–

Na, ma miről maradok le?

Hosszú éveken keresztül azzal a nyomasztó és szinte sokkoló élménnyel ébresztett a Facebook (azaz én saját magamat), hogy aznap van legalább három kihagyhatatlan koncert, két szuper kiállítás, egy csábító jógázás a szabadban naplementekor, ugyanebben az időben pedig egy barátnőm szűkkörű ünneplése is, de ha ez nem lenne elég frusztráló, akkor megtudhattam, hogy két ismerősöm már lefutott fejenként tíz-tíz kilométert, egy csak ötöt, négyen már végeztek a reggeli jógával, többen vitorláznak a tengeren, vagy éppen kint vannak a sípályán, meg a kedvenc szlovéniai helyemen már vadvízi eveznek, és bársonyos barnára sült bőrükön csillog a napfény.

Észre sem vettem, de nagyjából fél órával az ébredésem után már nem is arra koncentráltam, hogy mi az én feladatom aznap, valójában én mit szeretnék csinálni, alapvetően nekem mi a dolgom, hanem szétfrusztráltam az agyam, hogy egy: „szar vagyok, mert én ma még semmit nem mutattam fel”,

kettő: „bassza meg, hogy nem tudok elmenni semmilyen programra”, három: „milyen jó mindenki másnak, csak nekem silány az életem, és erről csakis én tehetek”.

Aztán lassanként kialakítottam azt a szokásom, hogy képzeletben pofán vágtam magam kétszer, és ugyanitt emlékeztettem magam arra, hogy mindez hiába tűnik egy lehetséges valóságnak, az egész nem az! Ez rengeteg ember külön-külön valósága, vagy csupán pillanatnyi és kiemelt élménye, és nem tehetem meg magammal, hogy bármelyiket is igazodási pontként éljem meg, és mindenhol egyszerre vágyjak lenni. Tilos! Mérgez, és már akkor földhöz vág, amikor éppen csak kinyitottad a szemed.

Annyiszor éreztem már ezt az elmúlt években, hogy lassan, de biztosan ki tudom keverni magam ebből az ördögi körből. 

Leginkább már nem nézem meg a programokat, amiket bejelöltem, vagy amiket a közelemben ajánlanak. Sokszor szinte már örülök, hogy a Gizi végre barna, hogy más családok nyaralnak, hogy tegnap este jót buliztak a barátaim még nélkülem is, hogy sokan futnak, és szépen csillog a tenger valahol.

Nem akarok mindenhol ott lenni, nem akarok mindenkivel találkozni, nem akarok mindent csinálni. Ugyan még csak tanulom, hogyan nem kell folyamatosan emelni magamban a tétet, amit tulajdonképpen nem is magamnak találtam ki.

Pedig az is éppen elég frusztráló lenne…

Hogy miért?

A közösségi média térnyerése és uralkodása óta megy a FoMO („Fear of Missing Out”, azaz nagyjából a „félelem attól, hogy lemaradunk vagy kimaradunk”) elleni harc, de valójában ezzel párhuzamosan mégis egyre nagyobb mértékben ömlik ránk az érzés, hogy mások boldogsága az igazi, a sajátunkat pedig már csak ehhez mérten tudjuk megélni – azaz a legtöbbször nem is értékelni.

Pedig kutatások szerint a FoMO egyáltalán nem egy új keletű, csakis a XXI. századra jellemző félelem, hanem egyidős az emberiséggel, mivel nem szól másról, mint  az egzisztenciális szorongások megnyilvánulásáról.

Az pedig kéz a kézben jár az emberi léttel. Igen, automatikusan.

Pont úgy, ahogy ma szorongunk azon, hogy a számlát be tudjuk-e fizetni időben, úgy szorongott az ősember azon, hogy le tud-e vadászni egy állatot, hogy enni tudjon, és amíg élünk, valamilyen fokú bizonytalanságban tartjuk magunkat. Vagy éppen a környezet tart minket ebben.

Az élet rövid, és soha nem volt tiszta, hogy mi is a valódi értelme. Sorjáznak a kérdések, melyek szerint „hagyok nyomot az ittlétem alatt?”, „miért fognak rám emlékezni, ha fognak egyáltalán?”, „gondol rám valaki?”, „tényleg igaz a graffiti a falon, hogy »ne aggódj, senki nem veszi észre, ha a mai bulit kihagyod«?”, meg az alapvetések, hogy „fontos vagyok másoknak?”, „mi értelme tulajdonképpen az életemnek?”, jó úton haladok?”. Bosszantó csavar, hogy az emberiség jelenlegi tudása alapján semelyik kérdésre sincs megbízható válasz. (Jó, talán a graffitisre igen: nem, nem veszik észre, ha nem vagy ott, haha!) 

Tehát az alapvető kérdés az marad, hogyan tudunk okosan megküzdeni a mindenből kimaradás, az egyre több élményt habzsolás, és a mindent vállalni akarás démonaival úgy, hogy azok ne nyomjanak maguk alá nap mint nap.

Néha megengedett, bár jobb lenne sosem, de a hivatalos álláspont szerint az ősember óta nem sikerült ez igazán, úgyhogy ne tegyük túl magasra a lécet!

Jó, de hogyan?

Egyes javaslatok szerint: először is legyünk képesek felismerni, ha már elég mélyre süllyedtünk a FoMO örvényében – ezután javasolnak önreflexiót, meditációt, mozgást, flow-élményeket, és természetesen a valódi, tartalmas emberi kapcsolatokat.

Na, köszönöm szépen a jó tanácsokat! Íme, itt a következő szint a kiakadásra.

Adott az ember a szorongásaival, hogy nem fér bele minden a napjába, az életébe, de legyen képes beszorítani egy még sokkal nehezebben megvalósítható célt? Hol van idő minderre egy átlagos FoMO-szorongó életében, aki egyébként dolgozik, él, ne adj' isten családja van, főzni is kell, meg hát minden, ami az élettel jár???

Nekem egyetlen tanácsom van a pár éven keresztüli, képzeletbeli önpofozgatáson kívül. Nem, nem az lesz, hogy dobj el mindent, ami közösségi média, mert akkor meg amiatt fogod azt érzeni, hogy kimaradsz valamiből.

Tény, hogy jó, ha csökkented az ott töltött idő mennyiségét és inkább minőséggé változtatod – tehát ne csekkold folyton az eseményeket, tervezd el a napodat előre, és leginkább azt, hogy olyan emberekkel töltsd (a kötelezőkön kívül), akikkel akkor is szívesen lennél együtt, ha nem létezne, mondjuk, Facebook és Instagram. Menj olyan helyekre, ahova valóban vágysz, de leginkább tanulj meg újra örömmel magaddal lenni.

Soha nem lesz teljes a nyugalom, mert akkor, ugye, jönnek a számlák, meg hogy felrobbant a kazán, és az utazás helyett arra kell a pénz, satöbbi, satöbbi…

Nagy kedvencem, Ellen DeGeneres mondta egyszer, hogy: „Ha ott vagy valahol, akkor inkább éld át teljesen!” A NoMO, azaz a „nem-félelem” érzését arról, hogy bármiről lemaradsz. Azért nem hülyeség ez, mert ha valóban átéled az adott helyzetet, esetleg még boldoggá is tesz, akkor az hosszabb időre kitolhatja az újabb félelemérzetet.

Szóval előre a NoMO Sapiens felé, mert én még sajnos nem ismertem olyan embert, aki több száz másik életet is él párhuzamosan.

Legyen a miénk a lehetőségekhez képest a lehető legelfogadhatóbb! Nem akarok túlzásokba esni, de akár boldog is lehetek, folyamatos impulzusok nélkül! A technót sem lehet „nullahuszonnégyben” hallgatni. Szerintem.

Marossy Krisztina