–

Ismerek egy nőt, remek orvos. Épp negyedszázada gyógyítja a betegeit, iszonyatosan sokat dolgozik, mint az orvosok általában. Menet közben felnevelt két gyereket, akiket még az egyetem alatt szült. A férje kutató, és bár a laborban a legapróbb élőlények sem kerülhetik el a figyelmét, a családi életben nehezen tájékozódik.

Remekül ábrázolja az otthoni állapotokat az, ahogy Popper Péter ironizált egy előadásában: „A férfi a házasságban középsúlyos értelmi fogyatékossá válik, éhen hal a teli hűtő előtt”.      

A kutató, nevezzük Péternek, amint hazamegy a laborból, és papucsot húz, átlényegül a nappali egyik díszletévé. Nézi a tévét, hangosan kommentálja a híreket, mint a gyerekek régebben a rajzfilmeket, vagy a számítógépéhez telepedik, és hajnalig olvas, a száját csak akkor nyitja ki, ha a felesége (Anikó) elé teszi a vacsorát, amit ott, a gép előtt elfogyaszt.

Ha nem ízlik neki, szóvá teszi.

Ha Anikó visszaszól valamit keményebben, duzzog.

Majdnem harminc éve vannak együtt, de még soha nem fordult elő, hogy Péter összeszedte volna a szennyest.

A háztartási gépek működését nem ismeri.

Egy szendvicset még készít magának, ha éhes, és nincs otthon a felesége, de főzni csak a telken szokott a barátaival, bográcsban, borozgatva.

Odahaza az a módi, a sok-sok éves hagyomány, hogy Anikó, mielőtt elmegy rendelni, felkel hajnalban, és megfőz. A gyerekeknek és a férjének, aki dobozban viszi magával az ebédet, a menzakaját ugyanis nem bírja a gyomra.

Anikó általában este eszik, akkor ül le először reggel óta.

Ha valami elromlik a házban, Anikó telefonál szerelőért.

Ha le kell nyírni a füvet, akkor Anikó szól a szomszéd fiúnak, ő egy kis zsebpénzért letolja a gyepet, amíg az asszony átülteti a virágokat, a kert is az ő reszortja  – a saját gyerekek nem érnek rá segíteni, örökké vizsgáznak.

Most már egyedül tanulnak, de amíg kisebbek voltak, Anikó korrepetálta őket.

Péter talán azt se tudta soha, hányadikba járnak épp, pedig amúgy egyetemi tanár is.   

Karácsonykor és egyéb családi ünnepeken Anikó a beszerző, ő vásárol Péter helyett is, ő főz, ő csomagol, ő gardírozza a rokonokat. Szállítani is ő szállított, amíg még volt kit, mert Péter már ivott addigra.

Anikó mindezeken felül Péter szakmai életének is aktív részese. Segít a beszédek írásában, fordít, ha kell, mert jobb angolos, és még lobbizik is szakmai körökben, ha a férjét nem értékelik kellőképp.

Habár roppant igazságtalan a kettejük közti tehermegosztás, illetve „tehermegnemosztás”, Anikó nem lázad, azt mondja, jól megvannak, és bár olykor rohadtul elfárad, alapvetően nincs baja a rendszerrel, büszke a férjére, hogy ilyen okos ember.

„Mindent nem lehet” – ez a szlogen.

Van egy másik ismerős pár is a környezetemben, ahol hasonló a leosztás, de esetükben arra, hogy harminc év múlva is együtt lesznek, mint Anikóék, azért nem vennék mérget. A harmincas éveik végén járnak, van egy kislányuk, a lány – nevezzük Katinak – irodista, a fiú – Ricsi – honlapokat gyárt, otthonról dolgozik. Van, hogy napokig ki sem teszi a lábát hazulról.

Kati reggel bedobja a gyereket az oviba, aztán lehúz a cégnél sok-sok órát, majd bevásárol, menet közben összeszedi a gyereket, beesnek a külön tornára, a gyerekorvoshoz, a patikába, a könyvtárba, mikor hova, majd otthon kezdődik az újabb műszak. Fürdetés, vacsoráztatás, pakolás, mosogatás, mosás, mikor mi.

Ricsi néha hajlandó berakni a kádba a gyereket, de a meseolvasás már megint Katié. Közben a párja (nincsenek összeházasodva, talán azért, mert Kati nem kérte meg a saját kezét… vagy Ricsiét) visszatelepszik a gép elé, és dolgozik vagy játszik, néha hajnalig.

Amikor csörög a vekker reggel, átfordul a másik oldalára, hogy ne zavarja a fény. Sosem kel fel egy időben a többiekkel.

Ha nem nyomkod éjjel, akkor elugrik a haverjaival valahová, úgy heti egyszer-kétszer. Fel sem merül benne, hogy neki ez ne járna.

Katiban bezzeg felmerül, hogy talán neki is jólesne a kimenő, de nem szívesen hagyja kettesben a háromévest az apjával, ez az igazság. Fél, hogy nem figyel rá eléggé, türelme sincs hozzá, hisz a hisztijeit is olyan gorombán kezeli, kiborítja a cirkusz.  

Katit meg Ricsi borítja ki, egyre sűrűbben.

Azt mondja, hogy ameddig nem volt gyerek, könnyebben elfogadta a férfi természetét. Szerette benne, hogy vicces, laza, természetes, nem játssza meg magát. Hogy sokat kellett pakolni utána? Igen, de amíg ketten voltak, ez nem tűnt akkora áldozatnak. Nem gondolta, hogy Ricsi hipp-hopp megváltozik, de azt sem, hogy meg sem próbál alkalmazkodni az új helyzethez – miközben a gyereket ő is akarta, legalábbis ezt mondta. Kati szerint pontosan úgy viselkedik, mintha nem apának érezné magát, hanem az ő nagyobbik fiának. Akinek ugyanúgy jár a törődés, mint a kicsinek. Csak legfeljebb más jellegű.

Ha ebben a témában pszichológusok intelmeit olvassa az ember, egyikük sem felejti el felhívni a figyelmet arra, hogy az efféle családmodell – ahol az apa gyerekszerepben él – kasztrálja a férfiakat, így aztán magát a párkapcsolatot is kiheréli.               

Kati erre azt mondja, fogalma sincs, hogy milyen hatással van az életük Ricsi libidójára, ugyanis hónapok telnek el anélkül mostanság, hogy egymáshoz érnének. Hogy a fiú vágyik-e rá, nem tudja, jelét nem nagyon adja a dolognak, ami viszont tény: Kati folyamatosan cserben hagyottnak érzi magát, és nincs túlságosan hancúrozó kedvében, amikor a nap végén hulla fáradtan bezuhan a franciaágyba.

Egyszer-kétszer felmerült benne a gyanú, hogy Ricsi megcsalja azokon a „fiús” estéken, de bizonyítéka nincs rá, és ahogy ő fogalmaz: „nem ez lenne a legnagyobb a probléma kettejük közt, ha igaz lenne”.

Azt is felhozza, hogy szerinte az anyósa rontotta el a fiacskáját, mert sosem várt el tőle semmit otthon, és még egyetemista korában is ágyba hordta neki a kakaót. Beszélt is erről egyszer az anyóssal, de az csak vonogatta a vállát, hogy mindenhez két ember kell, minek tűri, ha nem bírja.

Kati erre azt mondja, már belefáradt a veszekedésbe. Mondogatta ő, hogy kéne a segítség, de hasztalan, még azt is megpróbálta, hogy egy ideig nem törődik a háztartással, de kiderült, Ricsi igen jól tolerálja a piszkot, és ha nincs kaja, elmegy enni valahova.

A gyerek miatt viszont be kellett fejezni az eredménytelen sztrájkot.    

Kati olyan családból származik, ahol amióta világ a világ természetes, hogy a nő kiszolgálja a férjét, a gyerekeit, az idősebb rokonait. Ha az anyja feljön hozzájuk Pestre, és panaszkodik neki, az csak néz szomorúan, azzal a „mégis mit vártál, nőnek születtél” nézéssel, aztán megfőz, elmosogat gyorsan, vagy berakja a szennyest a gépbe. Talán még szerencsésnek is érzi a lányát magához képest, mert Ricsi legalább jól keres, míg az ő férje örökké csóró, és ha a felesége több pénzt visz haza a három műszakból, duzzog, szenved, mártír arccal halálra készül, merthogy ő semmit sem ér már, úgyhogy Klári néni dugdossa a pénzt előle egy ideje, na, nem mintha sok lenne belőle amúgy. 

A pszichológusok figyelmeztetnek, ne kezeljük második, harmadik, x-edik gyerekünkként a férjünket. Mert hosszú távon nem jó egyikünknek sem, ha úgy nézünk rá, mint egy folyton szerencsétlenkedő, életképtelen, soha fel nem növő gyerekre.

És akkor ezzel idáig egyet is lehet érteni.

Ami viszont nekem nagyon furcsa, hogy miközben épp arról beszélünk, hogy a férfiakra felelős gondolkodású nagykorúként tekintsünk, jellemzően megint csak a nők szempontjából közelítünk a problémához: mi nők, hogyan bánjunk/hogyan ne bánjunk velük, hogy ne sérüljön az egójuk, ne érezzék kasztráltnak magukat, ne torzuljanak a családi szerepek stb.

Szóval a fókusz leginkább a mi hozzáállásunkon van, a felelősség meg a mi vállunkon, mit hozunk ki a ránk bízott férfiemberből, miközben legalább ennyire lényeges, ők maguk (a felnőtt és felnőttként is kezelendő lények) mit tesznek azért, hogy ne kapjanak ők is partedlit az asztalnál egy óvatlan pillanatban.

Mert bár cuki tud lenni egy konyhában ügyetlenkedő pasi (két napig biztosan), és jólesik néha anyáskodni valaki felett (mondom: néha, szerepjáték gyanánt, nem évtizedekig), de valójában sokkal szexibb egy olyan férfi, aki nemcsak a sárkányt győzi le, hanem a kanapét, a mamuszát és – ha szükséges – önmagát is, és nemcsak a nejét dobja fel időnként az asztalra, hanem a vacsorát is duzzogás helyett.

Kurucz Adrienn

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/V_Sot