A fa adta a másikat – Az első akadályfutás 53 évesen

–

Már az ókori görögök is ismerték ezt a sportot, de én mindaddig nem találkoztam vele közelebbről, amíg a kisebbik lányom barátja nem mesélt róla, ugyanis ő szervezi a BakonyRunt. Az első két versenyről készült videók elég meggyőzőek is voltak ahhoz, hogy kedvem legyen kipróbálni. Atlétikapályán, rekortánon, aszfalton bárki futhat, néha azonban több kell, mint a komfortzóna, és én szeretem a kihívásokat. A testvérem szerint az a kihívás, ha valaki háromemberes kerítésszaggatót iszik… A BakonyRun ennél azért egy középhegységnyivel nehezebb. Akkor vált egyértelművé a súlya, amikor kötelező nyilatkozatot kellett tenni, hogy bármilyen sérülés, baleset, ne adj’ isten halálozás történik, az a versenyző felelőssége.

Március 17-ére semmi jót nem ígértek Németbányára az égiek, csak mint Churchill 1940 májusában. (Azaz vért, verítéket és könnyeket.)

Masszívan szemerkélt az eső, már a 11 órás indulás előtt sárban tocsogtunk a falu szélén, az időt csak a varacskos disznók nevezték volna ideálisnak.

Aki viszont a versenyre jött, nem hátrált meg ettől, a 977 nevezőből el is indultunk 830-an, közülük 423-an csapatban. Kaptunk egy pólót, a kezünkre egy csipet, ami mérte a megtett időt, a fitneszesek pedig egy tízperces bemelegítéssel segítettek.

Majd németbányai óraműpontossággal induló hangzott fel, füstbomba robbant, és nekivágtunk a lazán meghatározott távnak: a játékmester szerint:

„8 kilométer és egy kicsi” (8,16 km)

Fél kilométer után jöttünk rá a hegynek caplatva és elhagyva a bársonyos civilizációt, hogy a távval lesz a legkisebb gondunk. Közben 15 akadály várt ránk, az első, egy felkapott farönk cipelése, átmozgató edzés gyanánt. Aztán jöttek az emelkedők, száraz időben sem lehetett volna futni néhány helyen, az alaposan felázott talaj, de a 9 órás egyéni és 10.30-as csapaindulók aknamunkája is tovább nehezítette a dolgunkat. Fákba, bokrokba, sziklákba, olykor egymásba kapaszkodtunk, hogy irányba álljunk a tájékoztató-útjelző szalagok mellett. Egy húszévesforma sráccal, Kulcsár Gáborral tettem meg a táv nagy részét, meglepetésemre sok nő indult, és volt egy kedves lány a ’61-es születésű édesapjával is, ahol tudtuk, segítettük egymást.

Aki bírt figyelni, hóvirágmezőket is láthatott, a Bakony a körülmények ellenére magával ragadott, én meg őt.

Aztán következtek a nehezebb akadályok: bauxitsárban kamionkereket görgetni már a színe miatt is érdekes volt, de kötélen függeszkedve átkelni egy árok fölött csúszós kötélpályán igencsak erős finommotorikus mozgást kívánt a sáros cipő miatt.

És akkor jött Moldova paraszt bácsija, aki sokfélét gondolt a permetező szaki helikopterén, de mindent azért nem. Harminc évvel ezelőtti rémálom sejlett fel bennem: már megint szögesdrót alatt kell átbújni, ráadásul most önként. De nem daloltunk, mint a mókus, csak röhögtünk. A szervezők úgy alakították a körülményeket, hogy a környék legmélyebb pocsolyájában tegyük mindezt. Bele kellett feküdni a feladatba, aztán egy még alacsonyabb háló következett. Aki addig lébecolni próbált pókjárással, onnantól annak is dagonyáznia kellett. Megkaptam életem első iszappakolását, fene a németbányai wellnesst! Mégis, furcsamód mindenki lazábban fogta fel a BakonyRun szálkásságát, mint egy mísz budapesti futóversenyt.

Amikor már a versenyzők zöme dobott egy hátast az időjárás, a Forma–1-es talaj vagy a rossz pályaválasztás miatt (ugye? – megmondták a szülők), akkor néhányan a lejtőt a bonyolult fogás- és kapaszkodókeresés helyett nadrágféken oldották meg. A távoli sikkantásokból és egy-egy ízes nyelvművelés-áradatból sejtettük, ez mindenkinek kijárt a Bakonyban.

De a meredek mégsem múlt, a 294 méteres szintemelkedést részleteiben és lejtőkkel dúsítva gyűrtük le-fel. Azért egyre följebb küzdöttük magunkat, és nem bántuk, ha nem láttunk a horizonton újabb állomást. Nagyjából féltávnál volt egy frissítőpont vízzel, szőlőcukorral, de előtte egy gerendagyakorlat is, hogy kiderüljön, remeg-e a lábunk.

Némi megnyugvással töltött el, hogy már elég magasan lihegtünk, a nehezét kipipálhattuk. A szervezők mindent megtettek azért, hogy futás közben még közelebb hozzák nekünk a természetet, és nem csak a flórát. A gyakorlatok jelentős részét arra hegyezték ki, hogy mennyire vagyunk még emlősök, állandóan csúszni és főleg mászni kellett. A pókok nem szőnek annyi hálót, mint amennyibe mi belegabalyodtunk. Volt kötélhágcsó önmagában, kerékgumival súlyosbítva, ferde palánk, kötélmászás lajhár módjára. Aztán fémsodronyba kapaszkodva légtornászként egyensúlyoztunk a lengő lépcsőkön. Ha pedig kimelegedtünk volna mindebben, akkor hűsítő patakfutással örvendeztettek meg bennünket.

Végre kikeveredtünk a rengetegből. Láttuk a németbányai kéményeket, ami a leendő meleg és a falu közelsége miatt is megnyugtató érzéssel töltött el. Ám két állomást még le kellett tudni. Az egyik majomfogással függeszkedés. Na, erre készültem, ha száraz idő van, akkor sem biztos, hogy sikerült volna a hetedik kilométernél. Már álltam is félre a „büntihez”: ha valamelyik akadály nem megy, annak 30 négyütemű fekvőtámasz az ára. És a legvégén, már majdnem a célnál a másik, egy 240 centis álló palánk, esély sem mutatkozott felkapaszkodni rá. A futótársamnak azért bakot álltam, de inkább lőttem, kicsúszott a kezemből a sáros cipőjével. A második bünti következett, 15/2, rosszabb is lehetett volna.

Bakony fanfára: érkezik a 263. befutó! (egypercnyi videó)

Befutó, kurjantások, vigyorgó és kimerült pofák, varacskos X, Y, Z generáció

Medál a kézbe, ruha a testre. Hideg kútvízzel lemossuk, amit lehet. Gyalázat nincs, kirobbanó hangulat igen, mint a napközisek egy kiadós szundi után. Az oklevélen az áll, legyőztem a Bakonyt, szerintem önmagamat, de már az augusztusi éjszakai futás jár az eszemben. Kihívás lesz a javából. Hol az a kerítésszaggató?!

Lehotka Gábor

 A képek a szerző tulajdonában vannak