Mit kezd a világ egy „libsi” pápával? – Interjú Ferenc pápa születésnapján Perintfalvi Rita feminista teológussal

–

Mi köze a piercingnek a pápához?

Rövidke életem alatt nem igazán figyeltem oda az őt megelőző II. János Pál és XVI. Benedek üzeneteire, munkásságára, nem is vagyok megkeresztelve, de a sors bájos kiszámíthatatlansága révén 2014-ben, egy évvel Ferenc pápává választása után felvettek Magyarország egyik kicsi, keresztény tematikájú kábeltévéjéhez, hogy szerkesztő-riporterként készítsek egy heti két alkalommal jelentkező keresztény hitéleti hírmagazint (szeretem a kihívásokat, hiába, ennek sem tudtam ellenállni!), és innentől kezdve Ferenc pápa, meg az, amit képviselt, központi szerepet kapott az életemben.

Az első munkanap előtt igyekeztem képbe kerülni, Bibliát bújtam, kivettem a piercingjeimet, és igyekeztem konzervatívabb holmikat felvenni.

(Felettébb vicces lány voltam már akkor is, másfél év után jöttem rá, hogy a kutyát nem érdekli, hogy nézek ki, a lényeg az,  hogyan viselkedem…)

„Libsi pápa”

A forgatások során (majdnem három évig dolgoztam a tévénél) bejártam az országot, Csíksomlyóra is kiruccantam, és azt tapasztaltam, hogy a magyar katolikus egyház vezetői szeretik kikerülni a „libsi” pápát, és ha lehet, inkább az elődeitől idéznek, rájuk hivatkoznak.

Mintha az, hogy valaki kiáll a melegek tisztelete mellett, vagy a szegények támogatására szólít fel, netalántán a menekültek mellett emel szót, urambocsá’, a nők szerepét (az egyházon belül) is más megvilágításba helyezi, nem illene bele az évszázadok alatt megmerevedett katolikus értékrendbe.

A „szeresd felebarátodat, mint önmagadat” üzenete sokszor elsikkadni látszik a templomok tömjénszagú padsorai között, és a hívek is fázósan húzzák össze magukat, ha fújni kezd a változás szele.

Találkoztam azonban valakivel, aki nagyon hasonlóképpen gondolkozik, mint Ferenc pápa, és nem fél elébe menni az újnak, az ismeretlennek, a másnak.

Perintfalvi Rita kiáll a változás mellett, olyan időkben is mer önmaga lenni, mely idők másokat meghunyászkodásra késztetnek. Rita a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke, katolikus teológus, hittanár, most már kedves ismerősöm. Ferenc pápáról, a magyarországi „helyzet”-ről, hitelességről és hitről kérdeztem őt.

J. N./WMN: Vissza tudsz-e emlékezni arra, amikor először olvastál Ferenc pápától/Ferenc pápáról? Pápa volt már akkor?

P. R.: Megvallom őszintén, én akkor hallottam először Jorge Mario Bergoglio nevét, amikor pápává választották. Nagyon emlékezetes pillanat volt, Bécsben az egyik filozófus-teológus professzor barátom irodájában ültünk, és vártuk, hogy felszálljon a Vatikánban a fehér füst. Ő ránézett a neten a legfrissebb hírekre, és ott már abban a pillanatban megjelent, hogy megvan az új pápa, és épp egy olyan valaki, aki Latin-Amerikából, a felszabadítás-teológia őshazájából érkezik. Ez azért volt nagyon izgalmas, mert Hans Schelkshorn barátomon keresztül ismertem meg ezt a teológiai irányzatot, körülbelül két–három évvel a jeles pillanat előtt. És akkor hatalmas ujjongásba csaptunk, azt hiszem elővett valami jó kubai rumot, és koccintottunk az új pápára igazi „felszab-teológusként”, mint akik ismerik és szeretik az élet sava-borsát… Szóval nagy volt a meglepetés, az öröm – és csak ezután kezdtem el a gondolatainak is utánaolvasni.

J. N./WMN: Örülök, hogy említed a felszabadítás teológiáját. Össze tudnád foglalni, mi is ez? Szerinted egy magyarországi katolikus hívő ember mennyire ismeri ezt a fogalmat? Ferenc pápa hogyan képviseli mindezt?

P. R.:

A felszabadítási teológia azt jelenti, hogy Isten a kicsinyek, megalázottak, jogfosztottak pártján áll, ők az Isten barátai. Ők a szegények, de egészen tág értelemben, például: közéjük tartozik az a nő is, akit bántalmaz a férje, de senki nem védi meg tőle. Beletartozik az a kisgyermek is, akit szexuálisan bántalmaznak, néha éppen az egyházon belül.

Beletartoznak mindazok a kisebbségi csoportok, akiktől a többség elvitatja az emberi méltóságukat. Isten minden embert azonos módon szeret, függetlenül attól, hogy milyen a bőre színe, a neme, a vallása, vagy éppen a szexuális orientációja. Isten minden embert a saját képére teremtett. Ahogy Óscar Romero mártír érsek, a felszabadítás-teológia egyik ikonikus figurája, akit egyébként október 14-én avatott szentté Ferenc pápa, azt mondta: „Tudom, hogy Isten gondolata vagyok, még akkor is, ha a legjelentéktelenebb és legelhagyottabb vagyok minden ember közül, akire nem gondol senki. Ti a társadalom peremére szorítottak, akik magatokat a történelemben talán semminek tartjátok, gondoljatok mindig arra, hogy minden egyes férfi és nő közületek Isten gondolata!”

A felszabadítás-teológia sokáig nagyon vitatott volt, még a Katolikus Egyházon belül is. II. János Pál nagyon félreértette, a marxizmussal, az osztályharccal azonosította, és ezért üldözte. Ezek a teológusok ezért feketelistára kerültek, elvették tőlük az egyetemi katedrát, megfosztották őket püspöki kinevezéseiktől. üldözték őket. Idehaza a ‘80-as években sokat lehetett még olvasni róla, de a rendszerváltás után teljesen feledésbe merült. Most éled újra éppen Ferenc pápa révén, hiszen őt mindenki ismeri. Ferenc pápa nagyon sokszor beszél arról, hogy a szegények, az üldözöttek Isten barátai, ezért az egyháznak is melléjük kell állni, és nem az aktuális hatalom mellé – ezáltal

Ferenc pápa erősen kritizálja az európai emberek érzéketlenségét és közönyét… és emiatt a kritika miatt gyűlölik sokszor még a saját püspökei is – mert őszinte tükröt tart mindenki elé, és felteszi azt a kérdést, hogy miben is áll a kereszténység lényege? Hogyan lehet hiteles egy keresztény ember, ha megfeledkezik a szeretetről?

J. N./WMN: Katolikus teológusként szerinted mennyire tudott gyökeret verni Magyarországon ez a szemlélet? Az elmúlt évek eseményei alapján én nem vagyok túl bizakodó…

P. R.: Idehaza néhány püspök van: Beer Miklós, Várszegi Asztrik, Székely János, akik értik Ferenc pápa inspirációit, és követik is azt. Igyekeznek tanulni tőle. De a legtöbb püspök valahogy megvan riadva. Sokan egyenesen ellenséget látnak benne. Néha papoktól, szószékről még azt is lehet hallani, hogy „ez nem is egy igazi pápa”. Sokan támadják őt, vagy igyekszenek lejáratni. Milyen érdekes megfigyelni, hogy idehaza Luther Márton követői, az evangélikusok értik leginkább az evangéliumi radikalitáshoz visszanyúló Ferencet! De ismerek sok olyan fiatalt, értelmiségit, magát kereszténynek mondó, de templomba már nem járó embert, akiknek Ferenc egy igazi reménysugár!

Ők nem azért nem járnak templomba, mert lusták vagy istentelenek, hanem azért, mert ami ott zajlik vagy elhangzik, azzal nem tudnak azonosulni. Az egyházakban gyökeret verő gyűlöletkampány sokakban olyan identitásválságot okoz, hogy inkább otthon maradnak.

Mintha egyfajta „kultúrkereszténység” kezdene kialakulni… Túl sok a kirekesztés, a valódi szeretet elárulása. Ez pedig nem vonzó, hanem taszító. Szerintem az egyházak akkor lennének újra vonzók, ha mernének olyan bátrak lenni, mint Ferenc! És a hitelesség is elveszni látszik.

A kereszténység nem egy elmélet, hanem egy életforma, amit át kell, hogy járjon a másik ember elfogadása, támogatása. A felszabadítás-teológia ezt is jól fogalmazta meg: nem az igaz hit (ortodoxia) az első, hanem az igaz élet (ortopraxis). És amíg az egyház csak prédikál, de nem ad kenyeret az éhezőknek, addig nem hiteles. És ezt a „nem ad kenyeret” egészen tág értelemben gondolom. Felkarolni a magányost, otthont adni az otthontalannak, legalább lelki értelemben. Ehelyett az egyház gyakran csak moralizál, a bűnökkel fenyeget, mintha még mindig a középkorban élnénk.

J. N./WMN: Amire mindig, mindenhol panaszkodtak a keresztény egyházak képviselői, az az egyre fogyatkozó hívőtábor, és a sok üres templom volt. Ez mennyire függhet össze a hitelesség meglétével, illetve hiányával?

P. R.: Nemrégiben szerveztünk Óscar Romero és a felszabadítás-teológia tiszteletére egy kétnapos konferenciát, amin mintegy 120 érdeklődő, együtt gondolkodó ember jelent meg. Ha velük a szünetekben beszélgettem, a legtöbbjükre igaz volt: nagyon vágynának arra, hogy a hitüket közösségben megélhessék, de valahogy a saját egyházaikban egyszerűen otthontalanná váltak. Ennek persze nagyon sok oka van. Az egyik legfőbb: éppen a hitelesség. Romero érsek például kiállt a népe mellett, amelyet a kormánya nyomorgatott és a milícia terrorizált. Kiállt mellettük, sőt ez életét is adta értük. Egyik miséje közben gyilkolta meg egy merénylő, akit ezzel megbíztak.

Ezt mondta egyszer, és én nagyon aktuálisnak tartom ma Magyarországon: „Ha már oly sok ember eltávolodott az egyháztól, az arra vezethető vissza, hogy az egyház maga távolodott el túlságosan az emberektől.

De egy olyan egyház, amely az emberek mindennapi tapasztalatait jól ismeri és érti, amely minden ember szenvedését, reményét és félelmét a saját testében érzi, az ilyen egyház valóban élő Krisztussá változik – és ezért az emberek várni és szeretni fogják.” Szerintem a hitelesség nem más, mint megtalálni a remény szavait a gyűlöletkeltés helyett, megélni a testvéri közösséget, aminek semmi köze nincs a feudális egyházhoz.

Jézus nem urakat és szolgákat akart a közösségébe, hanem testvéreket és nővéreket, a szó legnemesebb értelmében. Gal 3,27-28: „Krisztusban nincsen sem férfi, sem nő” – a nemek nem nyomják el egymást.

Jézus nem kérdőjelezte meg soha a nők méltóságát és egyenlőségét, mégis a jelenlegi katolikus egyházban idehaza például küzdeni kell a nőknek, hogy emberszámba vegyék őket. XIX. századi nő- és családmodell uralkodik, ahol a nőnek csak másodrangú szerep juthat, és ha nem viseli ezt el, akkor nem teljesíti be a legfőbb erényt: az engedelmességet.

Szóval van egy sereg – a korral nem összeegyeztethető – abszurditás az egyházi gondolkodásban, és ezért nem kell az embereknek. De a spiritualitás kell! Jézus kell! Csak a feudális istenkép és egyház nem kell, annak lejárt az ideje!

J. N./WMN: Ha már szóba jött a nők egyenlősége, Ferenc pápa hogyan viszonyul ehhez, ha például arról van szó, hogy a nők milyen szerepet vállalhatnak az egyházban?

P. R.: Az Evangelii Gaudium apostoli buzdításában írta ezt Ferenc: „Ki kell szélesíteni azokat a tereket az egyházban, ahol a női jelenlét hatékonyabban megjelenhet. Mert a női talentum nélkülözhetetlen a társadalmi élet minden megnyilvánulási területén. Ebből az okból kifolyólag garantálni kell a nők jelenlétét a munka világában és a legkülönfélébb helyeken, ahol az egyház és a társadalmi élet fontos döntései születnek.” (EG, 103)

A Ferencet megelőző pápák szinte kizárólag a klasszikus női mintát, az anyai szerepet tekintették irányadónak, Ferenc viszont újat mond, amikor azt fejtegeti, hogy a nőknek a döntéshozó fórumokon is jelen kell lenniük a társadalom életének minden területén, még az egyházban is.

Egyértelmű az is, amit a pápa a férfisovinizmusról mond: „Néhányan úgy vélik, hogy sok aktuális probléma a nők emancipációja óta lépett fel. De ez az érv nem helytálló. Hamis, nem igaz! Ez a sovinizmus egyik formája.” (Amoris Laetitia, 54)

Persze a női papság témájához ő sem mer hozzányúlni: valószínű, hogy még durvább támadásokat kapna érte, mint eddig, de a nők diakonátusáról beszél – ez a papi rend első fokozata. Az egyház történelme folyamán körülbelül az első 900 évben voltak női diakónusok, csak később a középkori nőellenes teológia megfosztotta a nőket ettől a szerepüktől. Ferenc néhány éve felállított egy teológiai bizottságot, aminek az a feladata, hogy kikutassa ezt a témát, és legyenek végre lépések az ügyben,

hiszen, ahol a nőket nem vonják be a döntéshozó folyamatokba, ott nem beszélhetünk arról, hogy a férfiak és nők egyenlők! Dorothee Sölle evangélikus teológusnő mondta: „Ahol a nőket diszkriminálják, ott magát Istent értik félre”! Én is pontosan így gondolom!

J. N./WMN: Diszkrimináció, ignorálás – sajnos úgy tűnik, ez téged sem került el. Két–három éve, mikor először beszéltünk, mondtad, hogy itthon nem, csak Bécsben kaphattál katedrát. Látsz rá esélyt, hogy ez változzon?

P. R.: Hát, nem… ha valaha is lett volna esélyem nőként egyetemi katedrára – szerintem nem volt – akkor azt már eljátszottam, az is biztos! Sokszor és nyíltan mondom el azt, amit gondolok, ezt pedig egy olyan rendszer, ami a tekintélyelvűségre épül, nem fogja megemészteni. Az nagy öröm, hogy van egy ilyen pápánk, de a változásokhoz, amiket őt inspirál, kellenének a püspökei is, akik olyan hatalmi helyzetben vannak, hogy tudnának a dolgokon változtatni. Ferenc persze beszél arról is, hogy „a forradalom alulról indulhat”, és ezzel mindenkit cselekvésre motivál. Ebből született meg a mozgalmi teológia is.

Valaki egyszer úgy mutatott be engem valahol, hogy „mozgalmi teológus”. Igen, valami ilyesmi vagyok idehaza, de ez nem jár együtt katedrával!

J. N./WMN: Habár vallásos neveltetést kaptam, sosem fordultam egyik vallás felé sem. De Ferenc pápa szavai mindig sokáig visszhangzottak bennem, képes volt megfogni, felkelteni a figyelmemet. Te rengeteg helyen jársz, sok emberrel találkozol. Mit tapasztalsz, másokra is ilyen hatással van?

P. R.: Ferenc pápa mindenütt megosztó, de Ausztriában például, ahol az elmúlt 15 évben kutatóként dolgoztam, egészen másképpen ítélik meg. A fiatalok a teológián rajonganak érte. Amikor megtámadták, több professzor szervezett konferenciákat, amikkel jelezni akarták neki, hogy ők támogatják őt. Ferenc olyan, mint a névadója, Szent Ferenc: nemcsak az egyházhoz tartozó embereket akarja megszólítani, hanem az egész világot. És éppen ezzel veszített el sokakat azok közül, akik „belül” vannak. Ők az úgynevezett vallási kirekesztők, akik el sem tudják képzelni, hogy Isten szeretetéhez nem feltétel, hogy valaki katolikus legyen, sőt még az sem, hogy higgyen Istenben.

Isten a szeretet és semmi más! Ez a hatalmas szív, ami Ferencben dobog, annyira provokatív, hogy sokan nem bírják elviselni.

Olyan ez, mint Jónás, a nyakas próféta története. Isten elküldi Ninivébe, de ő semmiképpen nem akar odamenni, az ellenkező irányba menekül. Miért? Mert tudja, hogy Isten szereti még az istentelen várost is, és meg fog bocsátani a lakosainak, nem pusztítja el őket, pedig Jónás ezt nagyon szeretné, ezt tartaná egyedül igazságosnak. Ez pedig a spirituális gőg, amikor valaki azért érzi magát többnek vagy különbnek, mert ő hívő. Pedig ettől nem több. Mert nem ez a lényeg. És a hit egyébként is ajándék.

Jelinek Nóra

Aki szívesen olvasna, hallana még hitről, a pápa üzeneteiről, spiritualitásról vagy feminista teológiáról, az ITT, Rita blogján megteheti

Kiemelt kép: Getty Images/Giuseppe Ciccia/Pacific Press/LightRocket

További képek forrása: Perintfalvi Rita