Gyárfás Dorka: Teljes regresszióba kerültünk – WMN-naplók
Ne sajnáljatok, kérlek, amiért nincs nyár, miközben én nyaralni jöttem. Persze, én is úgy képzeltem, hogy ha már olyan házat bérlünk, aminek saját stégje van (nem kell strandra menni, hurrá!), és saját vízibiciklije, saját kajakja meg horgászcsónakja, akkor az egész hetet vízen töltöm majd, és mire visszatérek, olyan barna és kisimult leszek, hogy csak ámultok. De ha valamit megtanultam az elmúlt három hónapban, akkor éppen azt, hogy abban találjam meg a boldogságot, ami van, és ne abban, ami lehetne. Úgyhogy kösz, jól vagyok. Gyárfás Dorka írása.
–
Az eső kopogására ébredtem, ki se néztem az ablakon. Éreztem így is, hogy ez nem az az eső, ami abbahagyja – ez olyan eső, ami vigasztalanul esik, estig. Nem baj, nyaralunk. Akkor ma nem kelünk ki az ágyból. Vagy legfeljebb a reggeliért. Utána rögtön vissza. A reggeli meg lehet akármi. Csupa édesség is! Gumicukorral, pilótakeksszel, gyári brownie-val és Kinder szeletekkel felfegyverkezve érkeztünk, Túró Rudit meg szereztünk azóta. De ma inkább az előre csomagolt csokis kalácsra szavazok, tartósítószerrel telenyomva. Azt csinálunk, amit akarunk – nyaralás van. 
Még van több mint kétszáz oldal a könyvemből, azt ma benyomom. De rég csinálhattam ilyet, megállás nélkül csak olvasni! Nem érdekel, hogy a gyerekek közben megint a képernyőre tapadtak, hogy már azt sem tudják, milyen egy kertben elveszni, birodalmakat emelni és várat építeni. Nekik is ez a vakációjuk, az övéket is az eső nyaldossa. Hadd csináljanak ők is, amit akarnak.
Dini megjelenik a hálószobámban, rám néz türelmetlenül.
– Dinikém, ne haragudj, engem innen most ki nem robbantasz. A kedvenc dolgom reggeli után visszafeküdni.
– Nekem meg a kedvenc dolgom reggeli után bebújni egy szekrénybe.
– Parancsolj, Dinikém!
El is tűnik a laminált lapok mögött, ahová mindössze két kardigánt pakoltam be – el ne felejtsem őket, ha hazamegyünk. Hajlamom lenne rá. A többi maradt a biztonságos bőröndben – kipakolni sem muszáj.
Semmit sem muszáj. Senki se szólhat be, magunk vagyunk, mi rajzoljuk meg a kereteket.
Egy perc múlva Barnus is megjelenik – úgy látszik, mégis van jobb program a kockulásnál, legalább ideiglenesen. Aztán kifejtik, hogy a maguk építette bunker mégiscsak jobb, mert azt annyiszor lehet átalakítani, ahányszor csak akarják, és jobban ki is ismerik ezáltal. De néha egy üres hálószobaszekrény is megteszi. Én meg visszabújok a könyvembe.
Eszembe jut, hogy kár volt azon a madártetemen aggódni. Amikor tegnap megérkeztünk, és először léptem ki a hálószobából nyíló erkélyre, azonnal egy B kategóriás horrorfilmbe csöppentem: halott madár ágaskodó lábai meredtek felém, a feje alatt vérfolt. Kökéndy Ákos szerint csuszka lehetett – nem tudom, én ilyet sosem láttam korábban (vagy nem tudtam róla).
Igyekeztem úgy eltüntetni, hogy a gyerekek meg ne lássák, de felesleges volt aggódnom, ők ennél durvább dolgokhoz szoktak a YouTube-on. A konyhai szemetesben nyugszik azóta, szegény, aminek nem lehet rendesen lecsukni a fedelét. Ennél jobbat nem tudtam kitalálni, mert esőben sajnos madártemetést sem tartunk.
A másik teraszon meg egy dél-amerikai szappanopera várt: a szomszéd kertjét építő fiatal fiú szórakoztatott. Kedves srác, elnézést kér azért, mert dolgozik mellettünk, pedig nekünk direkt jó, hogy legalább a fedett teraszról mozizhatunk. Szép dolog a munka, még szebb az alkotás, az építés. Bár a házból kilépve is volt mit nézni: még a kapu előtt csigapornóba botlottunk. Természettudományos érdeklődésű gyermekeim kielemezték, ki mit dug be hová, hogyan zajlik a megtermékenyítés. Mondjuk, ebben nem tudtak kioktatni (pedig ez a kedvenc elfoglaltságuk), én is tudtam.
Van elég kalandunk így is. Vagy ha nincs, csak ilyenek, az sem baj. Én tényleg nem hajszolom már az Insta-álmokat.
Magammal szeretnék csak békében lenni, és a gyerekeknek is ezt nyújtani, ehhez teremteni jó körülményeket. Teljes regresszióba kerültünk – amit a karanténban nem csináltunk komolyan (mert bevallom, mi megúszásra mentünk), azt most csúcsra járatjuk. Kivonultunk a világból és a magunk kényére-kedvére éldegélünk. Nem hívom fel még azt az öt-hat embert sem, akit pedig akartam, mert most a csöndtől nem tud szóra nyílni a szám, nem a fáradtságtól. Már csak szemlélődöm, mint egy öregember a padon. Nézem a zöldet fákon.
De nem akarom azt hazudni, hogy minden úgy kisimult bennem, mint nagyanyám kinyújtott tésztája – hogy megtaláltam a zent, pedig meditálni sem tudok. Néha magába szippant az önmarcangolás is, a sorsom feletti elégedetlenkedés, és olyankor hőzöngök kicsit. Veszekszem Dinivel, amiért nem tud egyedül megkenni egy kalácsot. De aztán elmúlik.
Időnként ránk ír valaki cseten, hogy hogy vagyunk – mintha a Holdon lennénk –, és nincsenek válaszaink. Hát hogy lennénk? Megvagyunk.
Kikapcsoltuk magunkat. Offoltunk.
Megint csöpög az eső a tetőablakon, ideje belenézni a sorozatomba. A könyvet azóta kiolvastam, már egy másikban vagyok. Ki-be járkálok a valóságból fantáziavilágokba, és én magam eltűnök szép lassan. Feloldódom bennük, felszívódom, mint aki sosem volt itt, és sosem jön vissza. Ne aggódjatok.
Gyárfás Dorka
