–

Politikai álláspontok és fel nem dolgozott sérelmek

Horváth Zsófia politikai kommunikációs szaktanácsadó mindjárt az elején leszögezi: autonóm (szlogeneknek nem bedőlő, önálló) politikai véleményalkotás voltaképpen nincs, rengeteg kutatás, elemzés bizonyítja, hogy az emberek politikai álláspontját leggyakrabban fel nem dolgozott sérelmeik formálják – amelyek olyanok, mint a rosszul összeforrt csontok a testben.

A traumáinkkal kapcsolatban dr. Lisznyai Sándor pszichológus azt mondja, nem igaz, hogy az idő minden sebet begyógyít. Mindenkiben vannak – akár évtizedek múltán is – eleven, fájó veszteségek, és az a tapasztalata, hogy ha valaki elmeséli sorban élete legfontosabb, meghatározó negatív élményeit, elég nagy biztonsággal kikövetkeztethető, kire fog szavazni, melyik párt üzenetére lesz vevő.

A fel nem dolgozott traumák akkor is dolgoznak bennünk, ha ezzel nem vagyunk tisztában, dühvé, szorongássá, félelmekké alakulnak olykor a tudatalattinkban. Így könnyen megeshet, hogy egy régi sérelem voksol közvetve majd helyettünk áprilisban – nem is egy pártra, hanem arra az illúzióra, amellyel felruháztuk a sérelmeink szemüvegén át nézve. Persze a pártok tisztában vannak e jelenséggel – számukra ez egyszerre nagy lehetőség és ugyanakkora felelősség is.

Mindig meg lehet fogalmazni olyan üzeneteket, hívószavakat, amelyek szelepként szolgálhatnak a potenciális szavazók frusztrációjának és dühének.

A feldolgozatlan veszteségek, a düh és a fájdalom mentén könnyen megszólíthatók az emberek. „Tudn(án)ak olyan üzeneteket is küldeni, amelyek oldanák a feszültséget, segítenék a traumák feldolgozását, de az ilyen üzenetek politikai haszna bizonytalanabb” – állítja dr. Lisznyai.

Egyszerű üzenetek

És, ha már az üzeneteknél tartunk: az internetnek és a közösségi médiának köszönhetően, a közvélemény befolyásolása sokkal egyszerűbb, mint korábban. A politika a showbiznisz részévé vált, és többnyire a karizmatikus (agresszív-nárcisztikus) vezetők lubickolnak a celeblétben. Mi pedig adjuk alájuk a lovat, hiszen könnyen bedőlünk ennek a típusnak – a szerelemben éppúgy, mint a munka vagy a politika világában. Az erőt ugyanis nagyon könnyű összekeverni az erőszakossággal, és szeretünk felnézni valakire, szeretünk isteníteni valakit, akiben teljes szívvel hinni tudunk, akitől a megváltást reméljük minden értelemben, aki majd megoldja helyettünk a problémákat. (És közben nem veszünk tudomást arról az aprócska tényről, hogy egy agresszív-nárcisztikus karakter nemcsak hogy nem isten, de még csak nem is vezető, csupán hangos és lehengerlő. Valójában szürke eminenciások – középvezetők – igazgatják a dolgokat helyette.)

Világszerte megfigyelhető, hogy mostanában sztárokból lesznek politikusok és politikusokból sztárok. Az üzeneteik pedig mind egyszerűbbé válnak: fix és könnyen megragadható ideológiai kapaszkodókat nyújtanak annak, aki megzavarodik az információk dömpingjében.

Sajnos az emberi lélektanból következő evidencia, hogy a sérelmeken keresztül, negatív (gyűlölet) kampánnyal lehet legkönnyebben megnyerni a szavazókat. Pláne egy olyan országban, ahol a sértettség népbetegség, és amely tele van meg nem értett zsenikkel, valamint olyan emberekkel, akik úgy érzik, velük a történelem/a sors/a rendszer/a többi ember/a jóisten… jól kibabrált.

Dr. Lisznyai úgy fogalmaz, hogy „sértettségzsetonokat” gyűjtögetünk egész életünkben, ám ezeket a zsetonokat soha nem lehet beváltani semmire. Ezek csak lehúznak minket, és jobb volna inkább megszabadulni tőlük. Hasznos lehetne erre például a pszichoterápia is, de nálunk még mindig a gyengeség jele efféle segítséget kérni, bár tőlünk nyugatabbra teljesen természetes dolog.

Bűnbakok…

A kudarcainkat is sokszor kihasználja a politika, például a felgyűlt agressziót levezető bűnbakképzéssel. Erre éppenséggel bőven hozhatnánk példákat a jelenből is.

Azt, hogy ki melyik pártra szavaz – továbbá: elmegy-e szavazni vagy otthon marad (annak ellenére, hogy olykor itt-ott ordítva ad hangot a véleményének), tagja lesz-e valamelyik pártnak, elmegy-e tüntetni stb. – az is befolyásolja, milyen sorsformáló történelmi kríziseket kellett átélnie (háború, terrortámadás, holokauszt, kommunista diktatúra…), illetve milyen hatások érik a családban, a munkahelyén, és ezek alapján melyik ideológia felé mozdul ösztönösen.

(Nem az történik tehát rendszerint, hogy valaki jól ismeri, és érti is a pártok programjait, és ez alapján választ, miközben figyelmen kívül hagyja, hogy ki milyen gombokat igyekszik nyomogatni rajta az ígéretek, az uszítás vagy a bűnbakfelmutatás révén, hogy megkaparinthassa a szimpátiáját.)

Sikerült-e megvalósítani az álmainkat, építettünk-e karriert, megbecsült tagja vagyunk-e a közösségnek vagy mellőzöttnek érezzük magunkat? Milyen a magánéletünk, boldogok vagyunk-e, elárult-e minket valamikor valaki?

Minden történet formálja a személyiségünket az évek során, meghatározza, milyen értékek iránt köteleződünk el – és azt is, hogy elköteleződésünk merevvé válik-e: azaz le tudjuk még venni a páncélt, amit magunkra öltöttünk, vagy már meg sem próbáljuk, mert eszünkbe sem jut, hogy az nem a saját bőrünk?

A szuverenitásunkat csak úgy tudjuk megőrizni, illetve fejleszteni (már, ha fejleszteni akarjuk, mert felelősnek érezzük magunkat azért, hogy kit segítünk győzelemre), ha amellett, hogy tudatos (nem egyoldalú) médiafogyasztásra törekszünk, szembenéznünk önmagunkkal, felismerjük a feldolgozatlan veszteségeinket és a kudarcainkat, hogy ne torzítsák el sunyin az ítélőképességünket.

A traumákból lehet tanulni. Ezt hirdeti a pozitív pszichológia, és ezt mondja a józan paraszti ész is. Ha egy kudarc a helyére kerül, ha tisztázzuk benne a saját szerepünket, akkor felül tudunk emelkedni rajta – mondják a szakemberek.

Ha ez nem sikerül, akkor lehet, hogy félelemmé és haraggá transzformálódott veszteségeink mennek el majd helyettünk szavazni április 8-án.

Kurucz Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Bits And Splits