„Árvák” kés alatt

Namanga egy kis falu Kenya és Tanzánia határában. Nincs közvilágítás, nincs csatornarendszer, az ivóvíz Kenyából érkezik, de mire az odaérne, a vízvezetéket annyian megcsapolják, hogy ami marad, az kevés a falunak. Nem lehet pontosan tudni, hány lakosa van, mint ahogy azt sem, hány mini vállalkozás működik, és ebből mennyien fizetnek adót. Itt tart fenn dr. Kabati árvaházat, nyugatról érkező adományokból. Huszonhárom gyerek él ott, mindegyikük a maszáj törzshöz tartozik, és európai szemmel nézve nem is árvák. A maszájok ugyanis poligámiában élnek, és a feleségek nem gondozzák egymás gyerekeit. Ha meghal egy nő, a gyerekei gyakran az utcára kerülnek, mert a többi feleség nem fogadja be őket. A maszáj férfiak pedig nem foglalkoznak gyerekneveléssel. A namangai árvaházban is javarészt ilyen „árvák” vannak, akiket a család  ugyan „lead”, de továbbra is a saját közössége részeként tekint rájuk.

Dr. Kabatival, a műhiba miatt kiugrott orvossal az árvaház melletti házában ebédelünk, sóskát, rizst és spenótot. A szűkös szobában sovány macskák álltak készenlétben, ők kapták el a csótányokat és a kígyókat. Párás meleg, a túrabakancsomban izzad a lábam, a helyiek nagy része mezítláb jár. Gyerekek leselkednek az ablakon, muzungo, fehér ember, kiabálják, és hangosan nevetnek, majd sorra jönnek kezet fogni velünk.

Dr. Kabati az árvaház működtetését részletezi, majd egyszer csak a démonokról kezd el beszélni.

– Van itt egy lány, őt is megszállták a démonok. Gyakran sír, fejét a falba veri, hisztériás rohamai vannak.
– Epilepszia? – kérdeztem vissza.
– Az orvos nem talált semmit. Tehát a démonok! – állapítja meg egyszerűen a diagnózist.

A faluban, ahol nagy az írástudatlanok és HIV-fertőzöttek száma, a babona a mindennapok része. A halál, betegségek, rossz termés mind a démonok, boszorkányok művei.

Ha sokáig nem esik az eső, annak nem a klímaváltozás az oka, hanem, hogy boszorkány van a faluban, meg kell keresni, és el kell űzni. Sok a faluban a viselkedészavaros, hiperaktív gyerek, őket nem a pszichológushoz viszik, hanem kikiáltják őket boszorkánynak és kiközösítik.

A szertartás

Az udvaron a gyerekek közt dr. Kabati arról mesél nekem, hogy a család hazaviszi a kislányokat megcsonkítani, majd miután felépültek, visszaadják őket az árvaházba. A csonkítás egy komplex rituálé része, amelyen a fiatal lányokat a felkészítik a családi életre, megtanítják őket főzni, mosni, takarítani, majd „megvágják” őket, ami elengedhetetlen része a lányból nővé válási szertartásnak. Hogy pontosan mi történik ezeken a felkészítéseken, nem tudni. A lányokkal elhitetik, hogy ez egy szuper titkos beavatás, erről nem szabad beszélni senkinek, mert akkor jönnek a rossz szellemek, démonok.

A csonkítást érzéstelenítés nélkül végzik, úgy, hogy jön a gariba, a köztiszteletben álló idős asszony, és pár nő jelenlétében – általában az anya is ott van – szétfeszítik a lányok lábát, és késsel, ollóval vagy borotvapengével kimetszik a „fölösleges” részeket. Vannak falvak, ahol szimbolikus jelentőséggel bír az is, hogy ugyanazzal a késsel végzik az összes vágást. Évtizedek óta minden nőn, úgy hiszik, így egy sorsközösséget alkotnak.

A vágás után a klitoriszt a madaraknak dobják. A lányok belázasodnak, előfordul, hogy elvéreznek, a menstruációjuk utána fájdalmas lesz, és a szexuális élet öröm nélküli. Gyakran vizeletvisszatartási problémáik is lesznek.

A csonkítást azzal magyarázzák, hogy azért szükséges, mert a nő gyenge, és nem tud uralkodni szexuális vágyain, azért kell megcsonkítani, hogy így kedve se legyen hozzá, rendes lány maradjon.

Ez a család számára garancia, hogy szűz marad és „jó feleség” lesz. A maszáj férfiak terelik a marhacsordát, van olyan időszak, hogy hetekre, hónapokra elmennek. Ekkor a nő otthon marad a gyerekekkel, erre az időszakra kell a biztosíték, hogy nem keresnek más férfit.

A WHO több a nőinemiszerv-csonkításának több formáját különbözteti meg. Vannak régiók, ahol a klitoriszt részben vagy teljes egészében eltávolítják. Más törzseknél és népcsoportoknál a klitoriszt és a szeméremajkakat kimetszik, a legkegyetlenebb eljárás pedig az, amikor a bemeneti nyílást szűkítik, vagyis kivágnak mindent, és a szeméremajkakat összevarrják, pici nyílást hagynak a menstruációnak és a vizelet ürítésére. A nászéjszakán ezt a férj nyitja fel, akinek ez garancia arra, hogy a felesége szűz. 

Az árvaház előtt három kislány ült a lépcsőn.

– Őket megcsonkították? – kérdezem Kabatitól.
– Még nem.
– És az idősebb lányt?
– Őt igen – válaszolja, és hozzáteszi, hogy ő az, akit gyakran megszállnak a démonok.

Figyelem a riadt tekintetű fiatal lányt, úgy 14 éves lehet. Kabati nem tudja megmondani, pontosan mennyi. De azt igen, hogy már elkezdődött a beavatási szertartása, ami felkészíti a házaséletre. Míg sok kultúrában a szüzességnek van értéke, a namanga környéki maszáj közösségnél épp az ellenkezőjének. Mielőtt férjhez adják a lányokat, férfiakat visznek hozzájuk, hogy „betanítsa” őket. Magyarán: idegen férfiak erőszakolják a megcsonkított kamaszlányokat. A fiatal lány haja kopaszra van nyírva, zavarba jön, amikor észreveszi, hogy nézem.

Egy európai nő fejével brutális belegondolni, mi mindent művelnek ezzel a szerencsétlen lánnyal, aki ezt jó eséllyel képtelen feldolgozni. Hogy is lenne rá képes...

Dühöt érzek, és számon kérem Kabatit, hogy miért nem védi meg a lányokat. Azt válaszolja, hogy ezek a lányok visszatérnek a saját közösségükbe, miután férjhez mennek. „A maszájoknál ez így szokás”. De én nem tudok belenyugodni a válaszába.

Hiábavaló kampányok

Afrika-szerte számos civil szervezet foglalkozik a nőinemiszerv-csonkítással, nagy plakátok hirdetik egyszerű rajzzal elmesélve, hogy ez egy rossz, ártalmas szokás. A kampányokban egy ideig az anyákra fókuszáltak, abból indultak ki, ha az anyát meggyőzik, akkor az majd nem engedi megcsonkíttatni a lányát. De az anyáknak, nőknek ezekben a régiókban nincs szavuk. Egy-egy lányt sikerült megmenteni, de őket később nem lehetett férjhez adni. Így a család hozomány nélkül maradt, és plusz tehernek ott volt a lány is.

Egy olyan közösségben, ahol a befizetett adóból szinte semmilyen haszna nincs a nőknek, hiába ellenezték a csonkítást az anyák; a falu, a közösség, az idős férfiak továbbra is megkövetelték a szertartást. A civilszervezetek nagy része ezért most az egész közösségre fókuszál, a férfiakkal külön foglalkoznak.

A PLAN nemzetközi szervezet pár kis faluban, többéves munkával elérte azt, hogy a lányok ugyanúgy végigmenjenek a beavatási szertartáson, de a csonkítás rész kimarad, helyette piros virágot festenek a homlokukra.

Sok támadás éri a nemzetközi civilszervezeteket, mert „odaküldik a fehér embert, aki megmondja, hogy mit és hogyan csináljanak. Sokan érzik úgy a helyiek közül, hogy az idegenek el akarják törölni a kultúrájukat, miközben nekik joguk van a saját szokásaik gyakorlásához.

Európa

Mielőtt bárki legyintene, hogy ez valamiféle tőlünk távol lévő probléma, ki kell, hogy ábrándítsam: európai országokban élő nők százezrei is átestek a csonkításon. Gyakori, hogy a beavatkozásra hazaviszik a mit sem sejtő fiatal lányokat. De van, hogy beutaztatják a javasasszonyt. Nagy-Britanniában hetente száz ilyen esetet jelentenek az egészségügyi intézmények, kormányzati becslések szerint több mint 170 000 nő esett át a beavatkozáson a szigetországban.

Konkrét számokat, százalékokat semmilyen szervezet nem tud, csak sejthető, hogy Európában is tömeges jelenségről van szó.

Talán senkit sem fog meglepni, hogy felkavartak a hallottak. Afrikában éjszakákon át forgolódtam az ágyban a szúnyogháló alatt. Az örökre megnyomorított namangai lány járt a fejemben, és a kicsik, akikre pár év múlva hasonló sors vár.

Az utam végén, a reptéren az afrikai lányokat figyeltem, és önkéntelenül azon gondolkodtam, hogy vajon melyikük utazik először, és végérvényesen Európába, és melyikük tér most épp vissza, miután hazarendelték, hogy a szülei elvégeztessék rajta a visszafordíthatatlan csonkítást?

Attól félek, hogy nagyon sok ilyen lány van a világban... 

Durica Katarina