–

Szép, havas vasárnap reggel. Kialudtad magad, van időd reggelizni, csend van, nem kell rohanni sehová. Kényelmesen elnyújtózol a kanapén, és automatikusan a telefonod után nyúlsz. Görgeted a Facebook hírfolyamát, bambulsz, nézegeted az ismerősök bejegyzéseit. Megtudod, hogy Kovácsék megint egy trópusi szigeten vészelik át a zimankót. Beléd hasít, hogy te soha nem fogsz eljutni egy ilyen üdülőhelyre, te nem ismered a télből a nyárba kalandját, sőt, még „jetleged” sem volt soha – Kovácsné ezt pihengeti ki épp a pálmafa alatt… a fehér homokban.

Tovább görgetsz. A volt osztálytársnőd a konditeremben kezdett hatkor, amikor te épp a másik oldaladra fordultál, mondjuk, könnyebb is nálad vagy húsz kilóval, a szálkás izomzatáról nem is beszélve, amilyen neked sosem volt, húszévesen sem, nemhogy most.

A kolléganőd és tökéletes családja meg már a Mátrában szánkózik, túráznak, és palacsintát reggeliztek Füreden, lefotózták azt is persze. Erről eszedbe jut, hogy vagy egy éve nem voltatok kirándulni a gyerekekkel.

A „szaranyagomb” villog a műszerfalon…

Elhajítod a telefont, nagyjából három poszt elég volt ahhoz, hogy savanyú tejeskávé ízű legyen a szád, és kevésnek érezd a jó nagy alvást, a havat meg a reggelit, aminek eddig örültél. Mert bár alapvetően oké minden, de lehetne sokkal okébb, sőt, még annál is okébb… vagy nem?! Ha te sosem érzed ezt, akkor valamit nagyon ügyesen csinálsz, vagy ritka jó természeted van. (Az emberek többségével ellentétben…)

Az emberi faj egyik legfontosabb jellemzője, hogy szüntelenül keresi a csatornákat a társak felé, és ösztönösen igazodik, hogy könnyítse a kommunikációt, hisz egymagunkban gyengék és sebezhetők vagyunk. A közösségi média segíti a kapcsolatteremtést (ugyanakkor meg is nehezíti, ha otthon facebookozol, ahelyett, hogy kimennél a házból). A szakemberek szerint tulajdonképpen még arra is alkalmas, hogy oldja a frusztrációt, amit például a magány okoz, vagy enyhítse a feszültséget azáltal, hogy leköti a figyelmet. Jó lehetőség arra, hogy megszervezzünk például egy közösségi programot, vagy tudomást szerezzünk egy másikról, amelyen jó lesz részt venni. 

Csakhogy!

Miközben a közösségi oldalakon időzünk, ömlenek ránk a számunkra haszontalan vagy felesleges információk is.

Szembesülünk vele (azzal az illúzióval), hogy az ismerőseinknek mennyi élményben van része, milyen tartalmas az élete a miénkhez képest, és mi mindenből hagynak ki minket a barátaink. Szorongani kezdünk, hogy valamit nagyon rosszul csinálunk, és mindenki elhúz mellőlünk. Hisz miközben mi facebookozunk, ők épp koncerten vannak, moziban ülnek, futnak a szigeten, kutyát vesznek a gyereknek… vagy a szerelemükkel vacsorálnak egy romantikus étteremben. A „lehetőségdömping” (illúziója) miatt szinte elkerülhetetlen, hogy ne érezzük kevésnek a saját életünket. És miközben ezen rágódunk, nem foglalkozunk azzal, amitől esetleg jobban érezhetnénk magunkat pont most.

Mi lehet a mostani közösségi média fogyasztójának tipikus válasza a FOMO-ra? A posztolás. A tromf. Tessék, nézzétek, én is mutatok valamit! Én is menő/izgalmas/nyitott/szerelmes/ügyes/szép/eredményesszülő/helyesgyerekanyja/tisztaotthonrendesháztulajdonosa vagyok! 

A technikának és az infocunaminak köszönhetően az az illúziónk, hogy a lehetőségek száma korlátlan. Ha csak ebben a pillanatban rápillantanál az aktuális eseménymeghívóidra, szembesülnél egy rakás programmal – meg azzal, hogy mindet, vagy egy kivételével mindet ki fogod hagyni, például azért, mert fizikailag nem tudsz egyszerre két helyen lenni, csak virtuálisan repkedsz. Viszont pontosan számon van tartva, ott a lista, ha elfelejtenéd, mi mindent hagytál ki ma is. 

Hogy ne maradj ki semmiből, már ébredés után a közösségi oldaladat csekkolod – és pont ezért fogod egész nap úgy érezni, hogy kimaradsz valamiből.

Ördögi kör

Különösen nehéz a párkeresők helyzete, mert látva a sok programtippet, könnyen úgy érezhetik, minél többet „nyüzsögnek”, annál nagyobb az esélyük arra, hogy összefussanak az igazival. Ebben nyilván van ráció, de elég nyomasztó tud lenni, ha a századik „lesznek facér pasik/csajok is tutira ott parti” is csalódással zárul, és még rohadtul el is fárad az ember, mert folyton úton van valahová vagy valahonnan.    

Érdekes kérdés, miért hat ránk nyomasztóan a más öröme?

Irigy kutyák vagyunk?

Bizonyára, de azért ennél bonyolultabb a dolog. A többi emberhez tartozás alapvető szükségletünk, mint az evés, a szex vagy annak a megélése, hogy jók vagyunk valamiben, hogy képesek vagyunk létrehozni valamit, amiért megbecsülnek minket. Azért használjuk a közösségi médiát, mert kapcsolódni szeretnénk másokhoz. A lájkoktól, a pozitív kommentektől jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Viszont van, hogy mások posztjai ellentétes hatásúak, frusztráltak leszünk tőlük, nem tudunk tiszta szívvel örülni az örömüknek, mert úgy érezzük, mi kimaradunk valamiből, nem tartozunk közéjük, a boldogok, sikeresek, szépek stb. közé, ki vagyunk rekesztve a köreikből. És ez fáj, hogyne fájna! Ahogy az iskolában is rettenetes volt kiközösítettnek érezni magunkat.

Az ördögi kör lényege: a FOMO becsalogat a többiek közé, majd elszakít tőlük. 

És a vicc az, hogy valójában mindenki tudja: amit a Facebookon mutatnak magukból a társak, az csak a valóság egy retusált változata, a képről levágott szép részlet, a felcukrozott tea. Tisztában vagyunk ezzel (hisz mi magunk is posztolunk néha), mégis hat ránk a FOMO.

De mit tehetünk ellene?

Radikális megoldásként lehet törölni magunkat a közösségi oldalakról. Ez azonban egyrészt nem életszerű megoldás, legalábbis hosszú távon biztosan elcsábulunk újra, másrészt csak tüneti kezelés.

„Ha már tudatosítjuk magunkban a problémát, akkor tettünk egy lépést a harmonikusabb mindennapok felé” – mondja a pszichológia.

A másik jó lépés az lehet, ha kicselezzük magunkat. Ha nem a közösségimédia-fogyasztásunkat igyekezzük szigorúan korlátozni, hanem eltereljük róla a figyelmünket: olyan dolgokkal foglalkozunk helyette-mellette, amelyeket szeretünk csinálni, amelyek örömet okoznak, és építgetjük a való világunkat, benne a ténylegesen intim emberi kapcsolatainkat a virtuálisak helyett. Olyan ez, mint amikor a leszokóban lévő dohányos rágcsál, hogy ne gyújtson rá, de annyiból jobb, hogy mellékhatásként boldoggá tehet, ráadásul nem hizlal, hacsak nem tízfogásos vacsikat eszünk végig rendszeresen a barátokkal, mondjuk, facebookozás helyett.

Azt mondják, annál nagyobb az esélye, hogy valakit beszippantson a FOMO-örvény (meg a közösségioldal-függőség), minél boldogtalanabb a saját életében – vagy minél inkább úgy érzi, nincs saját élete, illetve kimarad belőle – már megint ez a kimaradásmánia… Szorongunk valami miatt (például azért, mert félünk, kimaradunk valami jóból),  felmegyünk a Facebookra, keressük a jó szót, a dicséretet, a kapcsolódást. De a verseny, amelybe beszállunk a hasonlítgatás miatt (mindenki más most istenien van épp), még boldogtalanabbá tesz bennünket. Nem törődni vele, hogy másnak szebb a háza, kedvesebbek a szomszédai, jobb iskolába jár a gyereke, lehet, de nem egyszerű. Ha valakinek gyenge az önbecsülése, könnyen lúzernek érezheti magát mások álomvilágának fényében. És az a durva közben, hogy valójában nem másokkal versenyez az ember, hanem mások meséjével.

Montesquieu írta – jóval a Facebook-kor előtt, hogy

„Ha csak boldogok akarnánk lenni, akkor az sikerülhetne, de mi boldogabbak akarunk lenni másoknál, és ezzel az a gond, hogy mindig sokkal boldogabbnak gondoljuk őket annál, amint amilyenek valójában.”

De hogyan kaphatunk reálisabb képet saját magunkról, ami talán a boldogsághoz is közelebb vihet minket, vagy legalább ahhoz, hogy ne mások lájkjai, posztjai határozzák meg alapvetően a közérzetünket?

A szakemberek szerint sok múlik a figyelmen, azon, hogy mire összpontosítunk. Ha van valami rossz dolog az életedben, nem biztos, hogy meg tudsz tőle szabadulni, de arra igenis van befolyásod, mennyire hagyod, hogy uralja a gondolataidat, az idődet. Elterelni valamiről a figyelmedet pedig úgy lehet, hogy valami másra fókuszálsz. Sziruposan egyszerűen hangzik, de azt mondják, érdemes próbálkozni. A figyelemmel függ össze az is, hogy a pszichológiai tesztek alapján tudható: boldogabbak azok az emberek, akikben több a hála, akik képesek értékelni azt, amijük van, és kevesebbet foglalkoznak azzal, hogy mijük nincs. A hála állítólag hatékony a depresszió, a szorongás és az irigység ellen is – ha már a FOMO a témánk. Jó hír, hogy fejleszthető a hálára való képesség: például úgy, hogy sűrűn elképzeled, milyen lenne az életed azok nélkül a személyek és dolgok nélkül, akik, és amelyek örömet hoznak rendszeresen az életedbe.

Végezetül, a Columbia egyetem professzora, bizonyos John Cacioppo azt írja, FOMO ellen létezik egy ellenszérum, a „JOMO” (the joy of missing out), azaz annak az öröme, hogy kimaradsz valamiből, konkrétan egy csomó illúzióból, amit a közösségi oldalak kínálnak, és így nem maradsz ki a saját életedből.

 Kurucz Adrienn

Forrás: Time

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Happy Together