–

Saját tapasztalataim összezavarnak

Mikor kislánykoromban anyukám menyasszonyi fátylával és virágkoszorújával a hajamban tipegtem a tükör előtt, a fejemben már egy érett szerelmes nőnek képzeltem magam, csodás karrierrel, barátokkal, utazásokkal és saját, titkos kalandokkal a hátam mögött, semmiképp sem huszonéves friss diplomásnak, homályos elképzeléssel a szerelemről, sötétben tapogatózva, vajon mit is akarok az élettől. Akkor régen, mikor a vőlegényjelölt kisfiú ujjamra pattintotta a jancsiszög-jegygyűrűt, még azt is elhittem, hogy a házasság egy életre szól.

A kislánykori álmodozásból már felébredtem ugyan, ma pedig értetlenül forgolódom, ha házasságról van szó. Egyik percben mosolyogva gratulálok friss házas ismerőseimnek (pedig sokszor sírok legbelül, mert megalkuvásnak érzem a döntésüket), másik pillanatban pedig fejemet csóválva hallgatom, hogy igen, azok is, meg amazok is elváltak, „pedig ott a három–négy–öt gyerek”, és „hogy összeillettek”, meg „róluk aztán tényleg nem gondolta volna senki”.

Biztos vannak olyan szerencsések, akik nagyon fiatalon megtalálják életük szerelmét és aztán „holtodiglan-hotomiglan” együtt maradnak szeretetben, békességben, de valljuk be, ez azért ritka.

Én, mivel velem nem így történt, egyelőre szkeptikus vagyok és szüleim válása után talán túl óvatos is. Ha egyszer házasságra adom a fejem, nem akarok elválni. Persze van úgy, hogy nem megy együtt, sokaknál áldás az elszakadás, de talán pont ezért kéne jobban meggondolni ott, az elején.

Vagy már tényleg ennyire nincs értéke a házasság intézményének?

Az ember bulizik egy jót az esküvőn, és legyint, hogy ha nem jön be, mert majd úgyis elválik?

Kiért, miért házasodunk?

A San Francisco-i érsek,  Salvatore Cordileone azt mondta, hogy „a házasság eredeténél fogva nem társadalmi intézmény”. Természetes, hogy egy gyermeket egy anya és egy apa hoz világra, a kérdés csak az – mondja az érsek –, hogy szükség van-e egy társadalmi intézményre, amely törvényesen hozzákapcsolja a gyermeket anyjához és apjához. Évszázadokkal ezelőtt döntöttek úgy, hogy igen, szükség van ilyen intézményre, és ez lett a házasság. (Forrás: ITT)

Ennek alapján a házasság legfőbb célja és lényege a gyermekek nevelése és védelme körül forog. Ma azonban a gyermekvállalás már abszolút személyes kérdés, és egyre többen döntenek úgy, hogy nem vállalnak gyereket.

Az intézmény fókusza eltolódott a felnőttek felé, már nem az a célja és lényege a házasságnak, hogy a gyermekeket törvényileg szüleikhez kössék, így azonban a házasság intézményének – Cordileone érsek szerint – már nincs igazi jogi helye és célja a társadalomban.

Pont a felnőttközpontúság miatt lehetséges, hogy ma már sokan úgy tekintenek a házasságra mint befektetésre, fontos eszközre a céljaik eléréséhez vezető úton.

Ezek a célok sokfélék lehetnek. Van, aki a karrierjét szem előtt tartva házasodik, másoknak a társadalmi előrelépés fontos (tudom, ez most Jane Austen-esen hangzik, de meglepő, mennyi hasonló házasságot láttam magam körül az elmúlt években).

Szerintem a leggyakoribb célja a mai fiatalok házasságának mégis a nagy betűs boldogság megtalálása.

Nagy hibája a mi generációnknak a türelmetlenség és a túlzottan megfogható örömök hajszolása. Azt gondoljuk, majd ha elvégeztük az egyetemet és van két diplománk, végre fellélegezhetünk és boldogok lehetünk. De nem találunk munkát, sebaj, ha az végre sikerül, boldogok leszünk. Túlhajszolnak, kevés a fizetés, bárcsak lenne egy tartós párkapcsolatunk, akkor már tényleg nem lenne semmi gond.

Ha pedig végre lesz egy kapcsolatunk, akkor az meg van úgy, hogy nem jó, sokat veszekszünk, semmibe vesz a párunk, de mással sem lenne jobb, össze kellene házasodnunk, és akkor minden megoldódik, mert az a boldogság már tényleg, valóban, biztosan egy életre szól. Hisz megmondtuk, szeretlek, szeretvén feleségül veszlek/hozzád megyek feleségül, míg a halál el nem választ.

Csakhogy szüleink példájából látható, hogy ez a mondat túl könnyen fordul abba, hogy „szeretlek, szeretvén feleségül veszlek/hozzád megyek feleségül, míg oly sok a gond a gyerekekkel, a pénzzel és a szeretőkkel, hogy már nem bírjuk tovább”.

Most akkor mi legyen?

Házasság. Már csak fogalom, egy túlmisztifikált félelmetes, csodálatos eszmény, Holle anyó otthona, amely kinek csillogó aranyesőt, kinek ragacsos, fekete szurkot ád.

Pedig a házasság eredetileg nem a fennkölt fogalomról, nem a tökéletes esküvőről és nem is a boldogság megtalálásáról szólt, talán még nem is a szerelemről (legalábbis nem arról a szenvedélyesen lángolóról).

A házasság alapvetően azt jelentette, hogy az ember társat választ az életútjához, hiszen együtt sokkal könnyebb átvészelni az életünkben utunkba kerülő bajokat, ahogy sokkal élvezetesebb együtt ünnepelni az örömöket is, amelyeket mindannyiunk számára rejteget a világ.

Ez a meghatározás, amilyen ősrégi, olyannyira időszerű is a mai világban. Hiszen, ha a házasság társválasztás, az életútra már nem is lehet kérdés a meleg házasság törvényessége, és oly egyértelműen vész el a férfi–nő alá-fölérendeltségi viszonyának koncepciója is.

Társ az életúton. Olyan jól hangzik, olyan igazinak. Tudjátok mit, én ilyet szeretnék. (De csak miután befejeztem az egyetemet, megcsináltam a karrieremet, utaztam, megtaláltam a nagy őt, és úgy érzem, végre itt az ideje, hogy boldog legyek. Nem is akarom tagadni, én is Y-os vagyok.) 20 év múlva pedig kérdezzetek meg megint, ígérem, teljesen máshogy fogok látni mindent.

Csernik Gréta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: 123RF/timonko