Juli néni, Kati néni, letye-petye-lepetye!

Hat évet töltöttem egy lánykollégiumban, átéltem, milyen az, amikor a testvérem miatt rólam is csak a rosszat feltételezik – ha már rokonok vagyunk, biztos ugyanolyanok is – családban és baráti körben egyaránt. Terjesztettek már rólam az anorexiástól kezdve a cafkáig mindent a faluban, de mindig is hittem abban, hogy akik igazán fontosak, azok saját magam miatt kedvelnek… vagy utálnak. Emiatt távol tartom magam az összes pletykafészektől, röhögök a feltételezéseiken, nem terjesztek pletykákat, nem hiszek el híreket másokról, és nem olvasok bulvármagazinokat.

A pletyka meg én jól elvagyunk egymás nélkül, mégsem tudom kivonni magam a hatása alól. Mert fáj az igazságtalanság.

Üldögélnek a sarokba

Mert megbélyegez embereket, és távol tartja őket az értelmes társaságtól. Egy számomra addig ismeretlen néniről beszélgetve például többen is azt tanácsolták nekem, hogy „be ne menjek hozzá, mert a padlásig ér nála a szemét, különben is öreg, hülye, süket, vak, mozgássérült, rosszindulatú és mocskos”. No, én mégis bementem. A kert, a ház rendezett, minden tiszta, a padlóról enni lehet, az extrém módon művelt néni pedig sérült ugyan, de olyan méltósággal viseli a szenvedéseit, hogy ritkán látni olyat.

A faluban ő az egyik legértelmesebb ember, akivel találkoztam, együtt szavaltuk a kedvenc verseinket, Radnóti kéziratot néztünk nagyítóval, és felemelő élmény volt vele lenni. Na, ennyit a pletykák igazságtartalmáról, és a „nem zörög a haraszt”… című mondásról.

Van, hogy nem fúj az a kurva szél, de ezt sokaknak nehéz feldolgozni. Mert fújhatna is, ha akarna, az olyan izgalmas. Ez a néni például nem szimpatikus a helyi pletykavezérnek valamiért, és ez lett a vége. Vajon hányan nem mennek be hozzá azért, mert elhiszik, amit susmorognak?

Jár a nyelvük, mint a rokka, letye-petye-lepetye!

Vagy ott a másik helyi ügy… A tavaszi vetés előtt duzzad ugyanis a legnagyobbra a pletykaáradat faluban, mert addig unatkoznak az emberek. Ebbe ezúttal tanárok, szülők, gyerekek keveredtek bele, ami miatt tisztességes embereket vádolnak hamisan, ami megosztja – nemcsak az adott osztályt, de – az egész iskolát. Emiatt nem köszön Julika Marcsikának, és soha nem engedné át Kati néni Ödönkét az „ellenséges” szomszédhoz játszani. Egy idő után Ödönke is eltanulja a szöveget, és már a tízévesek szintjén okoz további fájdalmat a rágalom.

Emiatt nem tudom nyugodtan bevinni a gyerekem az iskolába – rokoni szál fűz az egyik „vádlotthoz” – , mert összenéznek, félhangosan, vagy nem is félhangosan beszólnak, lenéznek, kiközösítenek, elkönyvelnek.

„Kém” lettem, kérem, hiszen mi másért járnánk ugyanabba az osztályba, ha nem azért, hogy híreket gyűjtsünk, és azokat leadjuk az „ellenségnek”!?

Bárki inge, rokolyája, letye-petye-lepetye!

Még mindig túl sokan vannak, akik nem a tényeket vizsgálják, mert az hosszadalmas, energiát és odafigyelést igényelne, hanem a legkönnyebb utat választják. Ránéznek valakire, és máris „tudják róla az igazat”, mert „úgy néz ki”.  Aztán ezt láncolatban mesélik tovább, és azok kérdés nélkül elhiszik, amit hallanak. Ha indulatokat lehet kapcsolni a „tényekhez”, meg is teszik, hiszen másra haragudni, más hibáin élcelődni olyan könnyű. Még jól is esik, addig sem kell foglalkozni a sajátjaival. „Klassz kis közösségeket” lehet alkotni, amelynek tagjai kiváltságosnak érzik magukat, ha már érdemi teljesítményük alapján ez eddig nem sikerült.

Akinek amúgy nincs más sikere, annak a „jól értesültsége” a legnagyobb trófeája.

Lyukat vágnak közepébe, kitűzik a ház elébe

És mit tesz isten, pont azok a legnagyobb gonoszhír-terjesztők, akik semmilyen erkölcsi vizsgán nem mennének át. Ők, akiknek bizony van mit takargatniuk, sokszor az állandó támadással őrzik titkaikat. Mert valamiért a hangosan kígyót-békát kiáltozó önjelölt erkölcscsősznél senki nem néz körül, tiszta-e az a szoba…

Oké, de mit lehet tenni a hazug pletyka ellen? Ha feladom az elegáns távolságtartást, és belenyúlok az ügybe, én is koszos leszek, és aki a saját igazát bizonygatja, ritkán ér el eredményt.

De akkor mit tegyek, hallgassak örökre, és őrüljek bele?

Vagy forduljak egy nap oda a brancshoz, hogy „figyeljetek már, nem emlékeztek a tényekre”? Nem furcsa, hogy egymásnak ellentmondó információkkal bombáznak? Hogy manipulálnak titeket? Haragot gerjesztenek bennetek, besároznak másokat, hát, nem látjátok, hogy miközben fontosnak érzitek magatokat, csak bábuk vagytok mások pitiáner játékaiban?

Ha ezt megtenném, az addig lelkes néző- és hallgatóközönség kegyetlenül és örökre megsértődne. Mert mi az, hogy őket becsaphatónak tünteti fel bárki is? Őket nem manipulálja senki. Annyit hallanának meg, hogy én, akit úgyis annyi szarral vádolnak, még őket szidom, hát, még jobban utálnának.

Bezárulna az ördögi kör, mert a hülyéket nem lehet arra figyelmeztetni, hogy hülyék. Megsértődnek a feltételezésen is.

Letye-petye-lepetye!

„Jó, akkor maradjanak hülyék”, mondom erre józan ésszel, nem lehet megváltani az egész világot, ilyen emberek mindig voltak, vannak és lesznek, minek rájuk energiát pazarolni? De mi van akkor, ha ezek az emberek mérhető károkat okoznak? Akasszak egy táblát a nyakamba az igazsággal? Vadásszam egyenként a lelkes híveket, és kezdjek velük normális beszélgetésbe az ügyről, hátha elérek valamit? Könyörögjek az égiekhez teljes agymosásért és némaságért két hétre, hogy mindenki magába szálljon? Gyűjtsem össze az értelmes embereket, és alapítsunk saját állatkertet, amiben csak egymással kommunikálunk?

Hogy szüntess meg valamit – a pletykát – ami szerves része az emberiségnek, és tulajdonképpen minden közösségnek? Hova fuss előle?

Ha elég hatalmam lenne, kötelezővé tenném, hogy csakis jó híreket szabad terjeszteni, csak pozitív jelzőket lehet susmorogni a másikról, de rövid időn belül tutira visszahallanám, hogy „Julcsi nem mondott elég szépet Marcsiról, biztos azért, mert”…

…lehet, hogy nem a pletyka örök, hanem a rosszindulat?

Polgár Lili

Weöres Sándor: Pletykázó asszonyok című verse olvasható össze a vastagon szedett sorokból. 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/kudla