Nem találtam a helyem

Mint sok korombeli, én sem találtam a helyem otthon, elkezdtem egy egyetemet, amit nem is igazán akartam, ide-oda vetődtem, próbálgattam a szárnyaimat, és végül jött Amerika, a „megmentőm”. Természetesen nem volt olyan egyszerű egy hosszú párkapcsolatból és az otthon melegéből kiszakadni, aztán egyedül nekivágni. Viszont áldom az eszem, hogy volt hozzá elég bátorságom, és rájöjjek, nekem most ez kell, erre van szükségem.

Így hát elindultam, rátaláltam a „családomra”, és megkezdődhetett a nagy kaland. 

Három gyerkőcre vigyáztam először

Iskolás lányok, és egy kétéves kisfiú. Eleinte úgy tűnt egyszerű lesz a „munkám”. Iskolabusz vitte-hozta a nagyokat, reggel és este nagyjából egy–egy órát töltöttem velük, napközben pedig a kicsivel voltam. Ezt rendkívül élveztem, a család biztosított számomra autót, így ide-oda lófráltunk. A kissrác oltári jó fej, neki tök mindegy volt, mit csinálunk, sétálunk, játszótérre megyünk vagy otthon játszunk. Azt gondoltam, könnyen megbirkózom én ezzel, nem lesz is semmi gáz, amíg el nem jöttek azok a pillanatok, amikor a három gyerek egyszerre ordított.

Naponta kaptam meg, hogy utálnak, és az anyjukkal akarnak lenni, márpedig neki ezt anya megengedi, ja, és hogy menjek haza!

Majdnem feladtam

Kezdetben ezt nagyon a szívemre vettem, azt hittem, kész, vége, én pakolok. és agyő, nem bírom a küzdelmet, nem tudok megbirkózni a feladattal, (plusz korosztályos defekt Y-nosként, hogy simán abba hagyjuk a dolgokat, ha nem tetszik). Aztán észbe kaptam, hogy „mi a francot beszélek én itt, kint vagyok Amerikában, ahova mindig is vágytam, ezért küzdöttem, és most egy tízéves kislány miatt feladom?” Nem és nem. Tanácsot kértem anyukától, hogy ugyan, mit kéne csinálni, hogy ne ugráljanak a fejemen, és hogy egyáltalán, hallgassanak rám. Erre azt mondta, hogy határozottabbnak kell lennem. Őszintén szólva ez nem az erősségem, igaza volt. Végül is összeszedtem magam, és kezembe vettem az irányítást.

Nem volt könnyű, de rájöttem, hogy itt csak magamra számíthatok, ha nehézségeim adódtak, nekem kellett megoldást találnom, ez erősített engem.

Pláne, mivel az „önbizalom országába” csöppentem, ahol nem foglalkoznak a sallangokkal, csak a fontos pillanatokra koncentrálnak.

Egy idő után én is megtanultam elengedni a problémákat

Így volt ez az otthoni kapcsolataimmal is, ugyanis a távolság nem csak kilométerekben, barátságokban is mérhető. Voltak, akik az idő múlásával leperegtek, ezen túltettem magam, örültem azoknak, akik megmaradtak. Hiszen közben itt is egyre több barátságra tettem szert. Vagy például a kinézettel kapcsolatos tökéletességre törekvésem is alábbhagyott, pedig azzal voltak (vannak) gondjaim, ugye, az a „jó amerikai koszt”, szépen, lassan, sunyin kikerekíti az embert anélkül, hogy észrevenné. A vicces az, hogy itt sokkal több ember jár a konditermekbe, edzeni, emelgetni a súlyokat, vagy éppen a zumba latinos fenékrázásától várják a csodát, csak utána hazamennek, és betömik a pizzát vacsorára, meg legurítanak mellé egy–két sört.

Mindent összevetve: felnőttem, és elkezdtem élvezni az életet, az itt töltött időt.

Elutaztam Mexikóba a tél kellős közepén, levezettem hat órát egyhuzamban Nashvillbe, a repülés is szinte megszokott tömegközlekedési eszközömmé vált, megnéztem karácsonykor a Rockefeller-fát New Yorkban. És teljesen természetes, hogy a Times Square-en sétálgatok vasárnap délután (most már New York mellett élek).

Ezek mind olyan élmények, amikről sok ember csak álmodik, ám számomra valósággá váltak

De a legfurcsább érzés az, amikor már nem rezzentem össze, ha bezötyögött a vonat a Union Stationre Chicagóba, tudtam, hova megyek, merre megyek. Különleges érzés hogy egy másik országban is otthon érzem magam. Mikor már nem kell a GPS, hogy eljussak bárhová, amikor az eladó arcán a felismerés jeleit látom, ha vásárolni megyek. Tudom, hol lehet kapni a legfinomabb banánpudingot, vagy melyik étterembe kell menni, ha a különleges Chicagói pizzát szeretném enni, sajnos ismerem az összes gyorséttermet.

Ezért is más egy ilyen utazás, amikor belülről ismersz meg alaposan egy országot.

Hogyan működik, kik azok, akik működtetik, ők hogyan élik a mindennapjaikat, hogyan reagálnak bizonyos helyzetekre, megismertetnek új tradíciókkal, az ünnepeikkel, és segítenek, hogy én is részese lehessek.

Ha már ünnepek, persze nem hagyhatom ki a karácsonyt

A filmekből már tudtam, hogy itt szenteste nagy partikat csapnak, aztán éjszaka jön a Mikulás, felhörpinti a forró csokit, eltünteti a kekszeket, és megtölti a zoknikat (én is kaptam névre szóló zoknit), reggel pedig jön az ajándékok bontogatása. Talán ez volt a legnehezebb időszak, vagyis a szenteste, amikor az otthoniak szépen kiöltözve ünnepeltek. Persze végighívtam mindenkit, tudtam, hogy megették a finom karácsonyi menüt, kibontották az ajándékokat, de a lényeg hogy együtt voltak… nélkülem.

Azt hiszem, ekkor sírtam először az otthon hiánya miatt, persze kis késéssel itt is kezdődött a vacsi és az ünneplés, és ez az, ami mindig segített: a társaság..

Ha rossz passzban voltam, hiányzott a család, ők voltak, akik segítettek, többnyire azzal, hogy felkaroltak, és sosem volt kérdés, hogy csatlakozhatok-e a közös programokhoz. Igaz, néha átestek a ló túloldalára, mert bizony vannak olyan esték, amikor csak egyedül szerettem volna lenni, heverészve, egy filmet nézve, vagy az otthoniakkal szerettem volna beszélgetni kicsit. Tudom, ők csak jót akarnak, nem szeretnék, hogy egyedül érezzem magam, csak picit túltolták néha a vigasztalást. 

És egész eddig én is azt gondoltam, hogy egyedül lenni szomorú, magányos dolog, azt, aki egyedül van, sajnálni kell, pedig hát… van jó oldala is a dolognak.

Amerikában tanultam meg, hogy milyen boldog is lehet az egyedüllét

Elvégre ez tökéletes volt arra, hogy megismerjem önmagam. Kinyílt számomra a világ, minden elérhetővé vált, semmi sem tűnt lehetetlennek, megértettem, hogy sok minden csak hozzáállás kérdése. És most büszkén állok itt egy év után. Mert igen, küldetés teljesítve. Büszkén megyek majd haza azzal, hogy magamnak már bizonyítottam. Bizonyítottam azt, hogy van remény, még a magamfajta lézengő Y generációsoknak is. Képesek vagyunk a boldogságra, csak rögösebb utat kell bejárnunk érte. Tanács, ne hagyjátok, hogy beskatulyázzanak benneteket, vagy ti magatokat, feszegessétek a határokat, éljetek ott, ahol akartok, azzal, akivel akartok (vagy senkivel), és a legfontosabb: úgy, ahogy szeretnétek.

 Tóth Sára