–

Csak azzal nem számoltam, hogy

  • hiába minden családi előzmény
  • hiába jött szinte jelszerűen a több és szuper munka nekem pont azután, hogy közösen eldöntöttük a májusi ovikezdést
  • hiába látom, hogy a lányaim együtt lépik át a csoport kapuját, és a kisebb lányom egy családtagjával (aki ráadásul gyakran anyáskodóbb, mint én magam) tölti a napját az oviban is
  • hiába boldog a nagyobb lányom, hogy végre a húgát is bevonhatja a szeretett óvodai életébe
  • és hiába vagyunk elvben készek erre a változásra mind…

most mégis olyan valami történik, ami óriási változást hoz mindannyiunk életébe az elmúlt négy és fél otthon-, mondhatni nyugalomban töltött év után.

És akkor most már szabad vagyok?

Mert mostantól nem hatalmas szervezés és áldozatok árán dolgozom, általában otthonról, gyakran éjszaka, hanem reggel szépen (ööö… erről azért majd mesélek) elkészülünk mindannyian, és kilépünk a lakás ajtaján. Majd mindenki megy a dolgára: a gyerekek oviba, a felnőttek dolgozni. Most már az igényel majd nagyobb szervezést, hogyan tartsunk egy lustálkodós napot, mert nincs kedvünk oviba indulni esős időben. Véget értek azok az idők, amikor az autóban alvó gyermek(ek) mellett izgulok, hogy lemerül-e a laptop, vagy még épphogy be tudom fejezni a munkát. Amikor úgy megyek megbeszélésre, hogy a hátamra van kötve egy gyerek. Vagy amikor a játszótérre szervezem az interjút, mert ott van a legnagyobb esély arra, hogy a lányaim nyugodtan játsszanak, amíg én dolgozom.

Felnőttek a kisbabáim, már mindketten legalább annyi időt töltenek nélkülem egy átlagos hétköznapon, mint velem. Én meg itt lézengek elgyermekteledve.

Persze, lenne mit csinálnom, ha utolértem magam a munkában, akkor végigszelektálhatnám az egész lakást, csomagolhatnék minden napra házi készítésű ovi utáni nasit (a reggel gyorsan bedobott gyümölcs és bolti keksz helyett). Meg esetleg, khm, pihenhetnék is. Amit most végül is csinálok, hiszen itt ülök az autóban sírva, és várom, hogy a kisebb lányom elaludjon nélkülem (és bármelyik felnőtt családtagja nélkül). És ez meg is történik – már kapom az üzenetet az óvó nénitől, hogy minden rendben, mehetek a dolgomra.

De mi is a dolgom? Nem erre készültem, azt hittem, nem lesz ilyen zökkenőmentes ez a beszokás, és legalább az altatásnál megmarad az én kis monopóliumom még pár napig. Hát, nem, a kislányom óvodaértett lett.

Én még bizonytalan vagyok, hogy én is óvodaérett anyává váltam-e ezáltal, és a férjemen is azt látom, hogy kicsit gyors neki a tempó…

Horrorisztikus reggelek

Reggelente különösen nem vagyunk kellően óvodaérett szülők, mert soha nem sikerül konfliktusmentesen, „visszaszaladásmentesen” és kiborulásmentesen elindítani az ovis napot. Pedig felkelünk időben. Igyekszem mindent előkészíteni (gyakran már előző este). Az elmúlt napokban egyértelműen kiderült, hogy motiváció (eufemizmus, valójában: zsarolás) nélkül sehogy sem tudjuk a Világ Leglassabban Készülődő Gyermekeit rávenni arra, hogy az ébredés és az ajtón kilépés közötti teendőkkel (reggeli, öltözés, óvodába szállítandó holmik kiválasztása, tíz perc mesenézés) ne teljen el két óra… minimum. Így az eddig a magukhoz térést szolgáló mesenézést átneveztük jutalommá: ha a reggeli („nem ezt kérem, de mégis, nem, mégsem… miért nincs csokis müzli, tegnapelőtti süti, sült krumpli, dinnye, toronyóra lánccal?”) és az öltözés („nem vehetek fürdőruhát… tegnapi ruhát… gumicsizmát 30 fokban… pizsamát?”) és a cuccok összekészítése („én viszem azt a könyvet!... elrakhatom a nagypárnát… babaágyat… festőállványt… epres ládát az erkélyről?”) ha mindez megvan időre, akkor (kőkeményen stopperrel mérem), lehet akár két rövidke mese is.

Ám közben úgy érzem magam, mint egy kiképzőtiszt, háromszor elbizonytalanodom, hogy kell-e ez nekünk, majd mire a gondolatmenetem végére érek, meglepnek azzal, hogy egyedül felveszik a cipőt.

És akkor valamelyik felnőtt hagyja a lakásban a kocsikulcsot, a kávét, a gyerekek kulacsát vagy bármi fontosat. Mire elindulunk, én úgy érzem, hogy lefutottam egy maratont, a férjem megint elkésik, a dugóban araszolva még idegesebbek leszünk, miközben a gyerekek már azt tervezgetik, hogy mivel játszanak az oviban.

Minden átalakul

Egyelőre délutánonként is keresem a helyem: eddig együtt szoktunk bevásárolni, most már sajnálom rá a közös időt, ahogy a közös vacsorakészítésre is – pedig azt a lányaim is élvezni szokták. A boltba pedig beugorhatok, mielőtt elhozom őket az oviból, akkor legalább gyorsabban haladok. Szóval látom én, hogy jó lesz ez. Tudom azt is, hogy vannak gyerekek, akiknek sokkal nehezebben megy az intézménybe szokás. És biztosan nem pörögnék ilyen mondvacsinált problémákon, ha az ordító gyermekemet úgy kellene vésővel leválasztani rólam reggelente. Mondjuk, a nagyobb lányomnál is ilyen volt az indulás, aztán három hónappal később minden reggel sírt egy hónapig – szóval erre kicsit már számítok.

Ráadásul olyan csodás óvó nénik vigyázzák a lépteiket, hogy legszívesebben én is beiratkoznék a Szilva csoportba. Talán akkor hamarabb megjönne az érzés, hogy elég érett vagyok ehhez az új élethez.

Dr. Belső Nóra pszichiáter azt mondta egy Hello, WMN! előtti bemelegítő interjúban, hogy a gyerekei óvodáskora volt az az időszak, amikor legszívesebben megállította volna az időt. Azon dolgozunk, hogy ez a mi családunkban is ilyen legyen. Ti hogyan tudjátok, tudtátok élvezni az óvodás időszakot?

Tóth Flóra

A kiemelt kép a szerző tulajdona.