Búcsú egy gyilkos szerelemtől, avagy: leteszem a cigit

–

Bejutottam a klubba

A cigarettára való rászokás története mennyivel banálisabb és egyszerűbb, mint a leszokásé. Bár, ha jobban belegondolok, 17 éves koromban nagyon sok erő, akarat és kitartás kellett ahhoz, hogy stabil dohányossá váljak. Következetes munkával szívtam el az iskola előtti parkban minden reggel az anyukámtól elcsórt cigit, és gyűrtem le azt a pokoli szédülést, hányingert, fuldoklást, hideg verejtékezést, amit az első 20-25 szál okozott. A szervezet okos: tiltakozik. Az a kamaszlány, aki menő akar lenni, sokkal kevésbé eszes… Azért a kitartásomat siker koronázta, „menő” lettem, bejutottam a gimi negyedik emeleti fiúvécéjébe, a klubba, és az áthatolhatatlan füstben szívtam a cigit az alteros és persze baromi jó fej arcokkal.

A cigi „hozzátartozik az élethez”

Az elég hamar kiderült, hogy addiktív típus vagyok, gyorsan alapvetés lett, hogy dohányos leszek. Fiatal koromban majd’ mindenhol lehetett cigizni, még dohányzó repülőjáraton is utaztam, imádtam a francia és amerikai filmek mindig cigiző szereplőit, elhittem, hogy minden szex után, és minden ital mellé kell egy cigi, mert az hozzátartozik az élethez. Meg kell vallanom, hozzá is tartozott, és egy pillanatig sem gondoltam bele, hogy „nekem is a divat mondja meg, hogy…”

Teltek az évek, és szinte minden társaságban én váltam a megkérdőjelezhetetlen dohányossá. Hogy milyen az? Aki fel sem teszi magának a kérdést, hogy kell-e, jó-e neki, csak szívja és szívja, egyre többször, egyre nagyobb kedvvel, egyre többet. Az, akitől a kocadohányosok minden helyzetben cigit kérnek, mert tudják, olyan nem létezik, hogy nála ne legyen. Az, aki minden alig dohányzót dohányzásra késztet csupán a puszta jelenlétével, ahogy szívja, ahogy bulizik, ahogy cigizve táncol, ahogy beszélgetés közben gesztikulál vele, a cigivel, az állandó és biztos ponttal az életében.

Aztán hiába lett több biztos pont is az életemben, akkor már elkezdtem olyan hülyeségekbe kapaszkodni, hogy a cigi hozzám tartozik, hogy „jól áll”, hogy szeretek cigizni (amúgy szeretek cigizni, de csak minden ötödik esik tényleg jól, és rendszeresen elnyomom a felénél).

Azon kaptam magam, mindegy, hogy boldog, ideges, vidám, szomorú vagyok-e, dolgom van-e, vagy éppen nincs, mindig rá kellett gyújtanom – és akkoriban szembesültem azzal is, hogy ez egy nehezen megmagyarázható állapot.

De miért?

Ha kivesszük a „függőség” szót ebből a történetből, akkor semmi, de semmi magyarázat nincs ezekre a gesztusokra. Elkezdett bosszantani, hogy én vajon miért nem tudok enélkül a fehér botocska nélkül megélni teljesen normális, hétköznapi helyzeteket? Figyeltem a nemdohányosokat, és azt vettem észre, hogy ők is pont ugyanígy élnek, viselkednek, csak nem költenek iszonyat pénzeket arra, hogy bármilyen mozgás közben kicsit fullasszanak magukon, vagy a szívdobogásukat megduplázzák…

Pár évvel ezelőtt egyre jobban éreztem magamon a növekvő cigiadag hatásait. Egyetemista koromtól nem nagyon edzettem semmit, inkább csak sokat sétáltam és táncoltam, buliztam, meg szerencsére lift nélküli házakban is laktam, ám a lépcsőzés néha már fullasztó volt. Utáltam futni, azaz hiába próbáltam, nagyon hamar kidöglöttem, a táncot sem bírtam már egyfolytában hajnalig, szóval a vitálkapacitásom a béka segge alá került. A másnapok egyre rosszabbak lettek, már két napig is eltartanak. Megdöbbentett viszont a tény, hogy pár napja egy olyan rendezvényen jártunk a férjemmel, ahol nagyon bonyolult volt kijutni cigizni, így a rengeteg pezsgő mellé alig szívtam pár szálat az este folyamán, és reggel hétkor úgy ébredtem, hogy ugyan kicsit kókadt voltam, de nem fájt a fejem, és simán végigcsináltam a napot minden kín nélkül, pedig amúgy nem nagyon bírom a pezsgőt.

A „csodamódszerek”

Jó ideje annak is, hogy végül elkezdtem a „csodamódszereket” lassan, nagyon lassan kipróbálni: voltam biorezonancián, ahol „nagyon tudományosan” kijött a kezemből valami sötét izé, majd kiperkáltam jó sok pénzt, amitől olyan ideges lettem, hogy a ház előtt rá is gyújtottam. Kaptam fülmágnest, meg akupunktúrás kezelést, ami arra talán jó volt arra, hogy pár szállal kevesebbet szívjak. Aztán jött az állítólagos aduász, az Allen Carr-módszer, ami azt hirdeti, hogy könnyen és elhízás nélkül le tud szokni az ember a cigarettáról. Nagyban játszom, így megvettem a hangos és hangtalan könyvet is, olvastam, hallgattam, megannyiszor elnyomtam már „az utolsó cigit”, utána szépen elmostam és elpakoltam a hamutartókat, és persze a következő reggel az első dolgom volt a kávé mellé rágyújtani… gondoltam, „csak el tudok még szívni egy utolsó cigit”.

Jártam a Carr-féle egynapos tréningen is, ami valamire jó lehetett, mert két napig szédültem a cigi hiányától, és nem voltam boldog nemdohányos sem (pedig ezt hirdetik), de nem gyújtottam rá. Az idegességem egy bizonyos pontján felhívtam a segélyvonalat, most mit tegyek, mert olyan feszült vagyok, ha nem szívhatok el egy cigit, hogy mindjárt megölöm a családtagjaimat.

Kérték, hogy ebben az esetben fáradjak el a trafikba, és inkább szerezzem be a kilátásba helyezett gyilkosság gyilkos ellenszerét…

Immár hat éve, hogy belekezdtem a jógába, amitől sokat változott a testemhez való viszonyom, és mára kifejezetten zavar, hogy a reggeli jóga előtt még mindig a cigi-kávé kombó nyer, hogy méregízű reggel a szám, hogy sípol a tüdőm, nyomottan ébredek, köhögök, könnyebben megbetegszem, rengeteg időt töltök az erkélyen és az utcán a cigizéssel. Furcsa módon az viszont sosem zavart, hogy előbb halok meg, ha dohányzom, ugyanis fogalmam sincs, hogy amúgy mikor halnék meg. Amikor fél évet töltöttem az onkológián (óriási szerencsémre még nem rákkal!), akkor is „csak” az volt bennem, hogy legalább „gyorsan haljak meg”: az ott látott szenvedést valóban nem akarom.

A haláltól nem félek igazán, sokkal jobban zavar, hogy nem tudok olyan életet élni, amire elkezdtem vágyni: szeretnék végre futni, szeretnék több időt, szabad akarok lenni – az én fogalmaim szerint.

A szabadságom pedig abban áll, hogy én választok egy olyan életet, amilyenben egyre jobban érzem magam a korosodó bőrömben és testemben, ami amúgy még életemben nem tetszett annyira nekem, mint most, 44 évesen. Ugyanez a test pár éve erős jelzéseket is ad nekem arra vonatkozóan, hogy még változtatnom kell.

Rettegés és izgatottság

Miközben ezeket a sorokat írom, időnként elönt a feszültség, és rohanok cigizni, de egy pillanatig sem gondolom azt, hogy egy ökör lennék amiatt, mert Krisztának (D. Tóth) önkéntesen felajánlottam, hogy – akár a bukás lehetőségével is számolva – vállalom, hogy a WMN olvasói előtt teszem le a cigit. Kicsit rettegve, de izgatottan várom a pillanatot, amikor kikerül a cikk az oldalra, mert abban a pillanatban szeretnék az igazi utolsó cigire rágyújtani, és tapaszok, rágók és további félmegoldások helyett valahogy lassan megszabadulni tőle!

Minden biztatást, tanácsot boldogan veszek, és pontosan 21 nap múlva újra jelentkezem, mert azt mondják, ennyi idő kell ahhoz, hogy egy új viselkedés szokássá váljon. Legyen így!

Marossy Kriszta

 A képek a szerző tulajdonában vannak