréltetné, és szerinte kéne egy új tűzhely is, hát hogy néz már ki ez a tizenhárom éves.
Ezen a ponton kénytelen voltam félbeszakítani, és megkérni, látogasson el az apukájához, hadd örüljön ő is, hogy megjött a lánya az edzőtáborból.
Cserébe nyertem magamnak egy fuvart a város másik végébe, előtte persze két fordulóban levihettem a bőröndöket a kocsihoz, amit az öcsémtől kértem kölcsön külön erre az alkalomra. Csak tíz percnyire lakik, annyit még fagyos szélviharban is tudok sétálni.
Így aztán már második hete lomtalanítok. A könyvtár szabadpolcán hagyok egy halom könyvet. Megunt ruháimat rásózom a rokonságra. Kidobom a régi mosógép és a porszívó használati útmutatóját. Óriási önismeretről téve tanúbizonyságot, belátom, hogy a tizenhat éve megrajzolt szabásmintákból most már sosem fogok elefántformájú fürdetőkesztyűt varrni. Körbekérdezek, kinek van szüksége az ismeretségi körömben három zsák anyagmaradékra. (Tényleg, kinek?)
A pincében nem kell selejtezni, a tavalyi csőtörés gondoskodott a szanálásról.
– Fogd fel a jó oldalát! – mondta a gyerek, amikor a tönkrement holmijaink felett keseregtem. – Így legalább, ha majd meghalsz, annyival is kevesebb gönccel kell vesződnöm.
A jó oldalát fogom fel.
A fényképek válogatása közben elfog a nosztalgia, majdnem elfelejtem visszavinni az alvásmonitort a Klinikára. Az asszisztensnek a lelkére kötöm, a kiértékelésnél vegyék figyelembe, hogy hajnali háromnegyed kettőkor nem infarktust kaptam, csak felhívott a lányom, akit hazafelé menet az apjához, rossz helyen tett le az éjszakai busz, és húsz percet kellett gyalogolnia egy teljesen elhagyatott részen át.
– Miért nem apádat hívod, hogy menjen eléd?
– Mert ő alszik ilyenkor.
Tizennyolc percen át szóval tartottuk egymást (én, mondjuk, nem voltam túl beszédes), már az utcájukban járt, amikor utolért a második szívroham: férfihangokat hallottam, meg hogy a gyerek válaszol valamit.
– Ki van ott? Kivel beszélsz? Hallod? Mi van, mondjad már! Halló! Halló!
– Jaj, nyugi, anya, mit parázol mindig, csak két pasi megállított cigarettáért, direkt mondták is, hogy nem kell félnem tőlük.
Ha bevonják a jogosítványomat a vérnyomásom miatt, én esküszöm, megnyúzom ezt a kölyköt.
– Selejtezel? – kérdi az apja, amikor a gyerek után végre ő is felér a negyedikre a bőröndökkel. Az első izzadságcseppek már az állánál járnak, a jobb szeme sarkában ugrál az izom. Hosszú évek alatt sem volt képes megérteni, miért kell a gyereknek mindig a teljes ruhatárával utaznia, mint a világkörüli koncertturnéra induló Céline Dionnak. Ha egyszer végre megfejtem a rejtélyt, elmagyarázom neki is.
– Akkor azt a két lepedőt elvihetem? – túr a lomok közé. – Jó lesz holnap, a kandallósoknak a szétszedéshez.
– Elromlott a kandalló? Az a szép, amit tavaly csináltattatok?
Most a szája szélén is rángatózni kezd egy izom.
– Dehogy romlott el. Csak a lányod szerint nem illik a nappali koncepciójába.
– Ha én nem lennék, egyikőtök se jutna ötről a hatra! – kiabál ki a gyerek birodalmának csukott ajtaja mögül.
Az apja szeme résnyire szűkül, orrcimpája megremeg. Indul a keze a kilincs felé, de félúton megállítom:
– Ugyan, hagyd rá! Inkább igyál egy teát, amíg keresek zacskót a lepedőknek.
Figyelem az arcát, búcsúzáskor már alig tikkel.
Vidéki Bianka
Kiemelt képünk illiusztráció – Forrás: Getty Images