–

Igazgatom a fülemen Dorka fejhallgatóját. Az én fejem általában nagyobb, mint a többi nőé, nem tudom, hogy miért, biztos genetikai, de a sapkák, kalapok nagy része sem jó rám. A nagyobb fej meg nehezebb is, és ez már önmagában is jó kis kritikai alap, ha az ember nem képzel hozzá az átlagnál eggyel nagyobb fejet. A fejhallgató hangszórójából a Nirvana Dumb című száma szól, a Spotify-omat véletlenszerű lejátszásra állítottam be, és hát, véletlenül pont ezzel kezdte. Annál a sornál, hogy Think I'm just happy felröhögök magamban. Ez vicces, pont a holnapi boldogság világnapjára kell cikket írnom. A boldogságról.

Na, még a boldogságnak is van világnapja. Egyenesen az ENSZ közgyűlése nyilvánította azzá hat évvel ezelőtt. (Ezzel az ENSZ-szel tényleg csak a baj van.) Hát, beszarok, komolyan.

Mutassatok már nekem egy olyan embert, aki boldog. Vagy volt tartósan boldog, és nem csak írt róla, mint ahogyan én is szoktam néha, amikor olyanom van.

Merthogy én is írtam már ringatózó hajókról meg naplementéről meg csirkepaprikásról meg viceházmesterről… meg, hogy hú, de kibaszott jó élni, és mennyire jó, hogy élünk, és létezünk, meg hej, de cintányéros cudar ez a világ, iszunk egy kortyocskát, meg lopunk egy csókocskát, és milyen jó szerelmesnek lenni. És akkor mi van, amikor nem vagyunk boldogok? Amikor nem támogatja a boldogságot semmi, amikor úgy érezzük, minden ellenünk van, amikor még a nap is hiába süt, mert leszarom, mint ahogyan mindent.

Nekem most ilyen heteim vannak. És amúgy tudom, örülnöm kellene, hogy élek. Csak akkor mondjátok meg nekem, mit kell csinálni azokkal a gondolatokkal, amik ilyenkor megfordulnak a fejemben, például, hogy jobb lett volna nem túlélni a betegséget. Ez egy szörnyű, szégyellnivaló gondolat.

Hogyan mondhat ilyet az az ember, aki a rákellenes küzdelem egyik élharcosa, aki visszajött a legvégéről, aki szembenézett a halállal, aki jelenleg is egészséges? Nem szégyellem magam a gondolatomért igazából, mert ez is a fejemben van. És nem tudom, miért van a fejemben. Ha tudnám, akkor lehet, hogy azt is tudnám, hogyan kellene kimászni ebből. Azzal is tisztában vagyok, hogy a gondolatok mérgeznek, meg, hogy mi a jelentése a lelki nyűgnek egy rákból gyógyult embernél.

Nem félek a ráktól, nem félek igazából semmitől, csak most egy kicsit elveszítettem valamit, amit meg kéne találnom újra.

Sokat szoktam gondolkodni az embereken, mindennap figyelem őket. Mindennap kapok sok jó dolgot az engem körülvevő világból, de mindennap kapok valami bántást is. Igazából nem is kell hozzá olyan nagy dolgot csinálnom, elég csak annyi, hogy ha a barátaimról írok egy cikket, akkor is szükségét érzik néhányan, hogy odakommenteljenek valami bántó dolgot. Vagy, amikor a vezetős műsort csináltam, akkor virtuálisan is ment a verbális lincselés a YouTube-csatornánkon. Láttam azt is. Tudom persze, hogy nem közvetlenül nekem szólnak ezek a beszólások, hogy amit a világ gondol rólam, az nem én vagyok, hogy a bántás mögött valami elképesztő személyes nyomor bújik meg. De akkor is elérnek ezek a mondatok hozzám, és kell néhány perc, amíg a rendszerem feldolgozza, megemészti, és a helyére rakja.

Csak azt nem értem, mire való, miért jön ki ez a gyűlölet valakiből egy olyan ember iránt, akit nem is ismer igazából?

Ilyenkor elgondolkozom azon is, hogy van-e értelme ezt csinálni? Van-e értelme beszélni, írni, gondolkodni, és mindezt másokkal megosztani? Miért vállal az ember magára egy ilyen feladatot, ha simán el is bújhatna azok közé, akik tényleg ismerik és szeretik?

Szomorú vagyok a gonosz, gyűlölködő emberek miatt, és szomorú vagyok azok miatt is, akik egyszer a barátaim voltak, de inkább úgy döntöttek, hogy hátat fordítanak nekem. Milyen egyszerű felkapni a vizet valamin, ami nem úgy történik, ahogyan elképzeltük, és amikor falakba ütközünk, akkor vergődünk, és inkább elvágunk minden szálat. Milyen egyszerű nem megbeszélni, mert gondolunk valamit, és ha a másik azt nem úgy gondolja, akkor takarodjon az életünkből.

Csalódtam mostanában néhány emberben, ami miatt szintén szomorú vagyok, mert én nem szeretem kidobálni az embereket az életemből.

De van olyan helyzet, amikor erre kényszerülünk, és ezt el kell fogadni.

A múlt héten, amikor néztem a március 15-i ünnepséget, és hallgattam a beszédeket, akkor is szomorú voltam. Szomorú vagyok az emberek miatt, mert szerintem nem lehet őket megváltoztatni, szerintem a nagy részük menthetetlen, és amikor erre gondolok, akkor megfogalmazódik bennem, hogy minek vagyok itt. Mi értelme van ennek az egész életnek, ha sokszor még azok is, akik az egyik napon fontosak voltak, a másikon képesek totális ellenséggé válni, és ilyenkor viszik magukkal az összes titkomat, amit azelőtt, amíg a barátodnak hitted, odaadtál neki teljes bizalommal. Most meg, ki tudja, mit csinál vele. És ki tudja, mit csinálnak velem azok az emberek, akik nem ismernek, és úgy gyűlölnek.

A világban nem minden van jól elrendezve. Kerítések épülnek a bajbajutottak előtt.

Vannak, akik gyűlölnek és alsóbbrendűnek gondolnak olyanokat, akinek lebombázták az otthonát. Gyűlölnek olyanokat is, akiket nem is ismernek.

Elvesznek olyan dolgokat, és abból is annyit, ami sose volt az övék, és amennyi sose járna nekik. Leigáznak, fenyegetnek. Pellengérre állítanak, legyilkolnak. Szidják az anyámat. Szidnak engem. Mert akkor nekik jó. Mert akkor nekik jó? Hát, én tényleg nem tudom.

Persze, ismerem a válaszokat is, hogy csak arra kell figyelni, ami épít, aki szeret. De képzeld el a kristálytiszta patakot, amibe belemossa valaki a gyűlölettől véres kezét. Milyen színű lesz az a víz? Már nem lesz kristálytiszta, hanem vörös lesz. Legalábbis egy kis időre. Aztán meg kell várni szépen, amíg a víz felhígítja, és újra tisztára mossa az egészet. Csak aztán ne jöjjenek ugyanahhoz a patakhoz túl gyakran mosakodni, mert egy idő után már a patak sem bírja el az egészet.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/AstroStar