„Nem átok volt a betegség, hanem újjászületés” – Mesi, a magyar-marokkói énekesnő története hitről, gyógyulásról, énekről és átváltozásról

–

Van egy híres-neves orvosfamília Debrecenben, a Sereséké. A pátriárka, dr. Seres Géza, Létavértes és Hajdúsámson díszpolgára bő egy hónap múlva lesz 103 éves, és nemcsak legendás embersége, hivatástudata és kancsalságkezelő szemészeti újítása miatt emlegetik a nevét, hanem azért is, mert ő indította el a „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalmat az 50-es években.

„A betegség nem probléma, lehetőség”

Géza bácsiéknak négy gyermeke született, ketten folytatták a hagyományt, orvosok lettek. Matematika-fizika szakos pedagógus lánya pedig egy marokkói származású, Debrecenben doktoráló fiatalemberhez ment férjhez, és miközben hol Afrikában, hol Európában éltek, négy gyermeket neveltek, köztük Guessous Majda Máriát, e mese hősét, aki gyerekkorában szintén orvosnak készült. Sokszor játszotta azt, hogy gyógyít, mint a rokonai, jönnek hozzá a betegek, és vízipókos nyomdával pecsételte buzgón az aláfirkantott recepteket.  

Aztán 16 éves korában történt valami, ami eltérítette eredeti terveitől – vagy legalábbis más irányból vitte ugyanarra. Megbetegedett. Egy daganatot távolítottak el a testéből, hónapokon át kemoterápiát és vérátömlesztéseket kapott. Azt mondja, a rossz hír hallatán persze megijedtek, és sok kellemetlenséget is hozott a betegség.

Mégis édesanyjával életük egyik legszebb időszakaként élték meg a gyógyulás felé vezető utat. Mert állandóan együtt voltak, nem figyeltek semmi másra, csakis egymásra, szinte kizárták a külvilágot.

„Miért ne lehetnél pillangó?”

Mesi így emlékszik: „Hogy honnan kaptam az erőt a túléléshez? Az édesanyámtól. Nagyon erős asszony. Hitt a gyógyulásomban tiszta szívvel, én meg neki hittem. Azt tanultam tőle, de az egész családra jellemző az a hozzáállás, hogy problémák nincsenek, csak feladatok. Amelyek valamiképpen tanulságosak lehetnek számunkra. Szóval a betegség sem átok, hanem egy lehetőség. Például arra, hogy jobban figyeljek magamra, hogy mit eszem, miről gondolkozom… Emlékszem, egy friss, sarjadó hajtást festettem le a gyógyulásomnak egy fontos szakaszában, valószínűleg magamat láttam benne.

Hogy féltem-e a haláltól? Tudtam, hogy benne van a pakliban, de mivel anyukám természettudományos indíttatása, tudós rokonai és saját hivatása dacára mindig hitt a csodákban, és hagyott engem is hinni bennük, inkább átváltozásnak éltem meg azt az időszakot.

Mint amikor kicsi koromban pillangóvá szerettem volna válni. Mutogattam édesanyámnak a hátamat, kérdezgettem, nem látja-e már a szárnyaimat, mert én érzek valami bizsergést a gerincemben. Azt felelte, nem látja őket, de csak az számít, én mit érzek.”

„Énekelhettem édesapámnak, mielőtt elment”

Mesi meggyógyult. Visszament az iskolába, leérettségizett. És az utolsó pillanatban úgy döntött, az orvosi egyetem helyett a Zeneakadémiára megy. „12 éves korom óta tanultam énekelni. De igazából az egész életemet átszőtte a zene. Énekelnek otthon egymásnak a nagyszüleim, a mai napig többek közt operettek részleteivel évődnek egymással, pedig a nagymamám is kilencven felett van már! A lányuknak, az anyukámnak is szép hangja van, az egyik nagybátyám citerázása pedig gyakran kísérte a közös éneklésbe torkolló családi összejöveteleket. Nagyrészt dalos lelkű nagypapámnak köszönhetem, hogy az éneklés lett a hivatásom, megkérte az egyik szolfézstanár betegét, hogy foglalkozzon velem. Így kezdődött a szerelem a népi énekléssel. Tanultam csellózni, zongorázni. De kedves hangszerem a Zeneakadémián az Erasmus ösztöndíjnak köszönhetően a bağlama lett, ami egy héthúros török lant, a koboz testvére. Énekmondók kezében látni általában.

Egyébként marokkói édesapám is odavolt a zenéért. Ő választotta nekem a Majda nevet – neves arab énekesnők (többen is ismertek ezen a néven) után. Egy hónapja veszítettük el. Tudtuk, hogy nagybeteg, és megadatott az a kegy, hogy a halála előtt vele lehettünk, a testvéreim és én is Marokkóban. Sokat énekeltem neki, a kedvenc dalait, például Koncz Zsuzsától. Akkor már tudtuk, hogy kisbabát várok. Különös, gyönyörűen fájdalmas búcsú volt.”

Híd az emberek közt

 Mesi azt mondja, a betegség arra is megtanította, hogy a nehéz helyzeteken csak úgy lehet úrrá lenni, ha fogják az ember kezét, ha összekapaszkodás van viszály helyett. Ilyen egyszerű. Ilyen bonyolult.

Művészként keresi ebben a meglehetősen egoista korban a lehetőségeit a segítésnek. Az eszközei: a zene, az ének, a történetmesélés, a játék és a szív. Ezekkel tudja segíteni mások átváltozásait.

Nehéz sorsú gyerekekkel foglalkozik (a MUS-E nemzetközi, multikulturális program égisze alatt, amelyet Yehudi Menuhin indított el 25 évvel ezelőtt, és együttélésre, elfogadásra és önkifejezésre tanítja a hátrányos helyzetből startolókat), és dolgozik egy lemezen is, amelyen olyan valóságos emberek történeteiből írt dalok lesznek, akik hatalmas lelki erővel próbálnak uralni valamilyen rendkívüli élethelyzetet, például azt, hogy hajléktalanná váltak vagy sérülten születtek.

Mesi szívügye a kultúrák közti közvetítés is. Meséli, hogy érdekes módon nem édesapja országában, hanem Isztambulban talált rá a marokkói gyökereire, ahol ösztöndíjasként is élt.

„A piacok színes, szagos, ízes világa, a tenger szele, a mecsetek ívei, a mesék, a miszticizmus elevensége és a zene, a zene, a zene jelenléte mindenhol felnyitotta a szemem…

Itt tudott végre kapcsolódni bennem a kétféle énem, a marokkói és a magyar lélek, amelyek, rájöttem, egy egységes rendszer részei – mint Isztambul városában a keleti és a nyugati oldal – egymást gazdagítják, nem ellentétesek.”

„Mindenkiben ott a fitrah”

Mostanság Mesi járja a világot a dalaival. Nemsokára harmincéves lesz, szeptemberben születik a kislánya. Utazásaira elkíséri a szerelme, a férje, aki zenésztársa, dobosa is egyben. („Nagy ajándék együtt zenélni. Geri – Boros Gerzson Dávid – amúgy szoftvermérnök, programokat ír, de kilencéves kora óta muzsikál, elmondhatatlanul sokat jelent, hogy osztozhatunk ebben a szenvedélyünkben is.”)

Mesi koncertezik idehaza és külföldön, nagykövetségeken és világzenei fesztiválokon, tíznél is több nyelven énekel (arabul is, bár a jó kiejtés ellenére nem beszéli a nyelvet, inkább csak „értegeti”, édesapja rokonaival, több mint harminc unokatestvérével franciául tartja a kapcsolatot). Fellépett már ősei földjén, Marokkóban is, nagy örömére szolgált, és az az érzése, visszatér majd még ide a családjával, hónapokra is akár. „Érzem, és a férjem is hasonlóképp, hogy dolgunk van itt. Tudod, az iszlám egyik fontos gondolata, hogy mindenkitől lehet tanulni. Én ebben tiszta szívből hiszek. Ahogyan abban is, hogy minden élőlény jónak születik, tisztának, csak a körülményei piszkíthatják be a lelkét. Külön szava is van erre az araboknak: fitrah… Számomra azt jelenti a fitrah, hogy észre kell venni mindenkiben a jót. A kis lámpást a lélekben, mert az kivétel nélkül mindenkiben ott ég. Én kétféle kultúrában vagyok otthon. Ez jó. És nehéz is persze mostanában... De inkább jó. Szeretnék híd lenni. Nem politizálok. Énekelek.  

Kurucz Adrienn

Mesi Átváltozás című dala.

Képek forrása: Guessous Majda Mária