– 

Az iskolában praktikusan sportot űztem a linkeskedésből, soha nem voltam egy ügybuzgó gyerek. Megnéztem, mi az általánosan elfogadható minimum, ott húztam egy vonalat, és igyekeztem ezt a határt sohasem átlépni. Nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert sokkal jobban foglalkoztatott az a belső mozi, ami kamaszos fantáziámnak köszönhetően állandóan ott pörgött a fejemben.

Aztán mit ad isten, felnőttem, valószínűleg érettebb is lettem, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy igazi stéber vált belőlem. Igen, még a testmozgás területén is.

Kaptam ugyanis a Saucony jóvoltából két pár penge futócipőt és egy még pengébb edzőt. Innentől pedig megállíthatatlanul elgüzüsödtem.

Kilépés egy ellaposodó párkapcsolatból

Tizenkét évvel ezelőtt kezdtem el futni, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy végre egy kicsit magamban legyek. A gyerekeim ekkoriban még egészen aprócskák voltak, igazi kis anyán-függők... nekem viszont szükségem volt egy kis időre, amikor felnőtt zenét hallgathatok – ó, hogy milyen kéjjel cseréltem le az Alma zenekart a RHCP-re!, – amikor nem szól senki hozzám, amikor nem kapaszkodik bele senki a két kezembe, és amikor, ha csak egy szűk fél órára is, de egyedül lehetek. Nem láttam ezekre az igényeimre más kiutat, minthogy jó messzire szaladok otthonról – szó szerint.

Teltek, múltak az évek, elkoptattam jó pár futócipőt, RHCP-ről Greendayre váltottam... egy idő után viszont azon kaptam magam, hogy a futással való kapcsolatom olyan lett, mint egy hosszú, unalmas házasság. Nem fárasztott le, nem fejlődtem benne, rutinszerű folyamattá vált az egész. Úgyhogy a legjobbkor érkezett a WMN-es kihívás, új lendületet, friss feladatokat nyújtva a megszokott rutinban. A heti közös edzés után ugyanis mindig megkapom az ukázt, melyik nap mit kell csinálnom. A heti két pihenőnap is, mi tagadás, jólesik, a többi öt napon viszont mindig valami mást kell végeznem. Van, hogy ez egy laza nyolc kilométeres futás reggel, van, hogy csak hatot kell futnom, akkor viszont 800 méter simát és 200 méter sprintet váltogatva, és van olyan is, amikor tizenkét kilométert kell letolnom.

Pontosabban kellene, én ugyanis hamar vérszemet kaptam, és elkezdtem mindezt túlbuzogni. A fartlek (azaz a sebességváltós) edzéstől egyrészt meglepően hamar érezhetően gyorsabb, dinamikusabb lett a tempóm, másrészről rájöttem, hogy az uncsi egykörös reggeli kocogásaimnál azért jóval több van bennem. Így alakult például egyik reggel, hogy az eredetileg házi feladatként kapott tizenkettő helyett tizenhetet nyomtam le, és még utána sem éreztem azt, hogy szeretnék meghalni, vagy hogy ne bírnék még egy kicsivel többet. A bennem élő lógós tinédzser pedig megrökönyödve bámult maga elé, mi lett belőle.

Ennyi loholás után már muszáj egy jó nagyot nyújtani - bár akad, aki ilyenkor is csak lóg... (Nem akarok ujjal mutogatni, de te vagy az, Böbi!)

Farkasokkal táncoló

A közös edzéseken is jobbára ezeket a fartlekeket gyakoroljuk, ráadásul úgy, hogy Nelli igyekszik kijavítani a mozgásomat, ami, khm-khm... távolról sem tökéletes.

Egy sima videófelvételből gyönyörűen kiderült például, hogy túlságosan hátra helyezem a testsúlyomat, úgy iszkolok, mint akit seggbe rúgtak.

Valószínűleg ez okozhatta a pár évvel ezelőtti csonthártya-gyulladásomat is a sarkamban, ami hónapokig tartott, és pokoli volt – még az ellenségemnek sem kívánnám. A hibák kiküszöbölése miatt kellett hegynek fölfelé futnom, illetve lépcsőn kocognom.

View this post on Instagram

A post shared by Fiala Borcsa (@fialaborcsa)

Ezen kívül rendszeresen karikázunk a Kiscelli parkerdőben is. Ez utóbbi azért is vicces, mert ott viszonylag sok kutya grasszál, és szegény Nellinek fogalma sincs róla, hogy a sprintelős részeknél én tulajdonképpen azért kepesztek olyan vehemensen, mert igyekszem minél távolabb kerülni a félelmetesnek kinéző rottweilerektől és pitbulloktól. Akik biztos nem bántanak, de azért mégsem szeretném, ha beindulna a nyálelválasztásuk a pancettám vagy a karajom láttán. Szóval, ha motivációra van szükséged a testmozgáshoz, te is kutyafuttatóba járj kocogni!

Mint hal a vízben

Heti egy alkalommal pedig – a keresztedzés jegyében – úszni kell mennem. Ó, te jó ég, hogy én azt mennyire várom! Tizennégy éves koromban ugyanis rendszeresen úsztam, nem is rosszul, egyszer még a Sérült Bálna díjat is sikerült bezsebelnem! (Nem röhög.) És az úszással is úgy lehet az ember, mint a biciklizéssel: nem lehet kijönni a gyakorlatból (olyan nagyon). Onnan tudom, hogy még mindig egész jól hasítom a vizet, hogy a múltkor kétezer méter alatt mellben háromszor is megelőztem a mellettem gyorsban teperő fiatalembert. Egy másik alkalommal pedig egy utánam kalimpáló csávó végül inkább megvárt a fordulóban, mondván, fél órája próbál beérni, sikertelenül, úgyhogy akkor legalább így szeretné megkérdezni, nem iszunk-e meg majd valamikor egy kávét. Régóta nem könyvelt el ilyen sikereket az én bikinibodym!

Egész testre gyúrás: ON!

A szárazföldi és vízi edzéseket pedig erősítéssel kell kiegészítenem, ami első blikkre tudom, hogy pocsékul hangzik, de valójában őőőrült izgi! (Ugye, mondtam, hogy itt épp egy stréber születik?!) Az egyik ilyen gyakorlat, amit futás után le kell tolnom, az a Tabata-tréning. Pörgős zenére – ami során egy harcias hangalámondás tartja az emberben a lelket – kell harminc másodpercig különféle felüléseket végeznem, majd a tíz másodperces szünetben plankelnem, mindezt nyolc körben.

De ha úgy tartja kedvem, akkor a gyerek gördeszkájával is variálhatok otthon (ezekre a gyakorlatokra nagyszerű videókat találhatsz Nelli Insta-oldalán.) Hát, sohasem gondoltam volna, hogy ezeket nemcsak élvezni fogom, de majd megpróbálom túl is teljesíteni, lenyomni két kört az egy helyett. Ahogy azt sem, hogy az anyuhasamon lassan, de biztosan kockák kezdenek el fejlődni.

És hol van még a vége!

 

Fiala Borcsa

 A képek a szerző tulajdonában vannak