„Mindenki megkapja, én miért nem?! – Mert hülyeség” – Két szóval a közösségi játékdömping ellen

–

Barbie, Polly Pocket, tamagocsi

Kiskoromban nem kaptam meg minden hülyeséget, amit szerettem volna, de azért jó néhány dologban megengedők voltak a szüleim. Az ő generációjuk még máshogy állt a vásárláshoz, mint mi, hiszen örültek, ha végre volt miből válogatni. Szóval én, amikor már lehetett, kaptam Barbie babát, pónikat, és volt sütibabám, sőt Polly Pocketem is. Ez a jó világ az iskoláig tartott, akkor viszont rögtön első osztályban szembesültem azzal, hogy mennyi minden létezik még a rózsaszín babás-pónis világon túl.

Ott volt például a tamagocsi! Na, azt nem kaptam. Pedig iszonyúan kíváncsi voltam, és nagyon vágytam rá. Nem is a közösségi érzés miatt, mert nem kimondottan volt szimpatikus az osztályom, hanem mert tényleg nagyon izginek tűnt, hogy egy virtuális lényről lehet gondoskodni, etetni, itatni, játszani vele… Ha valakinek a tamagocsija a kezembe akadt, gőzöm nem volt, mit kell rajta megnyomni, ezért hamar vissza is adtam, nehogy baja legyen.

Nagy törést nem okozott bennem ez a hiány, habár emlékszem rá, láthatjátok, most is eszembe jutott. Viszont így utólag már örülök, hogy nem kaptam meg valamit kizárólag azért, mert akkor épp ez volt a divat.

„De ez nem igazsááág!”

Aztán én is szülő lettem. És hiába választottunk Waldorf-ovit, -sulit, néha úgy érzem, olyan, mintha sehova se tartoznánk. Nem tudjuk tartani magunkat a Waldorf minden elvéhez, inkább hibrid álláspontot képviselünk. Persze, tartjuk, hogy lehetőleg ne képernyőzzön a gyerek, de ne is legyen tabu, hiszen mi, szülők sem élünk képernyőmentes életet itthon, főleg a pandémia óta. Lehetőség szerint természetes, egyszerű játékokat választunk, de van legónk és műanyag kacatos dobozunk is, stikeezekkel és megörökölt katonákkal. Nincs tabletezés, kütyüzés, csak a nagynak hétvégente egy óra focis játék az apja telefonján. Biztos van, aki szerint ez már távolról sem Waldorf-kompatibilis, de tudom, hogy vannak az iskolán belül olyan családok, amelyekben még ennél is lazábbak a keretek. 

Mi nem azért választottuk ezt az alternatív oktatási rendszert, hogy nullára redukáljuk az erőszakos külső ingereket és a nyomást, hogy trendet kelljen követni – hanem azért, hogy mindezt minimalizáljuk. Ezt látjuk reálisnak a fővárosban élve 2021-ben.
Természetesen, mivel nagy tesók, unokatestvérek mindenhol vannak, beszivárogtak hozzánk is a mindenféle divatos mütyürkék. És akkor bizony hirtelen a másik oldalon találtam magam, engem néz a gyerekem, és a dallamosan nyafogott „Ez nem igazsááág!” most nekem szegeződik. Én pedig

rezzenéstelen arccal mondok nemet, beleállok a rossz zsaru szerepébe.

Hogy ezt miért nem tartom tragédiának, elmesélem egy példán keresztül. 

„– Nem. – De miééért? – Mert hülyeség.”

Ez a példa nem játékhoz kötődik, de az analógia hasonló. Szóval.

A kislányom imádja a lovakat. Mit imádja, valósággal megszállottja a lovaknak és azok összes csicsás változatának, vagyis az unikornisoknak, pegazusoknak és kentauroknak. Ez idáig oké, bár eléggé rezeg a léc, hiszen a csillámpónik világa szinte predesztinálja a giccses műanyagszirszar-áradatot – de csak akkor, ha hagyjuk. Lehet ezt is kordában tartani. 

Ám, egy napon, valami agyi kisülés hatására valaki (nem szeretném itt megszégyeníteni a TETTEST) megmutatta az Én kicsi pónim modern rémváltozatát a lányomnak. Én pedig tudtam, hogy itt és most kinyílt Pandóra szelencéje, innentől kezdve vége az ártatlan lovacskázásoknak, mostantól a picsalovak veszik át az uralmat, már a rózsaszín unikornis sem lesz elég, helyette minimum szivárványmintás, csillámos unikornis pegazusok kellenek majd retikülökkel és türkizkék szemfestékkel.

Nem akartam kapásból én lenni a fő gonosz, gondoltam, belenézek a mesébe, hátha csak annyira rossz, mint a lila nyákos verzió, amit én néztem kiskoromban VHS-en rongyosra. Hát a helyzet az, hogy nem annyira volt rossz, hanem sokkal, SOKKAL rosszabb volt. A lovak fülsértő, affektáló hangon sipítoznak, az unikornisok eleve csicsás világát meghempergették még extra adag joghurtban csillámporban is. De olyan mennyiségben, hogy abba csak belefulladni lehet.

A gyerekek letisztult, varázslatos és tényleg ártatlan képzeletén úgy gázol át ez az audiovizuális tank, hogy utána az agysejtek helyén tényleg nem marad más, csak csillámporos romok. 

Szóval, azt mondtam annak a bizonyos valakinek, aki ezt a rémálmot beengedte az életünkbe, hogy eddig, és ne tovább. Hiszen a filmekkel együtt jár a pónibiznisz is, a mindenféle mörcsöndájz a szétsminkelt gyereklovakkal, flitteres kiegészítőkkel, ruhákkal, meg mindennel.

De addigra persze már jött is a kérdés a lányomtól, hogy ő ezt miért nem nézheti. Én pedig nem bonyolítottam túl, azt válaszoltam neki, hogy azért, mert hülyeség. Ezzel ő persze vitatkozott volna, én pedig biztosítottam arról, hogy megértem, tudom, hogy neki tetszik, de én jót akarok neki, és tudom, hogy ez a mese rosszat tesz. Higgadt maradtam, és határozott, nem is volt őrületes cirkusz miatta. Csak egy nagy sírás volt, meg pár kisebb, majd végül három nap múlva már nem is emlegette az „ilyen kicsi póni”-t. Azóta eltelt néhány hónap, ritkán még szóba hozza, kérdezi, mintegy emlékeztetőül, hogy miért is nem nézheti. De, ahogy nő, úgy tudunk erről egyre jobbakat beszélgetni. 

A játék lényege: b@szd a földhöz

Na de, vissza a játékokhoz! Ez nálunk most különösen aktuális, amióta a fiunk suliba jár. Waldorf ide vagy oda, beszivárgott a gyerekek közé az úgynevezett Bakugán, ami valami robotlényszerű izé, ami eredetileg gömb alakú, de ha a földhöz vágod, kinyílik. Hát remek.
És persze nemcsak egyfajta van belőle, hanem több is, és vannak fokozatok, hogy melyik mennyire erős, ki kit tud legyőzni.

Szóval olyan nincs – miért is lenne, elvégre kapitalizmus van –, hogy veszel egyet, és azzal letudtad a projektet. De nem ám, ez is gyűjtős történet. És darabja ennek a műanyag szarnak több ezer forint.

Eleinte haboztam, gondoltam, megnézem használtan, úgy legalább nem támogatjuk annyira az ipart, de nem marad ki a gyerekem semmi mókából. Aztán észbe kaptam, amikor láttam, hogy még használtan is aranyárban mérik ezt a hiánypótló csodát. Leültem tehát beszélgetni a fiammal, hogy a helyzet az, hogy akik ezt a játékot kitalálták, arra utaznak, hogy vegyünk meg belőlük minél többet, ami gonosz dolog. Ráadásul műanyagból van. Arany szívem, belátta, hogy itt bizony nem lenne kisegítve azzal sem, ha kapna egyet, mert ezt gyűjteni dívik. Megbeszéltük hát, de persze, vágyik rá. És nyilván voltak, néha még vannak is konfliktusaink miatta, de kezdi elfogadni, hogy nem fog kapni. Mint ahogy nem ültünk fel az oviban sem anno a Ninjago-vonatra, hiába volt szinte minden kisfiúnak ilyen ruhája, játéka, nem vettünk neki azt sem, és a meséből se láthatott egy képkockát sem.

Hogy miért? Pont, mint a Bakugánnál, vagy a póniknál, a válaszom mindig ugyanaz: mert hülyeség.

Nyilván az életkorának megfelelően elmondom azt is, hogy miért az – de a lényege akkor is ez. És ehhez tartom magam.

Hogyan taníthatnánk tudatos fogyasztásra a gyerekeinket, ha megkapnak hülyeségeket pusztán azért, hogy ne maradjanak ki egy trendből?

Mások fogyasztási szokásai befolyásolják a miénket? Ugye, hogy ez nonszensz? (És legkésőbb ezen a ponton mi, felnőttek is belenézhetünk nyugodtan a tükörbe.)

Persze szuper dolog, hogy egy közösség osztozik valami közös élményen, de ennél több érvet nem tudok felhozni amellett, hogy megadjuk magunkat. Nekem ez az érv viszont édeskevés.

Ne csak az ételeinket válasszuk meg tudatosan!

Szerintem most fontosabb, hogy megtanítsuk a gyerekeket nemet mondani, mint valaha. Sőt, meg kell tapasztalniuk, hogy valamire kategorikusan nemet mondunk az elveink miatt.

Nálunk itthon vannak konkrét élelmiszermárkák, amelyek a pálmaolaj-tartalmuk miatt tabunak számítanak, vannak csokik, amiket azért nem veszünk, mert „az egy gonosz cég”.

Ugyanígy, ha az étkezésben nemet tudunk mondani húsra, pálmaolajra, hozzáadott cukorra, ki mire, akkor ugyanezt miért ne tehetnénk meg játékok esetén?

Aztán ha kamaszkorában azt látja, hogy dizájnerdrogot tol mindenki a házibuliban, talán eszébe juthat majd, hogy attól még, hogy sokan csinálják, neki nem biztos, hogy kell. És egészen biztos, hogy nem muszáj. Vagy ha mindenkinek okostelefonja van már, mire az általánosból elballag, neki lehet kedvestelefonja is, nem ez a menőség fokmérője. Nekem hiába volt telefonom nyolcadikra, hiába voltak szuper gönceim, mégsem voltam menő. Nem ezen múlott. 

Már hallom a sokakban felszakadó sóhajt, hadd válaszoljak rá: nyilván nem az a világ legnagyobb tragédiája, ha (néha?) elengedi az ember ezeket az elveket, és inkább megadja magát. Az élet megy tovább, és ezek a trendek ahogy jöttek, el is múlnak, az olyan nagyon vágyott bizbasz pár hét, vagy hónap múlva az ágy alatt fog porosodni, és soha többé nem nyúl hozzá senki. Csak éppen az van, hogy azoknak, akik próbálnak tudatos fogyasztók lenni, ez nem nagyon fér bele. Sem anyagi, sem fenntarthatósági, sem morális szempontból. Úgyhogy, mivel a mi szegény csemetéinket ilyen szülőkkel áldotta meg a sors, nekik úgy kell letolniuk ezt a sanyarú gyerekkort, hogy nem nézhetnek színes-szagos-villogó meséket és nem kaphatnak marketingguruk által kitalált reklámkampány-tartozék játékokat. Én is túléltem tamagocsi nélkül, szerintem ők is túl fogják. Nem állítom, hogy csak így lehet/szabad élni, ez a mi döntésünk. És úgy érzem, többet nyerünk ezzel a vaskalapossággal, mint amennyit veszítünk. Persze akadnak rések a pajzson és beszivárog ez-az, például focis kártyák, stikeezek, néhány unikornis, de nagyobb lavinák nem indulhatnak el, mert a lábunk a féken. 

A nem az új igen az élhető életre

Muszáj megtanulni nemet mondani. Már gyerekkorban. Szerintem ez a felnövekvő generáció egyik nagy feladata. Olyan sok mindenre kellene stabilan nemet mondaniuk!

Nemet mondani a kényszerfogyasztásra, a zaklatásra, a kirekesztésre, az előítéletekre. Ezek elengedhetetlenek a túlélésükhöz. Ami nem elengedhetetlen, az a földhöz vágós műanyag gömb, a retikülös, agyonsminkelt unikornis pegazus, a korlátlan kütyüzés, a trendi mesedömping.

Nem könnyű beleállni ezekbe a helyzetekbe. És piszok egyszerű azokra haragudni, akik mindezt megveszik a gyereknek. Én igyekszem inkább úgy nézni, hogy ezt a kihívást megugrani hasznos, jó lecke. Vállalunk érte néhány konfliktust, de nyerünk velük jó beszélgetéseket. És közben közösen ráléphetünk egy útra, amin fenntarthatóan lehet haladni. 

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ulza