–

Az egyedüllét bizonyos szempontból olyan, mint az anyaság: rengetegen nyilatkoznak úgy, hogy imádják, és keresik rá a lehetőséget, de a vele járó nehézségeket szeretik letagadni. Mert tényleg döbbenetesen sok ember van a világon, aki nem tud, és nem is akar egyedül lenni. Úgy értem, kábé soha. Csak az én környezetemben legalább tízet tudnék mondani, köztük sokan soha életükben nem is kényszerültek egyedüllétre, mert, mondjuk, a szülői ház után rögtön összeköltöztek a párjukkal. Ez utóbbi persze nem azt jelenti, hogy az, aki sosem élt magában, szükségszerűen félne az egyedülléttől, mert ez sem igaz, számos ellenpéldát látni erre. Mitől függ tehát az, hogy valaki bírja-e az egyedüllétet?

Talán feltűnt, hogy egyszer se használtam szinonimaként a „magány” szót: természetesen tudom, hogy a választott és a kényszer szülte egyedüllét nem ugyanaz. Nem is azokról/azokhoz beszélek most, akik valamilyen – rajtuk kívül álló – okból magányosan élnek, hanem azokról, akik mániákusan menekülnek az egyedülléttől, annyira, hogy például szingliként képesek egyéjszakás játszmákba bonyolódni, csak azért, hogy ne kelljen egyedül aludniuk (true story, és nem az egyéjszakás kaland fogalmával van gond, hanem azzal, hogy ebben az esetben csak egy űrt töltenek ki vele). Emberek ezrei kötnek házasságot és alapítanak családot úgy, hogy az elkerülhetetlen helyzeteken kívül egy másodpercet sem töltöttek egyedül, és engem riaszt ez a gondolat, még akkor is, ha értem az eredőjét.

Hiszen egyedül lenni nem más, mint „kettesben lenni” önmagunkkal – és pontosan ez az, amitől sokan halálosan rettegnek. Ezért nem tudom egy vállrándítással elintézni ezt a témát, mert rögtön elkezdek azon kattogni, mennyire kell ahhoz utálnunk magunkat, hogy képtelenek legyünk szembenézni a saját belsőnkkel?

Bocsánat, a szembenézés nagyon nem jó szó, mert sokakat részben pont ez tántorít el, hogy megálljanak egy időre ezen a nagyon fontos önismereti állomáson. Ugyanis az egyedüllétről szóló cikkek, valamint a szakértői vélemények is folyton azzal ijesztgetnek, hogy ha egyedül vagy, számot tudsz vetni magaddal, „szembenézni”, ahogy az előbb olyan szerencsétlenül megfogalmaztam – hát, ki a franc akarna önként részt venni egy ilyen tortúrában? Mert a belső mozi a legtöbbünknek nemcsak romantikus vígjátékot, hanem kőkemény drámát is játszik, szóval érthető, hogy sokan nem akarják megnyomni a „play” gombot.

Pedig higgyétek el, ez a valóságban azért nem így néz ki. Aki egyedül tölt pár napot vagy estét, az nem bámul ki depressziós fejjel az ablakon egész idő alatt, miközben állandóan újratölti a poharát – az egyedüllét felszabadító óráit egy csomó mindennel ki lehet párnázni. Például sokan ilyenkor látnak neki az elmaradt házimunkának, mert melyikünk ne tudná, hogy akkor vagyunk ebben a leghatékonyabbak, ha senki nem sertepertél körülöttünk, ráadásul a monoton mosogatás vagy portörlés közben úgy van lehetőség elmélázni dolgokon, hogy közben mégis csinálunk valamit. Ezen kívül a XXI. században az egyedüllétnek már nem kell konkrét egyedüllétnek lennie: lehet filmezni, csetelni, skype-olni, és így máris csak fizikailag vagy egyedül. Jó módszer az is, ha valamilyen kreatív tevékenységbe mélyülsz, mert a flow-élmény elveszi az esetleges magányérzetet, és még létre is hozol valamit. De olvasni is egyedül lehet a legjobban, kádban heverészni is, meg még egy csomó mindent (persze a társunkkal is jó, de akkor a közösségélmény erősebb a dologra való odafigyelésnél).

Annyi, de annyi örömet tudunk szerezni saját magunknak!

Egy pillanatra visszatérnék még a fent használt kifejezésemhez: az egyedüllét felszabadító. Tényleg az, mert bármennyire imádjuk a kedvesünket és a gyerekeinket, a hozzánk legközelebb állók előtt is muszáj valamennyire moderálnunk magunkat, önmagunk előtt viszont soha. Ezt nem elsősorban arra értem, hogy kitaposott macinaciban héderelhetünk a kanapén, hanem arra, hogy pontosan úgy reagálhatunk mindenre, ahogy érezzük, nem kell tartanunk attól, hogy megsértjük valakinek az érzéseit, nem értenek egyet velünk, vagy akár csak egy szemöldökráncolás erejéig helytelenítik a magatartásunkat. Azt tehetjük, amihez csak kedvünk van.

Az önismeret nehéz téma, és nem is tartom magam gurunak, de egyvalamiben biztos vagyok: az önmagunkkal töltött idő csak hozzátenni tud ahhoz, akik vagyunk.

Rengeteg jó ötletem, fontos gondolatom, de megbocsátás, elfogadás és harci kedv is született már az egyedül töltött óráimból, oda nem adnám őket semmiért. Arról nem is beszélve, hogy a mások iránti szeretetünk egyik legmarkánsabb megnyilvánulása az, amikor megtapasztaljuk a hiányukat, és ez néha annyira, de annyira jó. A velük töltött időt is sokkal értékesebbé teszi, ha egy kicsit megérezzük, milyen lenne nélkülük.

Kalapos Éva Veronika

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/DGLimages