–

Belicza Bea neve nem ismeretlen azok számára, akik olvasnak riportokat, és nem lapoznak-görgetnek tovább, ha kemény emberi sorsokat, komoly társadalmi problémákat tárgyal egy dolgozat. Bea nagyon fontos munkát végez, de az sem volt tőle idegen soha, hogy tényleges segítséget, megoldást próbáljon nyújtani-keresni – például afrikai önkéntesmunkák során, vagy a menekültek támogatásában idehaza és Horvátországban, Szlovéniában, Szerbiában.

Az a fajta, aki nem tudja kettéválasztani a munkát és a magánéletet, aki nemcsak írja, de éli is a cikkeit, aki nemcsak átszűri magán a témát, de raktároz is rendesen.

Ilyen lélekkel bírni, efféle újságírást művelni rizikós, tudjuk, nem azok halnak korán, akikről minden lepereg.

Beát a nyáron majdnem elvitte – negyvenhat évesen – egy agyvérzés. De amikor a miértek kerülnek szóba, nem panaszkodik, nem dramatizál: tárgyilagosan közli, hogy volt egy ér az agyában, amely kiszakadt. És azt is mondja, hogy tipikusan a 40–50 közöttiekkel történik meg ez, megakadályozhatatlan, ha van az agyukban egy hibás érszakasz, egy tágulat, egy születési rendellenesség.

Azt persze nem tagadja, nehéz időszak van mögötte, csak éppen nem lamentál rajta. Azért persze kifaggatom, érdekel a sorsa nagyon, hogyan került Angliába, és miért – valamint miként kezdett új életet.

Azt mesélte, egészen prózai okokból költözött: elfáradt, kiégett. Heti hét napot dolgozott, és így sem tudott megélni, egyedülálló riporterként albérletet fenntartani. Eldöntötte, hogy kimegy Angliába keresni egy kis pénzt, és nem mellesleg tanulni még angolul, mert az eddig megszerzett tudáson volt még csiszolni valója. „Igazából mindegy volt, milyen munkát találok, takarítani is elmentem volna” – mondja. De aztán szerencsésen alakult az élete, egy bárban kapott állást, ahol nemcsak iszogatni lehet, de például táncot tanulni is, amolyan mini kulturális központja ez a hely Margate-nek, ahová Bea költözött.

„Egy takaros, tengerparti, télen kihalt, nyáron nyüzsgő kisvárost képzelj, szép, viktoriánus kori házakkal, kikötővel, ahol fele annyiért lehet lakást bérelni, mint a másfél órányi autóútra lévő Londonban, viszont munkalehetőség sincs annyi, ezért nem voltak könnyűek az érkezés utáni hónapok három évvel ezelőtt, az angol sem ment még flottul, de a lényeg az, hogy az első naptól kezdve mégis mosoly ül itt az arcomon.”

A boldogság annak is köszönhető, hogy egy régebbi ismeretségből szerelem lett, és Bea férjhez ment egy Elek Krisztián nevű magyar férfihoz, aki jelenleg szociális munkásként dolgozik Angliában.

Bea és Krisztián

Szépen alakultak a közös dolgaik, de a 2018-as év nem indult – és nem is folytatódott szerencsésen. Elvesztettek egy magzatot. Egy késői, nem remélt, aztán nagyon remélt babát. Meghalt a cicájuk is, akit Beának komoly organizációval sikerült csak Angliába magával vinnie. És júliusban Bea váratlanul, minden előzmény nélkül a munkahelyén rosszul lett. Hányt, elvesztette az eszméletét. Londonba vitte a mentő, ott műtötték, sikerült megmenteni az életét. Hetek törlődtek ki az emlékezetéből.

Miután magához tért, egy dologban egészen biztos volt: mozgásképtelenül, másoknak kiszolgáltatva nem akar élni. Ezért, mikor megtudta, hogy pénzt gyűjtöttek nekik az ismerősök, elhatározta, hogy ha netalán lebénul, elveszíti a beszédkészségét, eutanáziára fogja költeni a kapott összeget, amihez Svájcba vagy Belgiumba kellett volna utaznia.

Szerencsére, ha időbe került is, szinte tökéletesen felépült. Tevékeny, jógázik, mint korábban, igaz, összességében fáradékonyabb lett, azt mondja. A cigarettát letette, de egyébként ugyanúgy él, mint korábban. A fizikai gyógyulás azonban nem minden. Azt magyarázta nekem, hogy egy ekkora trauma után muszáj lenne foglalkozni a betegek lelkével, hiszen, akivel egy ilyen dolog történt, és akinél a statisztikák alapján jelentős eséllyel az agyvérzés az első hónapokban megismétlődik, az még attól is fél, hogy kimenjen az utcára, nehogy rosszul legyen, és, mondjuk, beverje a fejét. 

Angliában jár egyébként pszichológusi segítség sztrók után, de valami hülye adminisztrációs hiba folytán Bea nem jutott hozzá ehhez. Illetve csak most, januárban részesülhet efféle támogatásban.

A rekonstrukciós műtét is csúszott – titánium lemez kerül a kivett, tenyérnyi csont helyére, amelyet a protokoll alapján nem pótolnak az első hónapokban. E dolgozat apropóját éppen ez a műtét adja: Beát megműtötték, remélhetőleg utoljára, egy szakasz tehát lezárult, jól van, otthonában lábadozik immár, mi pedig szeretettel gondolunk rá. És kívánjuk neki, hogy megvalósuljon az álma – vissza szeretne térni a férjével Afrikába, amint lehet, újrahasznosított műanyagból építenek házat önkéntes munkával – és maradhasson, amilyen volt. Makacs és nyughatatlan.             

Kurucz Adrienn

Képek forrása: Belicza Bea