2007 nyara. Nem sokkal előtte költöztem fel vidékről Budapestre. Ültem egy barátnőmmel a kocsiban, és egy durván érces, fekete hangot hallgattunk az autós cédélejátszóban.

– Ki ez? – kérdeztem a barátnőmtől. 
– Amy Winehouse. Durván jó, mi? 

Hát, durván jó volt. Álltunk a pesti dugóban valahol Cinkota és Mátyásföld határán, és teljesen magába szippantott ez a jellegzetes hang. Pedig abban a pillanatban még azt sem tudtam, hogy ez az őserő egy nagyon fiatal, törékeny angol lány torkából érkezik.

Amy 1993-ban, tízévesen
Amy 1993-ban, tízévesen

Amy a kedvencem lett, és nemcsak a hangja miatt, hanem az egész lénye megfogott. Sorsközösséget éreztem vele az elveszettsége, a kiszolgáltatottsága miatt, na, és az önsorsrontásban is.

Iszonyú, félelmetes, Isten adta tehetség. Iszonyú, félelmetes élet, rohadék démonok. Ez volt a sorsa. 

Aztán jöttek a hírek, hogy mennyire botrányosan sikerültek a fellépései, hogy megint drogozott, hogy úgy nézett ki, mint egy szakadt csöves, hogy drogért könyörgött az utcán. És a férje, aki megcsalta, akivel együtt cuccoztak, a szemét rohadék, aki rászoktatta a heroinra meg a piára. Akitől képtelen volt szabadulni. 

Na, meg a szemét apja is, aki még kiskorában elhagyta őket, mert összejött egy másik nővel a munkahelyén. Állítólag ezt sosem tudta teljesen kiheverni Amy. Fiatal kora óta küszködött a bulimiával, amit az anyja nem igazán vett komolyan. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szervezete kevésbé bírta a vége felé elviselni azt az alkohol- és drogmennyiséget, amivel bombázta. 

Okok és okozatok, vétkesek és önmegcsalás. Ilyen volt az élete. A róla készült, Oscar-díjas filmben (Amy, 2015) nagyon jól, és mélyrehatóan megvilágítják, hogyan jutott el erre a szintre ez a brutálisan tehetséges, utánozhatatlan hangú ember.

Olyan előadók hatottak rá, mint Nina Simone, Ray Charles vagy Nat King Cole. A stílusát pedig nagyon fiatalon beterelte egy jól meghatározott mezsgyébe: ő lett a hatvanas éveket idéző, „fészekhajú”, démonian édes pin up girl, egy anti-Barbie baba.

(Katt a képre, és az Amy Winehouse galéria lapozhatóvá válik:)

Olyan korszakban vált kívül-belül eredeti jelenséggé, amiben a sztárokat a nagy kiadók, a menedzsmentek és a stylistok kreálták. Amy mégis autentikus tudott lenni. (Most nem arra gondolok, hogy gyakran piásan, belőve énekelt. Állítólag egyetlen koncertjén volt teljesen tiszta, a 2008-as Glastonbury fesztiválon, és a rajongók szerint ez volt életének legjobb koncertje.)

Persze az újságok és televíziós műsorok, amik az állapotán élcelődtek, nem segítettek abban, hogy sikerüljön szembenéznie a függőségével, és végigcsináljon egy elvonót. Számtalanszor vonult be a rehabra rövid élete során, de mindannyiszor a terápia vége előtt távozott onnan (egyik legismertebb dalában ezt énekli meg). 

Amy hatását azonban rövid karrierje és botrányai ellenére sem lehet alábecsülni. Karl Lagerfeld ódákat zengett a stílusáról, hatását Brigitte Bardot-éhoz hasonlította. A Chanel 2008-as pre-fall kollekcióját pedig az énekes haj- és sminkszerkezete inspirálta (ITT nézhetitek meg).

Halála után fél évvel Jean Paul Gaultier, a neves francia tervező egy egész kollekciót szentelt annak, hogy az alakját megidézze. A 2012-es nyári haute couture-darabjait Amynek dedikálta ezzel a felütéssel: „Sosem volt senki hozzá fogható, és nem is lesz...” A show-n felcsendülő Winehouse-dal egészen könnyfacsaró volt.

(A kollekció legjellegzetesebb darabjait a képre kattintva nézhetitek meg:)

„Ha nem tudnék elénekelni egy dalt, és kifejezni vele az érzéseimet, kurvára végem lenne. Mindig is énekeltem. Én mindig azt feltételeztem, hogy mindenki tud énekelni, és mindenki énekel is, amikor szomorú vagy boldog. Amikor felnőttem, közben sok fájdalmon és szenvedésen mentem át, amin a tinédzserek általában keresztülmennek, akkor úgy tudtam énekelni, mint egy kismadár. Már nem tudok úgy énekelni többé... Érzem a nyomást. Vannak napok, amikor úgy elszakadnék ettől az egésztől. Mert ebben semmi valóság nincs. Semmi. És ez eléggé kifacsar. De hát, tudod, hogy van ez. Meg kell csinálni” – nyilatkozta egy újságírónak. 

Meg kellett csinálnia, mert rajta volt a nyomás. Mert nem tehetett másként, csak úgy, ha énekel, hiszen ő volt az istenadta tehetség, rengetegen éltek belőle, és helyeztek rá nyomást. És  ezt nem lehetett másként, csak úgy, ha iszik és drogozik, mert nem bírta elviselni a valóságot, és talán saját magát sem. 

Legutolsó fellépése 2011. június 18-án volt Belgrádban, de ezt a koncertjét már gyakorlatilag a vokálosai énekelték végig, annyira rossz állapotban volt. Az egész médiát bejárta a hír, milyen körülmények között lépett színpadra. Nem sokkal ezelőtt vették fel a Tony Bennett-tel közös dalukat, a Body and Soult, ami már csak halála után, 2011. szeptember 14-én, épp a születésnapján tudott megjelenni. Amy ezért kapta hatodik, posztumusz Grammy-díját.

2011. július 23-án holtan találták londoni otthonában. A halál oka alkoholmérgezés volt.

„Vissza fogok menni a sötétségbe” – énekli leghíresebb dalában.

Legutolsó fellépésén, 2011. június 18-án, Belgrádban
Legutolsó fellépésén, 2011. június 18-án, Belgrádban

Szerintem nem oda mentél, Amy. Hanem a fénybe.

Szentesi Éva

Kiemelt kép: Ivor Novello-gála, ahol Amy a legjobb dal díját nyerte el 2008. május 22-én.

Képek: Getty Images, Vogue