Ritkán beszélek a gyerekvállalásról

Leginkább akkor, ha valamelyik végtelenségig elhúzódó ebéden nem tud az asztaltársaság leszállni a témáról, és belekényszerít valami beszélgetésfélébe. Nagyon egyszerű érveim vannak a témában, amiket ritkán fogadnak el érvként. Például az, hogy amíg az ember még egy lakást sem bír venni, az albérletárak pedig az egekben vannak, és nagy kihívás félretenni a fizetésből, addig, úgy gondolom, teljesen fölösleges a gyerekvállaláson gondolkozni. 

Erre általában jönnek az ellenérvek

„Nem kell a gyerekvállalást ennyire kimatekozni, mert mindig mindenki valahogy, valamiből megoldotta”. Engem viszont zavarna a bizonytalanság, zavarna, ha valamiből, valahogyan kéne megoldanom, akkor is, ha harminc felé járok, és azt sulykolják belém, hogy „ideje lenne már szülnöm”. 

Nem vagyok sem beteg, sem antinő, nincs válságban az életem, nem gyűlölöm a gyerekeket, nem gondolom, hogy nem szeretnék, és azt sem, hogy mindenáron szeretnék szülni, ha pedig kedves vagyok más gyerekével, akkor azt sem azért teszem, mert tudat alatt vágyom a babára.

Általánosságban az életem nem a „női princípiumom” körül forog, és nekem ez így van rendjén.

Egyszer majd szívesen szülnék, de nem valakinek a kedvéért, sem a princípiumért, sem a gazdaság fellendítésért, sem azért, hogy legyen, aki tovább vigye a családnevet. Senkinek az öncélú meggyőződéséért nem szülnék. Csak magáért, a gyerekért.  

Nem azért szülnék, hogy legyen, aki kitermelje a nyugdíjamat, hogy definiáljam magam az anyaság szentségében, sem a szülésösztönző kedvezményekért.  

Bevallom, nincs kedvem szülni, mert nem tetszik az, amit hátrahagyunk a következő generációnak.

Nem tetszik…

milyen állapotban van a természet, nem tetszik, hogy májusban úgy éget a nap, mintha július vége lenne, vagy azt, hogy októbertől-áprilisig havazik, és több tonnányi műanyagot halásznak ki az állatok tetemeiből.

Nem tetszik, hogy a boltokban minden gyümölcs szép, de ízetlen. Hogy a bió biójának a bióját kell megvenned, hogy valóban tápláló legyen.

Nem tetszik, hogy a legegyszerűbb szolgáltatások sem működnek hatékonyan.

Hogy állásinterjún alapkérdés egy nő felé: „van-e pasija és akar-e gyereket?”.

Nem tetszik az oktatási rendszer állapota.

Nem tetszik, hogy a tanároknak sokszor a saját fizetésükből kell áldozni az alapvető felszerelésre, mert nincs rá keret.  

Nem tetszik, hogy politikailag elhajló tankönyvekből tanulnak a gyerekek.

Nem tetszik, hogy az ember egy kezén meg tudja számolni az egy iskolára jutó igazi, szívből-lélekből oktató tanárok számát. 

Ahogy az sem, hogy ha több ilyen tanár jut egy iskolára, akkor ott már magzatkorában várólistás a gyereked.

Nem tetszik, hogy a minőségi oktatás, csak egy szűk elité.

Nem tetszik, amilyen elcseszett az egész egészségügy.

Nem tetszik, hogy hülyére kell dolgoznia magát az embernek, hogy jobban éljen, vagy legalább esélyekhez jusson a gyereke.

Nem tetszik, hogy egy férj két állásban dolgozik, hogy eltartsa a családot.

Nem tetszik, hogy mindemellett nincs keret a minőségi kikapcsolódásra, marad a majális, az augusztus huszadika meg a plázázás.  

Nem tetszik, hogy az az elvárás, hogy mindezt el kell viselni, ha gyereket vállalsz.

Akkor lenne kedvem szülni, ha a minőségi oktatás és az egészségügyi ellátás mindenkinek járna, nem csak azoknak, akik meg tudják fizetni.

Ha az egészen egyszerű dolgok is működnének

Az élelmezéstől az ügyintézésig. Ha a gyereknevelés nem  egyszemélyes feladat lenne, és egyetlen embernek nem két-három másik helyett kellene dolgoznia.  

Akkor szülnék, ha meg tudnám teremteni a megfelelő életteret a gyerekvállalásra. Olyat, ahol magamból is a legjobbat tudom neki adni: egy kiegyensúlyozott, türelmes szülőt. Olyan élettérre vágyom, amelyben nem válok lelakott házisárkánnyá, amiben nem őrülök bele a gyesbe, ahol a gyerek apja sem őrül bele a túlórába, hogy eltartson mindenkit, törlessze a hitelt, egészen addig, amíg a gyerek fel nem nő.

Baromira nincs kedvem ma szülni, amikor a fizetésemből épphogy kijövök, és imádkozom, hogy ne üssön be semmi, de semmi krach, ami nagyobb kiadással járna, és hitelért kelljen folyamodnom.

Éppen ezért nem fogadom el azt az érvet, hogy „a pénz nem számít, és valahogy megoldja ezt mindenki”. Nem fogadom el azokat az érveket sem, hogy „a mai fiatalok nem képesek felelősséget vállalni”. Hogyne lennénk rá képesek csak nem vagyunk olyan hülyék, hogy eleve vesztes helyzetből induljunk. 

Szőcs Lilla

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/GraphicaArtis/