phytotec-wmn

–

Az igazi bökkenő ezzel az egész PMS-dologgal, hogy távolról sem a saját ciklusom rabszolgája vagyok. Nem, engem, kérlek alássan, a kamaszlányom menzesze ráncigál maga után tehetetlen bábuként. Hogy ez hogy lehet? Elmondom.

Kímélj meg engem!

Sokáig olyan szerencsés voltam, hogy fogalmam sem volt róla, a premenstruációs szindrómával járó tüneteket egyáltalán eszik-e vagy isszák. Nagy undorkodva, hasfájásokkal tarkítva túlestem a menetrendszerinti havibajomon, de sem előtte, sem után nem volt semmi tünete annak, hogy épp merre is ketyeg a ciklusom. Ennek az úgyszólván idilli állapotnak vetett véget a gyerekeim születése, hogy aztán kábé harmincéves koromra eszkalálódjanak a dolgok. Ráadásul úgy, hogy jó darabig nem is esett le a tantusz, mitől érzem magam olyan kutyául – nem csoda, hiszen teljesen új játékos voltam ebben a PMS-nek nevezett oroszrulettben, ahol az ember sohasem tudhatja, mit hoz a következő pillanat.

Boldogság, gyere haza!

Határozottan emlékszem például arra a délutánra, amikor az óvodai anyák napja után, megdicsőült és hivatalosan is agyonajnározott anyukaként elvittem a gyerekeimet a játszótérre. Ott álltam a verőfényes tavaszi napsütésben, csinos ruhában, két remekbe szabott csemete büszke szülőjeként... ám nem éreztem mást, csak éjsötét depressziót. Magam sem tudtam, hogy miért, de valami láthatatlan és felfoghatatlan búskomorság szorította össze a szívemet, a gyomromat és a lelkemet, amely ráadásul nyomtalanul kiseprűzte megszokott jó kedélyemet, töretlen derűlátásomat és szinte letörölhetetlen mosolyomat. De a legrosszabb mégis az volt, hogy egyszerűen fogalmam sem volt, mi a toszért érzem magam ilyen vacakul, mi az oka annak, hogy könnyek szöknek a szemembe... és a szám elkenődve lefelé görbül.

Fáj még (de túl kell, hogy éljem)

A következő hónapban mindez megismétlődött. Látszólag ok nélkül hirtelen rám dőlt a letargia, mint egy súlyos kőfal... majd másnap megjött.

Jó pár hónapig előadtuk ezt a teniszmeccset, én és a testem, mire megtanultam, hogy nem feltétlenül olyan kilátástalan az életem, szeretettelen a környezetem és sekélyesek a kapcsolataim, mint amilyennek a menstruáció kezdete előtti két napban tűnnek.

Aztán ez az érzelmi hullámvasút egy laza mozdulattal véget ért. Úgy döntöttem ugyanis, hogy beérem két darab utóddal, és egy füst alatt felrakattam magamnak egy hormonos spirált. Gond egy szál se, menstruáció meg aztán pláne! Örültem is, mint majom a farkának, hogy végre a magam ura vagyok, nem rángatnak a hormonok tehetetlen bábuként... illetve örültem volna, ha. Mert az élet, tapasztalatom szerint, mindig produkál egy ilyen vicces kis „ha”-t. (Gondolom, hogy rákontrázhasson: hahaha.)

Fáj, hogy nincs megállás

Időközben ugyanis ivarérett lett a leánygyermekem, és helyettem elkezdett ő menstruálni. Ami – ha láttál már közelről egy háztartásban élő nőket – pontosan tudod, mit jelent. Ha nem vágod, elmondom, de durva lesz, csak szólok.

Képzelj el két tündibündi nőcit, akik olyan aranyosak egymással és az egész környezetükkel, mint egy falat mézeskalács. A hónap kábé húsz-huszonöt napjában olyanok, mint a jól nevelt angolkisasszonyok, tökéletes szabású kiskosztümben, gondosan beszárított frizurával, visszafogott, nude sminkben, eltartott kisujjal kortyolgatják a teájukat, és úgy örülnek a betoppanó lelkésznek/villanyóra-leolvasónak/szomszédnak/stb. Természetesen házi sütésű kekszet is felszolgálnak mellé. Kedvesen és igény szerint elcsevegnek szépirodalomról, környezetvédelemről vagy az időjárásról.

Majd egyszer csak beüt a pokol legmélyebb bugyrának legerősebb szélvihara...

Bolondok földje

A szépreményű kisasszonyokról lerepeg az elegáns máz, csinos ruhájuk cafatokra foszlik, teától vizenyős tekintetükbe pedig mérhetetlenül vad indulatok költöznek. A lelkész fejhangon visítva rohan ki a farkasvonyítástól és varjúkárogástól hangos éjszakába, bármi, csak ezt ne kelljen látnia.

A helyszínen ott marad egymással szemben két kiéhezett komodói varánuszon lovagoló vérszomjas amazon, akik egyre azt lesik, kibe köthetnének bele, kit lehetne felelőssé tenni a PMS-től megbolygatott hormonháztartásért, kibe lehetne belemártani a mélydepressziótól keserű pengéjüket.

Ennél a pontnál a háztartásom egyetlen férfitagja, a fiam is kicsekkol, és bölcsen behúzódik a szobájába három napra elég fehérneművel, sóletkonzervekkel és kétszersülttel felvértezve. A kutya szűkölve elvonul az ágya és a fal közötti kétcentis résbe, ahová rajtunk kívül legfeljebb egy tizenkettes erősségű orkán képes bekergetni.

Ami ott pár nap alatt lezajlik, az nem embernek való. Mi annyit mindenesetre megtanultunk, hogy ilyenkor nem vagyunk a magunk urai, és hallgatólagosan megegyeztünk, hogy az a pár PMS-es nap olyan lesz számunkra, mint Las Vegas. Ami ezalatt történik, elhangzik, az ott is marad. Nem szívjuk mellre, és nem verjük nagydobra. Elássuk gondolatban a kert végébe...

...Azok mellé, akik ilyenkor megpróbáltak békítőleg közénk állni. Csak szólok.

 

Fiala Borcsa

(Az alcímek kivétel nélkül Cserháti Zsuzsa dalaiban hangzottak el)

 

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock