Sokan azt sem tudják, mit és miért gyűlölnek egészen pontosan

–

Minden tizedik emberről fogalmunk sincs

A cigányság a legnagyobb kisebbség Magyarországon, a népesség közel tíz százaléka tartozik ide, azaz körülbelül 800 ezer – egymillió ember. Ennek ellenére a többség nagyon kevés információval rendelkezik róluk, vagy amit hisznek, hogy tudnak, az mind ócska közhely, ostoba sztereotípia, illetve szimplán butaság. A szociálpszichológus végzettségű Pocsai Bettina, az UCCU önkéntese például egészen bizarr kérdéseket szokott kapni az iskolásoknak tartott érzékenyítő beszélgetések során. Volt például, hogy megkérdezték tőle, „igaz-e, hogy a cigányok nem hordanak fehéret, az ugyanis a tisztaság színe, a cigányok pedig nem tiszták”. De az sem ritka, hogy elcsodálkoznak, „hogyhogy ilyen intelligensen ki tudja fejezni magát – cigány létére”.

„Ezt nem szabad megszokni”

Szénási Szilvia muzsikus cigány családból származik, de valahogy mindig úgy hozta a sors, hogy a közösségekben, ahová bekerült, egyedül volt cigány. Talán ezért is okozott neki temérdek nehézséget megküzdeni a saját identitásával. Otthon nem cizellálták túl a cigányságuk megélését, inkább olyan üzeneteket kapott: „jobb, ha felkészül rá, hogy roma származásúként neki mindig kétszer annyit kell letennie az asztalra, ha azt akarja, hogy elismerjék, elfogadják”. Az más kérdés, hogy az ember természetes igazságérzete ez ellen mennyire ágál. Ennek feldolgozására számára nem volt adott egy univerzális recept, egyedül kellett megharcolnia vele.

Náluk otthon szerencsére ez már nem téma, azzal együtt, hogy a fiával folyamatosan és nyíltan beszélgetnek a cigányságukról, nem cigányságukról (Szilvi férje nem roma származású – a szerk.).

Bár sokszor azt gondolja, hogy személy szerint már túl van az identitás kérdéskörén, de aztán mindig történik valami, ami megingatja ebben.

Jellemző példa, ami idén nyáron esett meg vele. A környékükön gyakran elment egy elegánsabb cipőbolt előtt, és nagyon megtetszett neki egy szandál a kirakatban. Ám amikor összeszedte magát, és belépett az üzletbe, akkor az eladó először levegőnek nézte, majd amikor Szilvi odalépett hozzá, és kért egy párat a méretében, szemrebbenés nélkül közölte vele, hogy nincs. Szilvi könnyek között távozott, hiába próbálta mondani magának, hogy ezt egész egyszerűen nem szabad megszokni. Sok idő telt el, mire összeszedte magát annyira, hogy vissza tudjon menni – akkor épp az amúgy szőke, kék szemű kisfiával. Döbbenetes volt a különbség a két alkalom között.

A családjával is szoktak ilyen mikro-kutatásokat végezni, amikor azt nézik, hogyan bánnak másképp Szilvivel attól függően, hogy egyedül, a férjével vagy a fiával megy-e be egy boltba. Az utóbbi két esetben például nem szokott a biztonsági őr árnyékként a nyomába szegődni.

Egy bűnük van, de az halálos

Az UCCU alapítványhoz azonban jóval később, pár évvel ezelőtt került, méghozzá azért, mert a fiát különféle atrocitások érték a roma származása miatt. Az egyik ilyen fájó pont az volt, amikor Szilvi észrevette, hogy az egyik anyuka nem hajlandó  mellé ülni az iskolában. Hiába volt addigra túl számos hasonló atrocitáson, mégsem tudta kezelni a helyzetet, lefagyott.

Ekkor hallott valakitől az UCCU-ról, aminek épp az a célja, hogy párbeszédet létesítsen cigányok és a nem cigányok között. A 2008–2009-es roma gyilkosságok ugyanis egy csomó embert ráébresztettek, hogy ez az állapot, ami Magyarországon uralkodik, egyszerűen nem fenntartható, valamit tenni kell. Hiszen az emberek nagy része, akik elutasítják a cigányokat, valójában nincsen is tisztába vele, mi ellen tiltakoznak. Tele vannak fél- és téves információkkal, a romákkal kapcsolatban, a legtöbbjük nem is látott cigányt, legfeljebb a buszmegállóban, de nem dolgozott, tanult vagy élt együtt eggyel sem. Pedig a személyes találkozások nagyon sokat tudnak formálni egy-egy ember gondolkodásán.

„Teljesen természetes, hogy az emberekben vannak előítéletek, hiszen mindenhez fűződik valamilyen sztereotípia. Ám fel kell ismerni, hogy az mennyire válik szélsőségessé”

– figyelmeztet Szilvi, rámutatva a roma gyilkosságok tragédiájára is, ahol az áldozatoknak azért kellett meghalniuk, mert cigányok voltak, semmi más „bűnük” nem volt.

Uccu, legyen végre értelmes párbeszéd!

Az UCCU-képzésekre fiatal romák közül szoktak önkénteseket toborozni, akik aztán egy kétnapos tanfolyamon vehetnek részt, ahol az informális oktatás módszertanáról, a roma kultúráról és történelemről tanulhatnak, és sokat beszélgetnek a roma identitásukról is. Ezután hospitálni kezdenek, azaz megfigyelőként jelen vannak az iskolákban, munkahelyeken tartott kurzusokon, illetve párhuzamosan sok elméleti anyagot is el kell sajátítaniuk.

Szívesen és teljesen ingyen mennek el kilencven perces érzékenyítő beszélgetéseket tartani bárhová, ahol arra szükség van. Az értelmes párbeszéden kívül céljuk, hogy csökkentsék az előítéleteket és tévhiteket a cigánysággal kapcsolatban, és nincs olyan kérdés, amit ne lehetne nekik feltenni – mint ahogy azt Bettina példájából is látni lehet. Ezek a kurzusok nyolc oktatási modulból állnak, az egyik ilyenből nőtte ki magát a roma városi séták elnevezésű program.

„Gyere velünk a nyolckerbe!”

Társadalmi vállalkozásként kezdték el az UCCU-sok a NESsT (Nonprofit Enterprise and Self-Sustainability Team - társadalmi vállalkozásokkal foglalkozó szervezet – a szerk.) segítségével és az UniCredit támogatásával továbbfejleszteni az érzékenyítő kurzusuk egyik alappillérét, a VIII. kerületben (illetve Pécsett, a meszesi városrészen) tartott informatív sétákat. Az érzékenyítésen és a nézőpontok tágításán kívül az egyik céljuk, hogy a sétákból befolyó összeggel továbbra is ingyen tarthassák az iskolai kurzusaikat.

A „nyolckeres” (igény szerint angol és magyar nyelven tartott) kirándulások amúgy roppant népszerűek, szájhagyomány útján is terjed a hírük, úgyhogy nem ritka, hogy akár Brazíliából érkezik hozzájuk megkeresés egy Budapestre látogató turistacsoport nevében.

A séták kialakításában az önkéntes fiatalok is részt vesznek, ezzel is segítve a saját cigányságuk büszke megélését.

Sokan igazi gettóként, magyar Bronxként tekintenek a kerület egy részére, amiről azt hiszik, szinte kizárólag cigányok lakják, pedig ez sem így van, a lakosságnak 20 százaléka roma ( A legutolsó népszámlálási adatok szerint négy százalék vallotta magát cigánynak a kerületben élő 67 836 fő közül – a szerk.). Egyébként az 1838-as árvíz, majd az első világháború után költözött ide sok cigány, akiket olcsó munkaerőnek hívtak ide, hogy segítsenek újjáépíteni a várost, majd itt maradtak – hangzik el a séta során.

De itt élt és tartotta irodalmi szalonjait Kiss József zsidó származású költő is, akinek otthonáról még Kosztolányi is megemlékezik, illetve a házak között észrevétlen megbújva ott áll a kerület legnagyobb zsinagógája, amelynek izgalmas előélete van, korábban ugyanis kaszinóként üzemelt.

Ahogy bandukolunk végig a Népszínház utcán vagy megállunk egy kicsit a II. János Pál pápa téren, úgy lesz egyre színesebb, izgalmasabb, gazdagabb ez a sokak által elhanyagolt, lenézett, félreismert kerület. Pedig a korabeli képek is arról mesélnek, micsoda élet lehetett például a Mátyás téren, ahol az öreg cigányprímások tanították a legtitkosabb fogásokra és nótákra a fiatal muzsikus növendékeket, ezért hallhatja például a vájt fülű közönség, milyen apró, mégis fontos különbségek találhatók Járóka Sándor és Boros Lajos muzsikája között. De azt is elmesélik a vezetőink, hogy Mária Terézia uralkodásakor az asszimilációs kísérletek során nemcsak a cigány szó volt tilos (helyette az újmagyart kellett használni), de még a cigány nyelv használata is tiltott volt – sokan ezért végül nem is tanulták meg a nyelvet.

„Miért főleg a nők csinálják ezeket a munkákat? Miért inkább bennük ébred fel a tenni akarás, a változtató, segítő szándék a szebb jövő reményében?” – hangzik el a séta végén egy izgalmas kérdés. „Mert mi erősebbek vagyunk” – válaszolja nevetve Szénási Szilvi, majd kacsint is mellé. Talán azért, hogy elvegye az élét annak, ami e mögött a könnyed, játékosnak szánt kijelentés mögött van. Hogy Magyarországon valószínűleg a legtöbb akadályt egy cigány nőnek kell legyőznie.

Fiala Borcsa

Képek: Uccu Alapítvány