Öt színész keres egy öntudatosabb társadalmat – Alföldi megint rendez
A Centrál Színház nem az üzengetésről, és nem is a minimalista „magasművészetről” híres. Szórakoztató színház, ahol a könnyű műfajt nem veszik félvállról. Most mégis arra vállalkoztak, hogy olyan előadást vigyenek színre, amiben nincs más, csak szigorú szembesítés. Ibsen ritkán játszott darabjával, a Kísértetekkel bizonyítják, hogy kiváló színészeikkel ők is hozzá tudnak szólni az ország aktuális állapotaihoz. Alföldi Róbert pedig készséggel segített nekik ebben. Gyárfás Dorka írása.
–
Nagy divatja van manapság a skandináv filmeknek. Lehet dán, svéd vagy norvég, lehet vígjáték vagy dráma, egész estés játékfilm vagy sorozat, van egy közös jellemzőjük és szemléletük, ami mindenen átsüt: az emberi kapcsolatok legmélyebb bugyraiba hatolnak, protestáns szigorral és puritanizmussal. Semmi szemfényvesztés, kozmetikázás vagy romantika. Csupasz arcok és érzelmek vannak – főleg a fájdalom, amit egymásnak okozunk, annak megyünk a legaljára.
Úgy látszik, Alföldi Róbertre is hatnak a skandináv filmek. Ibsenről kapásból Bergman jut eszébe, és színház ide vagy oda, ő is közelikből és kistotálokból építi fel a Kísértetek című előadását. (Egy olyan kis színház kamaratermében, mint a Centrál, meg is teheti. És olyan nagyszerű színészekkel, akiket az egyformán fontos szerepekre kiválasztott.)
Öt ember egymást megnyomorító, egymást felemésztő történetét meséli el, és tényleg nem számít semmi más, csak ami bennük, velük történik.
Akció nem zajlik a szemünk előtt, mindent csak elmesélnek, de végül mind a öten rámennek, nem marad belőlük semmi.
A középpontban egy erős női karakter áll, ami Ibsen esetében nem meglepő, de a Kísértetekben még a Nóránál és a Hedda Gablernél is messzebb megy. Úgy hírlik, a magánéletében nem támogatta a női egyenjogúságot, de elméletben megdöbbentően modern nézeteket vallott. Ebben a darabban – aminek őspremierjét 1881-ben tartották – Helene Alving (Básti Juli) még számunkra is meglepő nézeteket képvisel. Hosszú évek hazugságai és elfojtása után arra jut, hogy még a vérfertőzés is vállalható számára, ha mindenki tisztában van vele, és őszinte.
Az ő élete már ráment arra, hogy a férje bűneit fedezte és kompenzálta – a kor erkölcsi normái szerint – és épp, amikor az utolsó nagy álszent aktusra készül (férjének emlékművet emel), hirtelen megvilágosodik. Az egésznek semmi értelme nem volt: a gyerekét – aki mindig jó hivatkozási alap egy családban a bűnök és vétkek eltussolására – nem óvta meg semmitől. Attól még, mert valami a felszín alatt rohad, megmérgez mindenkit. Ha nem rögtön, akkor évekkel vagy évtizedekkel később. Hirtelen nincs az a hatalom, ami Helene-t további képmutatásra kényszeríthetné.
Pedig nyomás lenne rajta: Manders tiszteletes (Gáspár Tibor) a hagyományos értékek kitartó őrzőjeként most is inkább az érzelmek elfojtására, és az eleve kiosztott társadalmi szerepek eljátszására buzdítja, és maga is jó példával jár elöl. Nagy elégtétellel idézi fel, hogy sikerült saját vágyait elnyomni, és másokat egy nyomorúságos életbe kergetni, nem szívesen szembesül hát a károkkal, amiket okozott. Manders tiszteletes és Helene összecsapásai azonban túlmutatnak a mikroközeg belső ellentétén: a klasszikus liberális és konzervatív értékrend ütközését láthatjuk bennük, szinte túlságosan egyértelműen is. És ha egy darabot Alföldi vesz elő és rendez, nem lehet kérdés, melyiknek drukkoljunk. De persze Ibsennél sem.
Ha ezen a szinten értelmezünk mindent, az előadás legérdekesebb jelenetei Manders tiszteletes (Gáspár Tibor) és Engstrand asztalos (Gáspár Sándor) között játszódnak, és azt festik le, hogyan zsarolja egymást az álszent hatalom és a boldogulásban, túlélésben érdekelt nép. Hol az egyik, hol a másik használja a másikat, de mindketten ki vannak szolgáltatva az egyezségüknek, így egyformán érdekeltek a status quo fenntartásában. Alföldi ezt a piszkos alkut azzal húzza alá, hogy az ikreknek látszó Gáspár-fivérekre osztja a két szerepet, mintha ugyanannak az arcnak két változatát látnánk. Ezzel azt üzeni: a társadalmi ranglétra tetejét és alját összefűzi a közös érdek, és a közepén lévőket satuba fogják.
Ott, a kettő fogságában vergődik Helene és fia, Osvald (Ódor Kristóf), akik nem voltak elég erősek a szabadság eszményének érvényesítéséhez. Még az alulról fölfelé törleszkedő szobalány (Ágoston Katalin) is – akinek mindegy, ki van épp hatalmon – könnyedén átlép rajtuk.
És bár a főhősnek ezáltal el kell buknia, Alföldi mégis azt üzeni az előadásával: mi ne hagyjuk magunkat. Mert ez a sorsa azoknak, akik a hallgatásukkal bűnökhöz asszisztálnak, akik nem vállalják a harcot, és nem állnak ki magukért. Aki későn ocsúdik, annak nemcsak a saját élete úszott el, de a következő generáció életét is feláldozta – bármivel is hitegette magát, vagy igazolta a megalkuvását. Nem hiszem, hogy tovább kell magyarázni, bár Alföldi ezúttal igazán nem forradalmi hévvel buzdít ellenállásra, hanem higgadt tónusban, de kíméletlenül. Egy családi drámán keresztül, aminek látszólag nincs politikai vetülete. Dehogy nincs, mindennek van.
Gyárfás Dorka
Képek: Horváth Judit
