–

Ma már egyértelműen kimondja a pszichológia: a szüleink mellett a testvéreinken is múlik, milyen ember lesz belőlünk. Már pusztán a létük meghatározó, konkrétan az, hogy egykék vagyunk-e vagy sem. (Nyugi, egyik verzió sem tesz minket jobb vagy rosszabb emberré, téves általánosítás például, hogy minden egyke önző és hatalmaskodó, vagy, hogy, mondjuk, a második gyerek jellemzően a fekete bárány a családban – ma már óvatosabban fogalmaz a tudomány a testvérek születési sorrendjéből fakadó eltérő személyiségjegyekkel kapcsolatban, mint korábban.)

Egyértelműen hatással van a testvérkapcsolatunk (vagy annak hiánya) a kortársakkal való kapcsolatainkra, és felnőttkori emberi viszonyainkra. Megtanulhatjuk például a testvérünktől, hogyan kell csapatban gondolkodni, szövetséget kötni – és tisztességesen versenyezni. Pszichológia kísérletek igazolták, hogy abból, ahogy egy ember önmagát jellemzi, elég jól lehet következtetni arra, milyennek látják őt a testvérei. Az énképünket leginkább ők formálták, és bár talán más társaságban réges-rég egyéb tulajdonságainkkal érvényesülünk, azok mintha kevésbé számítanának az öndefiníció során.

Míg korábban azt gondolták, az azonos nemű szülővel való azonosulás képezi az identitás alapját, ma már tudjuk, hogy árnyaltabb a kép: a testvérek szerepe is nagyon fontos a személyiségfejlődésben.

A testvér támasz lehet egy életen át, olyan valaki, akire mindig számíthatsz, aki melletted áll, bármi is történjék, ugyanakkor rengeteg példa van arra, hogy épp ő a traumák forrása. Vajon min múlik, hogy melyik verzió a tiéd? Min csúszhat el egy kapcsolat, amely a szülők szándéka szerint bizonyára azért (is) született, „hogy ti majd mindig ott legyetek egymásnak”?

Lássuk a leggyakoribb okokat – ne elfeledve, hogy minden kapcsolat egyedi, bonyolult és szüntelenül változó, tehát vannak tendenciák, típushibák-jellegzetességek – és vannak emberi sorsok.  

„Ő volt a kedvenc”

A testvérek versengenek a figyelemért. Ez teljesen normális, mondja a pszichológia. Meg azt is mondja, hogy ha egy gyerek és szülei közt erős a kötődés, akkor kisebb dráma, ha kistesó születik, és átmenetileg ő lesz a világ közepe, így sok szempontból borul az addig rend. A bizonytalan kötődésű gyerekek testvérkapcsolata ellenben eleve terhelt, sokszor a szülőnek címzett indulat csattan a tesón.

Különösen nehéz a helyzet akkor, ha a szülők hasonlítgatnak, ha nem látják meg a különbözőség varázsát, ha nem értékelik az egyéniséget, csak, mondjuk, a teljesítményt, amelyet az ő értékrendjük alapján csupán az egyik gyermek hoz. Azt gondolnánk, hogy ez a kivételezés egy életen át cipelt málha azon, aki a testvére árnyékában nevelkedett, de valójában sújtja azt is, aki a bálvány a családban, mert lelkiismeret-furdalással él a testvérével szemben (ha felismeri ezt magában, ha nem), plusz az elvárásoknak is állandóan meg kell felelnie, hogy ne zuhanjon le a piedesztálról. (A testvérén látja, milyen rossz, ha valakivel elégedetlen a család…)

Az örök másodiknak is baromi nehéz, hiszen mindig a testvér a mérce, az ő sikerei, az ő képességei, így neki sokkal nehezebb lesz megtalálnia a saját versenyszámait: erősségeit, gyengéit, és az önbecsülése is szükségszerűen csorbát szenved, ha mindig valaki után kullog, ahelyett, hogy a saját útját járná emelt fővel.

A kutatások alapján minden szülőnek van egy „kedvenc” gyereke, pontosabban egy olyan gyereke, akit közelebb érez magához, akire épp a hasonlóság okán a legjobb szándék mellett is, hajlamos rávetíti saját vágyait, traumáit, félelmeit. Ez az azonosulás („magamat látom benne”) rejlik a kivételezés mögött általában, nem az, hogy a másik (többi) gyermekét jobban szeretné. Csakhogy az utódoknak nehéz ezzel a kiválasztottsággal mit kezdeni, és sokszor nem a szülő-gyerek kapcsolat romlik meg emiatt, hanem a testvéreké – a szülő nagy fájdalmára.     

„Pont olyan, mint ő!”

Az ellenkezője is nagyon gyakori az előbbi jelenségnek. Ebben az esetben nem azért kerül hátrányba az egyik gyerek, mert a testvére bálvány odahaza, vagy, mert a személyisége hasonló az egyik szülőéhez, hanem épp azért mellőzik, mert emlékeztet valakire, akire haragszanak odahaza. „Olyan vagy, mint az apád!” „Ez a bátyám vére, ő volt ilyen erőszakos”. „Sajnos anyósomra ütött”. Ismerős?

Ha egy szülő ilyeneket mond, akkor voltaképpen a saját életéről beszél, a lezáratlan konfliktusairól. Olyan sérelmeket kér számon a gyerekén, amelyeket nem ő okozott, hanem valaki, akit pusztán a létével felidéz, és ezzel önkéntelenül fájdalmat okoz, mert eszébe juttatja a szülőnek a traumát, amit nem dolgozott fel.

Nagyon sokszor megfigyelhető, hogy a tabusított családi viszályok öröklődnek. Hiába szeretnék a felek, hogy a saját családjukban majd máshogy alakuljanak a dolgok, mondjuk, a testvérek közt, döbbenetesen ismétlődnek az egy kaptafára készült történetek.

A jó testvérek nem veszekszenek? De!

Bizonyára megkapta mindenki, akinek van testvére, hogy „a jó testvérek így meg így nem viselkednek, például nem civakodnak mindenen”. Ehhez képest a pszichológusok azt mondják, egy ideális családban is folyamatosan jelen van a versengés. Az egyik gyerek ebben jó, a másik meg abban. Ez a helyzet mondhatni, áldásos: önismerethez segít, erősíti a önbizalmat.

Megint csak a szülőkön múlik, hogy a versengés átcsap-e háborúba, gyűlölködésbe. Például azért, mert nekik kell segíteni abban, hogy mindenki megtalálhassa azt a területet, ahol dolga van, ahol sikeres lehet.

Az viszont nem jó, mondják a pszichológusok, ha a szülők túlságosan belemásznak a gyerekek egymás közti vitáiba, ha mindenáron le akarnak törni bennük olyan természetes érzéseket, mint amilyen az egészséges keretek közt maradó féltékenység, az önérvényesítés vagy a birtoklás vágya. Az sincs rendben, ha az egyik gyereket, mert ő a „nagyobb és okosabb” „kisfelnőttként” kezeljük, és arra neveljük, hogy a béke az első, az érzéseket el kell rejteni, a konfliktusokkal együtt. Ne feledjük, a fejlődéshez szükség van némi frusztrációra, erre figyelmeztet a tudomány. Pont az elviselése készít fel bennünket arra, hogy egészséges kapcsolatokat alakítsunk ki majdan az ismerősökkel, a barátokkal, sőt a szerelmünkkel.

„Szinte össze vannak nőve”

Mindenki ismer (és irigyel) valószínűleg olyan testvérpárt, akik azt állítják magukról, egész egyszerűen fantasztikus a kapcsolatuk. A tökéletes testvérkapcsolat azonban sokszor csak a látszat. Gond, ha a testvérek idealizálják egymást, ha szimbiózisban élnek. Egészséges környezetben nem alakul ki efféle kötődés, inkább elfojtott indulatok, családi traumák mentén. Ha ilyen a viszonylat, akkor az felnőttkorban sokszor párkapcsolati nehézségekhez vezet: egész egyszerűen senki sem rúghat labdába a tesó mellett, aki, ugyebár, tökéletes.

Ennek a jelenségnek az ellenkezője is előfordul, talán még gyakrabban, mint az eszményítés. Vannak, akik úgy tűnik, azért nem a saját életüket élik, mert minden tettükkel a testvérük ellen lázadnak, nem akarnak olyanok lenni, mint ő – és néha kísértetiesen hasonlóan viselkednek, csak épp nem ismerik ezt fel.

Mindennapos sztori, hogy testvérek között megszakad a kapcsolat. Azt hiszik, ezzel lezárul a „probléma”, végre nyugi lesz, holott a tapasztalat azt mutatja, a sérelmek, tisztázatlan helyzetek, a szeretet hiánya egész életükben foglalkoztatni fogja mind a kettőjüket, ráadásul az egész család életét megmérgezi az ellenségeskedésük. Miközben ők esetleg ezer éve nem beszélnek, mégis csak megy egyfajta üzengetés, mondjuk, a szimpátia mentén szétszakadt rokonság által.

És mindegy, hogy pénzen, terhek viselésén vagy különböző sérelmeken ugrottak össze, az alapprobléma szinte mindig a gyerekkorban keresendő.

A szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy a testvérség minőségét érdekes módon a hiedelmekkel ellentétben nem a gyerekek alapszemélyisége (és személyiségük különbözősége) határozza meg elsősorban, nem is a nemük vagy a születési sorrendjük, hanem a szüleikkel való viszony, és a szülők egymás közötti kapcsolata! Az otthon légköre többek közt azt is determinálja tehát, hogy milyen lesz a későbbiekben a testvérek viszonya egymással. Igen, ha az apa-anya-gyerekek szeretik egymást, alapvetően nyugi van otthon és a felnőttek a konfliktusaikat civilizált módon rendezik egymással, akkor ez lehet a jó testvérség bölcsője, nem más.

Kurucz Adrienn

Források: ITT, ITT, ITT, és ITT: L. Stipkovits Erika: Ölelni és ölre menni - Testvérekről, nem csak szülőknek (HVG kiadó)

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Daxiao Productions