wmn-sedacur

–

Nem vagyok kispályás nemalvó

Én bizony nem holmi átlagos kis alvászavart fejlesztettem ki, mert az a gyengék fegyvere, hanem masszívat, olyat, aminek során ha nem alszom, akkor még csak nem is szunyókálok. Fáradtan lefeküdtem este tízkor, és vártam, hogy húsz percen belül elnyomjon az édes álom. Tizenegykor már kezdtem ideges lenni, éjfélkor öt pisilés és húszoldalnyi olvasás után sem tudtam elaludni. Néztem a plafont, az órát, hallgattam az éjszakai zajokat, a lányom szuszogását, érzékeltem, hogy a macska tizenháromszor váltott pózt… és aztán reggel megszólalt az ébresztőóra. Egyetlen percet sem aludtam, még a közelében sem jártam. 

Ezek után elég durva dolgozni, és végigcsinálni a napot úgy, hogy mindenki más nyolc órás alváselőnnyel indul.

Hát még a következőt, meg az utána következőt! Három napig nem aludtam egy rühes percet sem, a testemben éreztem, hogy tombol a feszültség, fáradt voltam ugyan, de álmos nem. Aztán végül egyszer csak – a szó szoros értelmében – beleájultam a fáradtságba, és sikerült reggelig húzni a lóbőrt. De nem örülhettem sokáig, mert a következő éjjel megint nem aludtam egy percet sem. Ezután a két-három éjszaka semmi, majd egy éjszaka alvás egyfajta mintaként, ciklusként állt be a heteimbe, aztán a hónapjaimba. És teljesen kicsinált.

Azt hiszed, nem próbáltam meg mindent?

Szakirodalmakat olvastam, netet bújtam, orvoshoz mentem, kipróbáltam a sportot, a melatonint, ettem magnéziumot, lúgosítottam, csináltattam harapásemelőt, lejjebb vettem a szobahőmérsékletet, hallgattam megnyugtató zenét, hangoskönyvet, relaxáltam, olvastam, másodfokú egyenleteket oldottam meg, hosszan imádkoztam az összes létező istenhez, visszaszámoltam hármasával, négyesével, hetesével, dolgoztam hajnali kettőkor felpattanva, hátha, sétáltam, kiürítettem az agyam (ez egyébként mégis, kinek megy a valóságban?), szabályoztam a légzésemet, figyeltem a légzésemet, istenítettem a légzésemet, indiántáncot jártam körülötte. De az álom nem jött.

Egyetlen módszer jutott eszembe végső elkeseredésemben:

fejbe vágatni magam egy szeneslapátnak látszó tárggyal, elájulni, és legalább tíz órán át – szó szerint kiütve – pihenni.

Eddig sajnos nem találtam jelentkezőt a feladatra, de biztos vagyok benne, hogy csak nem próbálkoztam elég kitartóan. Tartozom még néhány módszerrel az ördögnek, például az autogén tréninggel és az alvásközponttal. Utóbbit azért nem próbáltam még ki, mert meggyőződésem, hogy a problémám lelki eredetű. Volt néhány száz álmatlan éjszakám, amikor ezen rágódhattam.

Tudod, mire jöttem rá?

Azon kívül, hogy az agyunk éjjel legalább olyan aktív tud lenni, mint nappal.

Hogy az alváshoz biztonságérzet kell. Nem is akármilyen.

Az én alvókám nem éri be azzal, hogy nem rágódom a napi problémákon, azt hajtogatom, hogy biztonságban vagyok, három rottweilert ültetek az ajtóm elé, és addig zümmögök, hogy teljesen kiürüljön az agyam. A válásomat rég feldolgoztam, amit viszont ez igazából jelentett, hogy egyedül maradtam, azt már nehezebben. Annyira egyedül, ahogy kislánykoromban éreztem magam, amikor villanyoltás után apám ránk csapta az ajtót, és ordítva választotta ki, hogy melyikünket verje meg aznap este. Ha vendég volt nálunk, moderálta magát, én pedig megtanultam, hogy ha van mellettem még valaki, lehetőleg felnőtt, nem lesz semmi baj. Hiába tudom, hogy ez nem fog többé megtörténni, hiszen az apám halott, az alvókám hosszú évtizedekig arra volt ráállva, hogy valaki – a férjem – majd megvéd. Ha ővele minden rendben van, akkor éjjel is minden rendben van, biztonságérzet ON, helló, alvás. 

Meg fogom tanulni, hogyan aludjak így is?

Naná. Az alvás és én újra a legjobb barátok leszünk, csak idő kell hozzá, nyugalom, türelem, erős bizalom a jóban, az életben, az újrakezdésben, igen századszor is, és elsősorban: magamban.

Ui: Amúgy tudtátok, hogy élt egy magyar férfi, aki negyven éven át nem aludt? Kern Pál a magyar kormány tisztjeként szolgált a keleti fronton, aztán 1915-ben fejbe lőtték. Csodával határos módon túlélte a dolgot, de soha többé nem tudott aludni egyetlen percet sem. A végén már az ágyát sem használta, minek forgolódjon. 1955-ben aztán kénytelen volt örök álomra szenderülni, de esete örökre megmaradt a feljegyzésekben. Azt hiszem, az első rottweileremet róla nevezem el…

Fenyvesi Zsófia

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Sergey Mironov